Aki túlnőtt Orbánon

Aleksandar Vucic a Balkán egyik legellentmondásosabb politikusa. Despotikus hajlamokat mutat, szerb miniszterelnökként személyi kultuszt alakított ki, így elnökké választását követően mindenki természetesnek vette: az ő joga a kormányfő kinevezése. Pedig Szerbia parlamentáris demokrácia, ahol az elnöknek papíron korlátozottak a jogkörei. Vucic ambícióit mi sem mutatja jobban, hogy az elnökválasztási kampányban a plakátokon Orbán Viktor mellett virított.

Miközben azonban a szerb politikus belpolitikai törekvései hasonlítanak a magyar kormányfőjéhez, sikerpropagandája pedig a budapesti kabinetét idézi, ügyesebb külpolitikát folytat magyar kormányfőnél, remek érzéke van ahhoz, hogy egyszerre nyűgözze le a Nyugatot és Moszkvát. Sokat tett a balkáni megbékélésért, ennek köszönhető, hogy kiváló kapcsolatokat ápol Angela Merkellel is. Az pedig valósággal zseniális húzás volt részéről, hogy a nyíltan a saját neméhez vonzódó Ana Brnabicot nevezte ki miniszterelnöknek. Gyaníthatjuk, volt ebben némi hátsó szándék: számolt azzal, hogy ez pozitív visszhangra talál az EU-ban, s óriási jó pontot kap Brüsszeltől, a Nyugat pedig szemet huny afelett, hogy Szerbia – bár az alkotmány ezt nem tenné lehetővé – de facto elnöki köztársaságként működik. Vucic határozza meg a bel- és a külpolitikát, s a kormányfő amolyan kabinetfőnökké válik.

Nem szabad elvitatni a szerb elnök érdemeit sem, komoly bátorság kellett ehhez a döntéshez. Belgrádban ugyanis a társadalom nagy része nem éppen liberális, a lakosság többsége nem voksolna meleg vagy leszbikus politikusra. A lépés nem nyerte el sem a pravoszláv egyház, sem a koalíciós partner szerb szocialisták tetszését. A Vucic által vezetett Szerb Haladó Pártban sem tapsolt mindenki az államfőnek, mert Brnabic egyetlen pártnak sem tagja, megrögzött Európa-párti, aki nem Moszkvával, hanem Brüsszellel alakítana ki szorosabb viszonyt.

Vucicot lehet demagógiával vádolni, ám nincs olyan szerb politikus, aki nála rátermettebb lenne az ország vezetésére.

Szerző
Rónay Tamás

Zavar Londonban

Nem is kicsi. Mi történik abban az országban, ahol ilyen jól képzett politikusok vannak (a tory párt 1678-ban alakult), ahol létezik a politikai elit (nem úgy, mint nálunk), ahol virágzik a parlamenti demokrácia, ahol nincsenek utca átnevezések, nincsenek újratemetések? A történet hosszú, igyekszem rövidre fogni.

Amikor világossá vált, hogy összeomlik a brit birodalom, Londonban elkezdtek új helyet keresni az országnak. Közben, 1951-ben megalakult a Közös Piac első formája, úgy festett, ez lesz a megoldás. Csakhogy a britek nem szeretnek „tartozni” valahová, ők megszokták, hogy irányítják a dolgokat, formázzák más országok sorsát, végtére is ők szervezték meg Indiában a vasúti hálózatot és a postát, ügyesen egymásnak eresztették Indiát és Pakisztánt egy rosszul sikerült határmeghúzással. De alkalmazkodni - az más történet. Annak nincsenek hagyományai.

Végül is felemás lelkiállapotban, 1961 augusztusában, kérték felvételüket az akkori Európai Közösségbe. De Gaulle francia elnök megvétózta a brit felvételi kérelmet, mondván, hogy az angolok nem igazán tudják, hogy hová is tartoznak, és ez pontosan így is volt. 1974-ben már tartottak Nagy-Britanniában népszavazás az európai csatlakozásról, akkor a társadalom 67 százaléka igennel szavazott, azonban nem biztos, hogy tudták, miként is működik egy Európai Közösség. A megosztottság mindig jellemző volt a britekre, és ők szerettek is megosztottak lenni. Ezért volt súlyos hiba a tavalyi népszavazási kezdeményezés, mert ezt a kényelmes lelkiállapotot borította fel.

