Miközben évek óta tart a politikai és szakmai vita arról, hogy hol, miként és mennyiből építsenek gátat a főváros egyik utolsó természetes Duna-partjára, a Rómaira, szerda délelőtt volt néhány óra, amikor még az sem tűnt teljesen elképzelhetetlennek: egy Borz Miklós nevű feltaláló véget vet a csatározásoknak, és a fákért meg a fövenyért aggódók elégedetten csaphatnak bele az ártérben épült ingatlanjaikat féltő tulajdonosok kezébe. Az optimizmusra az adott okot, hogy Borz úr azzal a - legalábbis magabiztosnak tetsző -meghívóval invitálta tájékoztatóra az érdeklődőket: „Római-part – gátépítés természetrombolás és kompromisszum nélkül. A felnyíló betonpaneles árvízvédelmi rendszer (műszaki szabadalom) bemutatója.”
Borz úr a bemutatót jó érzékkel a Római-partra hirdette meg, az ugyanakkor némi hiányérzetet kelthetett a megjelentekben: az árvízvédelmi rendszer bemutatójáról hiányzott az árvízvédelmi rendszer. Egyelőre csak a virtuálisan prezentálnak – pontosítottak aztán a szervezők.
– A természetes partot, a Rómait szerető, esztergomi vizes ember vagyok – mutatta be magát magát szűkszavúan Borz Miklós, s mielőtt belevágott volna a részletekbe, még jelezte: ő az ötletgazda, de a projektben ott van még mellette három mérnök, akik egyike a szentendrei betongyár vezérigazgatója. Mindezek után Borz úr végre a gátról is szót ejtett. Beszélt szádfalról, koronáról, víznyomási értékekről, szekrényről, csuklós zsanérokról továbbá acélszerkezetes támoszlopokról, de azért a fotók és animációk révén a laikusok is megérthették a lényeget. A parton, de nem a fövenyen, hanem feljebb, a már meglévő sétány helyére, betonalapokra fektetnének egymás mellé 3 méter széles, és 3 méter hosszú betonlapokat. Ha nincs árvíz, akkor a betonlapok sétányként szolgálnának. Amikor jön az áradat, akkor a betonpaneleket – a víz felőli végüknél lévő csuklós zsanérok segítségével – egyszerűen felhajtva felállítanák, s acéloszlopokkal rögzítenék függőleges állapotban. A betonlapok közötti réseket gumitömítéssel is ellátott acélkapcsokkal zárnák le. A tervek szerint a 800 panelből álló, 2,5 kilométer hosszú gátat 24 óra alatt lehetne kialakítani. Amikor az áradat levonul, csak kiveszik a kapcsokat és az oszlopokat, majd visszahajtják a betonlapokat, hogy azok újra sétánnyá alakuljanak.
A közönségre láthatóan mély benyomást tett a pofon egyszerűnek és logikusnak tetsző rendszer.
– És ezt miért csak most találták fel? – suttogta valaki a hallgatóság soraiban. Borz úr, mintha csak hallotta volna a kérdést, azzal folytatta:
– Sokat kutattunk, hogy létezik-e ez a megoldás, de ilyet, ebben a formában nem találtunk.
A feltaláló ezek után hosszan sorolta a rendszer előnyeit. Szerinte míg a mobilgát miatt ki kellene vágni a föveny összes fáját, az ő rendszerüknél erre nem lenne szükség. Fontos előny az is, hogy a gát, ha épp nem használják, akkor egyáltalán nem rondít bele a Dunára nyíló kilátásba, a jeges árral és a hordalékokkal szemben is ellenállóbb, mint a mobilgát. Borz úr a végére hagyta az egyik legütősebb érvet: számításaik alapján 2 milliárd forintnál alig kerülne több a rendszer, ami töredéke a mobilgáténak.
– És milyen szélesen kellene betonnal borítani a part egy részét? – találta telibe a rendszer egyik érzékeny pontját a hallgatóság soraiban ülő Czimer Ágnes, aki helyieket tömörítő, Óvjuk meg a Római-part szépséges fáit nevű közösség képviseletében jelent meg.
