Zbigniew Brzezinski április elsején, mintegy két hónappal halála előtt tartotta utolsó előadását. Két nappal korábban megkérték, hogy a megbeszélt húsz perc helyett csak tizenöt percig beszéljen. Az ENSZ főtitkárát ugyanis csak akkor sikerült rávenni, hogy külföldi utazását rövidre fogva vegyen részt az eseményen – s így az ünnepség 89 éves kitüntetettjének és főszónokának is kevesebb idő jutott. Nem bánta, mert örömére szolgált a 700 főből álló előkelő közönség és a színhely: a Columbia University szomszédságában lévő káprázatos New York-i katedrális (St. Johns the Divine).
Az esemény az egyetem nemzetközi szakjának hetvenedik évfordulóját ünnepelte. „Zbig” Brzezinski nagy hírű tanár és a kommunizmussal foglalkozó kutatóintézet alapító igazgatója volt a Columbián csaknem harminc évig.
Az előadásra készített jegyzete mindössze néhány szóból állt, de mindvégig a zsebében maradt. Így is nyomtatásra kész bekezdésekben vázolta az amerikai külpolitika teendőit a mai, roppant veszélyes nemzetközi helyzetben. A volt nemzetbiztonsági főtanácsadó mondanivalója az volt, hogy elsősorban a kínaiakkal és előbb-utóbb (ha lehet) az oroszokkal együttműködve kell Amerikának hozzájárulnia egy békés és igazságos világ kibontakozásához – nem ügyeskedő taktikával, hanem okos, hosszú lejáratú, józan stratégiával.
A tanács talán különösen a hallgatóság fiatalabb résztvevőinek szólt. A néhány leütésből álló felszínes twitter-üzenetek és az önmagunk fontosságát gyakran eltúlzó, narcisztikus facebook-posztok korában meggyőzően hangzott, hogy a sikeres politika nem nagyhangú beszédekből és fellengzős ígéretekből, hanem hosszú távú eredményekből áll össze. Nemzetek, népek között hidakra, nem falakra van szükség. Brzezinski tartózkodott Trump elnök vagy más amerikai, netán éppenséggel külföldi politikai kalandor nevének kiejtésétől. Őt az ügy érdekelte, nem az egyén. Amikor aztán pontosan 15 perc elteltével befejezte előadását, szavait tapsorkán követte, hétszázan állva ünnepelték Amerika külpolitikai stratégáját.
A magyar olvasók számára egy mondatát emelném ki. Az előadás során, a Kínáról szóló rész kapcsán, Brzezinski megemlítette a másik nagy stratéga, Henry Kissinger nevét. Magyarázatként azonnal hozzátette: jó, ha tudják, mi riválisok vagyunk és egyben barátok. Megállt, majd lassan megismételte ezt a három szót: riválisok és barátok. Egyszerre. A hallgatóság megértette, hogy Brzezinski mire céloz. Arra, hogy az eldurvult amerikai politikai kultúrában ez a fajta emberi kapcsolat egyre inkább ritkaságszámba megy; a „politikai ellenfél” fogalmát a „politikai ellenség” feltételezése váltotta fel. Amerika szégyene, hogy Trump elnök tweetjei például naponta, néha óránként aggatnak megalázó, gyűlölködő jelzőket létező vagy vélt politikai ellenfeleire. (Persze ő is megkapja a magáét.)
Mennyivel jobb lenne, ha a nagyvilág inkább Zbig és Henry példáját követné! Igen, riválisok voltak, de barátok is. Úriemberek.