A másik brit sajátosság, hogy szeretnek hinni a kampányígéretekben. Mai értékelések szerint sokan azért szavaztak a kilépésre, mert elhitték, hogy a tagságba fektetett pénzt majd az egészségügy fejlesztésére használják (ez a GDP fél százaléka) és nem a korrupt közép-európai államoknak adják. A hangulat azonban Cameron távozása után sem nyugodott meg, a megosztottság erősödött. Aztán jött May, határozott és erőteljes kormányzást ígért, majd egyszer csak jött megint egy meggondolatlan döntés, az előrehozott választások, aminek szintén nincs nagy hagyománya az országban. Az ellenzéki Munkáspárt vezetője, a korábban népszerűtlen Corbyn is arra épített, hogy a britek hisznek a kampányígéretekben, többek között ingyenes egyetemi oktatást helyezett kilátásba, ami sok fiatal szavazót hozott neki, nyert is harminc parlamenti helyet, miközben May „a Brexit-ügyön dolgozott”. De akkor mi szüksége volt az előrehozott választásokra, ha nem ért rá kampányolni? Most aztán megint egy szokatlan brit forma, a kisebbségi kormányzás, labilitás, bizonytalanság következik, s ki tudja, mi lesz holnap.

Szinte hihetetlen, hogy az elmúlt egy évben a valamikor igazi "nehézsúlyú" politikai játékosnak tartott konzervatívok hibát hibára halmozzanak. És még nincs vége. Újabb hibák jöhetnek.

Zavar uralkodik Londonban. Megjegyzem, Washingtonban is. Az egész világon...

Szerző
Odze György író

Röghöz kötött Magyarország

Egy budapesti ismerősömnek meséltem nemrégiben egy szegedi, közel száznegyven négyzetméteres polgári lakásról, amely jó helyen található, és mindössze huszonötmillió forintért megvehető. Jártam benne, kifogástalan állapotban van, a viszonylag alacsony vételárat (és ebből még alkudni is lehet!) nem ez indokolja: fényévnyi távolságban vannak egymástól a vidéki és fővárosi lakásárak. Noha nem egy kelet-magyarországi zsáktelepülés ingatlanáról, hanem a régió- és tudásközpont pazar belvárosi lakásáról van szó, ennyi pénzért Budapesten egy másfél szobás otthont vehet valaki. Egyik építész ismerősöm fogalmazta meg nyers egyértelműséggel: egy lakás vagy ház értékét alapvetően az határozza meg, hol található. Nincs ebben semmi rendkívüli. A világon mindenütt ismert jelenség, hogy településtípusonként erős eltérést mutatnak az ingatlanárak. Nem feltétlenül és nem mindenkor igaz ez, de általánosságban mégis kijelenthető, hogy a kis községek lakóingatlan árai nagyságrendekkel elmaradnak a nagyvárosiakétól. Hogy ez az eltérés mekkora, már nagyon ország- és ezen belül területfüggő.

A sajtóban összehasonlíthatatlanul kevesebb szó esik arról, miképpen csökken a városok, megyék és országrészek népessége. Legalábbis ahhoz képest, hogy az elmúlt hét-nyolc évben – egyre gyorsuló, és egyre megállapíthatatlanabb ütemben – közel ötszázezer magyar választotta a külföldi munkavállalást. Ha a fejletlen és leszakadó országrészek népesedési adatait nézzük, akkor a pusztulás képeit látjuk. Egyfelől lényegesen kevesebb gyerek születik, mint ahányan elhaláloznak, másfelől sem az egyetemekről, sem főiskolákról, de azt hiszem már a középiskolákból sem mennek haza a fiatalok, mert pontosan tisztában vannak azzal: nincs miért. Az otthoni munkalehetőségek végtelenül korlátozottak. A kistelepüléseken az állam és az önkormányzat a legnagyobb munkaadó, mert ezek a gazdái a helyi bölcsődéknek, óvodáknak, iskoláknak, szociális és egészségügyi intézményeknek.