– Úgy hét-nyolc méter széles lenne az egész a szervizúttal együtt – felelte Borz Miklós, mire a hallgatóság egy emberként a part felé fordult, azt latolgatva, milyen szélesen borulna betonba a part.
– De hát akkor a sétányon fekvő fák zömét ki kellene vágni! – rögzítette Czimer Ágnes, és Borz úr nem tiltakozott.
Meggyőzőnek ható előadásában Borz Miklós nem tett említést a gátrendszer prototípusáról, teszteléséről, s mint utóbb kiderült nem véletlenül. Merthogy prototípus nem készült, de még csak modell sem, így tesztre sem kerülhetett sor. Mindössze egy három dimenziós számítógépes modellt tudnak felmutatni. Arra a kérdésünkre is nemmel felelt a feltaláló, hogy a terveket megmutatták-e már más szakembereknek, például a műszaki egyetem hozzáértőinek. Ez utóbbi annak tükrében különösen meglepő, hogy maga Borz úr sem mérnök, hanem - mint kiderült - újságíró.
– Három társam viszont mérnök, egyikük ráadásul vízügyi szakvizsgával is rendelkező építőmérnök – nyugtatott meg.
– Ön nem szakember, nincs prototípus, nincs modell, nincs teszt, független mérnökök nem látták a tervet. Csupán egy jónak tűnő ötletük van? Ez alapján álltak a nyilvánosság elé azt állítva, hogy tudják a megoldást az ügyben? – összegeztünk.
– Lehet ezt naiv gondolatnak tartani, de nem az. Maga például lát hibát az elképzelésben? Ennek a szisztémának működnie kell!
Borz Miklós végül annyit azért elismert: az idő szorítása miatt álltak elő már most az ötlettel. Biztosak annak működőképességében, de félnek attól, hogy mire ezt igazolhatnák, addigra megépül az övékénél előnytelenebb mobilgát. Szerették volna ezt elmagyarázni Tarlós István főpolgármesternek, akitől azonban nem kaptak időpontot. Persze ha kapnak, akkor is kétséges a siker: a fővárostól remélik ugyanis azokat a milliókat, amiből a prototípust elkészíthetnék.
Borz Miklós ötlete kapcsán kerestünk több mérnököt. A közállapotokról sokat elárul: a Budapesti Műszaki Egyetem Geotechnika és Mérnökgeológia Tanszékén eleve elzárkóztak a nyilatkozattól, mondván a Római-partról és azzal kapcsolatban semmiféle állásfoglalást nem tehetnek. A vízügyi szakmában pedig csak névtelenséget kérve fejtették ki véleményüket a megkérdezettek.
Egyikük arra világított rá, hogy Borz Miklós és társai részben jól okoskodtak, viszont van egy nagy hiba az elméletükben, s ráadásul semmi újat nem találtak fel. Rendszerük elve ugyanis rég „közismert”. Ezt úgy hívják – fogalmazott a szakértő –, hogy közös funkció ellátására alkalmas mobilgát, ami békeidőben kerékpárút vagy közút. „Ezt általában épületvédelemnél használják, védvonalon még sehol nem alkalmazták. Ez az elv működhet, 30-40 méter távolságú védvonalon, de 3 kilométer hosszúságban nem” – jelentette ki.
Egy másik, nagy tapasztalatú vízügyi mérnök egészen más megközelítést hozott. Mint mondta, Borz Miklós gátja „elviekben akár működhet is”. Szerinte azonban a férfi fellépése, ötlete fájón rámutat arra, hogy „mennyire elbaltázott” a Római-part gát ügye. Úgy vélekedett: a védelmi feladat pontos meghatározása után 20-25 tervet – köztük akár Borz Miklósét is – meg kellett volna vizsgálni. Majd ezek közül a legjobb, legmegfelelőbb hármat tesztelni kellett volna és csak ezek ismeretében választani, eredményt hirdetni. Úgy összegzett:
- Nem a naiv amatőröket kell megmosolyogni, hanem azokat kell felelősségre vonni, akik engedték, hogy a Római-part ügye kikerüljön a szakma kezéből.
