Aleksandar Vucic a Balkán egyik legellentmondásosabb politikusa. Despotikus hajlamokat mutat, szerb miniszterelnökként személyi kultuszt alakított ki, így elnökké választását követően mindenki természetesnek vette: az ő joga a kormányfő kinevezése. Pedig Szerbia parlamentáris demokrácia, ahol az elnöknek papíron korlátozottak a jogkörei. Vucic ambícióit mi sem mutatja jobban, hogy az elnökválasztási kampányban a plakátokon Orbán Viktor mellett virított.
Miközben azonban a szerb politikus belpolitikai törekvései hasonlítanak a magyar kormányfőjéhez, sikerpropagandája pedig a budapesti kabinetét idézi, ügyesebb külpolitikát folytat magyar kormányfőnél, remek érzéke van ahhoz, hogy egyszerre nyűgözze le a Nyugatot és Moszkvát. Sokat tett a balkáni megbékélésért, ennek köszönhető, hogy kiváló kapcsolatokat ápol Angela Merkellel is. Az pedig valósággal zseniális húzás volt részéről, hogy a nyíltan a saját neméhez vonzódó Ana Brnabicot nevezte ki miniszterelnöknek. Gyaníthatjuk, volt ebben némi hátsó szándék: számolt azzal, hogy ez pozitív visszhangra talál az EU-ban, s óriási jó pontot kap Brüsszeltől, a Nyugat pedig szemet huny afelett, hogy Szerbia – bár az alkotmány ezt nem tenné lehetővé – de facto elnöki köztársaságként működik. Vucic határozza meg a bel- és a külpolitikát, s a kormányfő amolyan kabinetfőnökké válik.
Nem szabad elvitatni a szerb elnök érdemeit sem, komoly bátorság kellett ehhez a döntéshez. Belgrádban ugyanis a társadalom nagy része nem éppen liberális, a lakosság többsége nem voksolna meleg vagy leszbikus politikusra. A lépés nem nyerte el sem a pravoszláv egyház, sem a koalíciós partner szerb szocialisták tetszését. A Vucic által vezetett Szerb Haladó Pártban sem tapsolt mindenki az államfőnek, mert Brnabic egyetlen pártnak sem tagja, megrögzött Európa-párti, aki nem Moszkvával, hanem Brüsszellel alakítana ki szorosabb viszonyt.
Vucicot lehet demagógiával vádolni, ám nincs olyan szerb politikus, aki nála rátermettebb lenne az ország vezetésére.