Ezer számra hozható példa arra, hogy a magángazdaság csak mutatóban van jelen a magyarországi kistelepüléseken. Sokszor a kis-, de még a nagyobb városok sem kivételek ez alól. Megfelelő számú vállalkozás hiányában olyan alacsony népességeltartó és -megtartó képességgel rendelkezik a hazai települések jelentős része, hogy más körülmények között népességfogyásuk még annál is sokkal drámaibb volna, mint amilyet az elmúlt egy-két évtizedben tapasztalhattunk.

A külföldi működő tőke magyarországi megtelepedéséből országrészek maradtak ki, és e téren nem sok változás várható. Ugyanakkor az is igaz, hogy a külföldi tulajdonban lévő cégek hiába állítják elő a hazai GDP közel kétharmadát, de összesen mintegy háromszázezer munkavállalónál nem foglalkoztatnak többet. Árnyalja a képet, hogy a külföldi cégeknek dolgozó hazai beszállítóknál foglalkoztatottak száma növeli ezt a számot.

A leszakadó, a társadalmi értelemben depresszióssá váló településeken, megyékben és országrészekben élők mozdulnának, ha tudnának. Mozgékonyságukat nagyban megkönnyítené, ha a tulajdonukban lévő ingatlanaikat olyan áron értékesíthetnék, amiből legalább a belépőt kifizethetnék egy dunántúli, vagy akár kecskeméti, szegedi, debreceni, netán békéscsabai lakásvásárláshoz. De erről szó sincs. Békés, Csongrád, Hajdú-Bihar, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg, de akár Baranya kistelepülésein is olyan alacsonyak az ingatlanárak, amelyek végképp illúzióvá teszik, hogy az itt élők máshol folytassák életüket. Ott, ahol lenne munkahely, vele biztos havi jövedelem és átlagosnak mondható életszínvonal. E helyett életük folyamatos vegetálás, küzdelem a mindennapi túlélésért. Emberhez méltatlan élethelyzetekben élnek milliók országszerte.

Kétszintes, négyszobás, két fürdőszobás, kitűnő állapotban lévő házak három-négy millió forintért kaphatók Kelet-Magyarország kistelepülésein. Már ha van, aki megveszi. Többnyire nincs. Az ingatlanárak spirálja ezért kúszik feltartóztathatatlanul lefelé. Hiába mozdulnának az emberek: egyszerűen nem tudnak. Röghöz kötöttek, mert a magyarországi lakóingatlanok több mint 90 százaléka magántulajdonban van.

Idehaza a kiszámítható, megfizethető és mobilitást biztosító bérlakás-piacnak a körvonalai sem látszanak. A helyzetet nehezíti, hogy a jövedelmi szint egyelőre kevés esetben teszi lehetővé, hogy a munkát másutt kereső bérlakást fizessen magának.

Miközben természetesnek - illetve a mainál sokkal természetesebbnek - kellene lennie a belső népességmozgásnak, Magyarországon ez sokkal szerényebb mértékű, mint ami a hasonló fejlettségű uniós államokban tapasztalható, s ami a munka - és vele a megélhetési lehetőségek - megtalálásához nélkülözhetetlen volna. Szinte kizárólag ennek tudható be, hogy a keleti országrész nem ürült ki a mainál sokkal nagyobb mértékben. Az eladhatatlan vagy az olcsón értékesíthető magáningatlanok röghöz kötik gazdáikat. És ezt még tetézi, hogy az új lakóhelyválasztásnak feltétele volna a megfelelő szakképzettség, az újdonságok, és vele az átképzések iránti nyitottság is.

Amíg ez így van emberek százezreiről nem derül ki, volna-e merszük, erejük megváltoztatni az életüket.

Szerző
Bod Péter publicista