Hír Tv-ATV: rivalizálás vagy koalíció?

Publikálás dátuma
2017.06.24. 09:44
FOTÓ: TÓTH GERGŐ

Szív felé irányuló, fájdalmas tőrdöfés volt a demokratikus - ne adj isten, baloldali - gondolkodású, s még inkább érzelmű médiaközönség számára, mikor múlt év végén bejelentették, hogy Kálmán Olga elhagyja az ATV-t, és más címen, a Hír TV-ben folytatja hírháttér műsorát. Hogyan tehetett ilyet a mi Olgánk? Hát ő sem a mienk? Nála is csak a pénz? Eladja magát a rivális, jobboldalon fogant csatornának, meg Simicskának?

Az egész kicsit olyan volt, mint amikor egy futballcsapat szurkolói keserűen árulóznak, mert régi kedvencük az ősi ellenfélhez igazolt. (Az idősebbek még emlékeznek, mit jelentett a Fradi-szívnek Szűcs Lajos átigazolása a Honvédhoz.) De aztán csak megbékélünk, a kedvenc is csak ember, és azért jó ember, titkon még mindig a mi emberünk, neki is kell a pénz, meg új szakmai kihívás. És a politikai médiafoci folyik szépen tovább.

Moralizálgatni mindig meddő, kicsinyes dolog, és ezúttal azért sem érdemes, mert a dolognak a tévénézők szempontjából nincs akkora tétje. Hiszen vitathatatlan, hogy Média-Nagyasszonyuktól most is azt kapják, amit korábban. És valójában ez az érdekes. Hogyan lehetséges ez? Ha megpróbáljuk végiggondolni, szimbolikus folyamat rajzolódik ki előttünk, amelyből akár politikai üzenetet is kiolvashatunk.

A Hír TV 2003-as elindulása új korszakot nyitott a hazai médiában. Nem elsősorban azzal, hogy az ország első hírszolgáltató televíziója volt, ennél sokkal lényegesebb, hogy első ízben vállalta fel egy csatorna valamely politikai-ideológiai irányzat – adott esetben a radikális konzervativizmus – nyílt képviseletét. Nem idegenkedve az érzelmi elfogultságoktól sem. Az írott sajtótól, a rádióktól, az internetes portáloktól ez ekkor nem volt már idegen, de a televíziózást még mindig körüllengte a közszolgálat szellője: hogy a képernyőn csak kulturáltan, több szempontot figyelembe véve lehet valamit képviselni, az ott elhangzott szavakkal nem szabad tréfálni. A Hír TV ennek üzent hadat. Nem egyszerűen azzal, hogy azonosult egy párt, a Fidesz politikai irányvonalával, jóval tágabb kontextusban. Néhány huszárvágással kijelölte célközönségét, a konzervatív, némi nacionalista bódulattól sem idegenkedő nemzeti középosztályt - ők lettek a „mi” -, szembeállítva velük az „őket”, a „belvárosi”, „szoci”, „ballib” csoportokat. Nem szemérmeskedett; kiásta az árkot egy régóta körvonalazódó határvonalon. Majd saját térfelén a közéleti véleményformálás nyelvezetét levitte az érzelmektől fűtött baráti társalgások szintjére. Nem kellett tovább finomkodni, elég volt harsogni a „mi” igazságainkat, sérelmeinket, történelmi képzeteinket, „őket” pedig jó keményen elküldeni a fenébe.

A másik oldal évekig csak büszke megvetéssel meresztette a szemét, de aztán csak felgerjedtek benne az ellenséges indulatok, vissza akart vágni. A szocialista-liberális kormányzás közmédiájára nem számíthatott. És ekkor kezdte felfedezni önmaga számára az ATV-t. Amely aztán a jobboldal 2010-es hatalomra kerülése után egyetlen lelki mentsvárává vált a médiában.

A csatorna új nézőinek toborzóhelye kétségtelenül az Egyenes beszéd hírháttér műsor volt, mindenekelőtt Kálmán Olga televíziós személyiségének köszönhetően. Azóta sok kiváló műsorvezető, riporter jelent meg a csatornán, akiknek nem kisebb a szakmai felkészültségük, tehetségesek, szerethetők. Kálmán Olga televíziós személyiségének azonban van egy sajátos aurája. Míg legtöbb kollégája kedvesen, tiszteletteljesen vagy éppen pimaszul kérdez, ő erőt sugall. És képes elhitetni, hogy műsora médiahatalom, amely nem meghívja, hanem számadásra maga elé rendeli a közszereplőket, politikusokat. Ez a kisugárzás nagyon fontos volt az ATV-tábor számára. Nekik nem egyszerűen vörös-kék, pálinkás közönségesség kellett, hanem egy fórum, amely határozottan képviseli szemléletüket, értékeiket, és keményen fellép a jobboldali demagógiával szemben. Kálmán Olga napi egy órára visszaadta a hitüket, hogy nincsenek egyedül, egy nagy, erős közösség részei. Miközben tudták, hogy az ATV nézettsége, szellemi hatósugara, enyhén szólva, korlátozott.

A másik nagy csemege az Újságíróklub volt. Avar János, Mészáros Tamás és Bolgár György változó műsorvezetőikkel tökéletesen egy hullámhosszon voltak a baloldali nézőkkel, és megerősítették őket véleményükben. Ezt a „sajátjainknak” szóló kommunikációt építették Bánó András talkshow-i, a Havas a pályán, és árnyaltabban, vitára is nyitottan Rónai Egon műsorai. Aki pedig mélyebb beszélgetésekre vágyott, tartalmas késő esti órákat tölthetett el Friderikusz Sándorral és vendégeivel.

A megosztott magyar társadalomban minden csoport megkapta hát a maga kis tévékandallóját. 2014 után azonban változás történt a kialakult szerkezetben. Orbán Viktor és Simicska Lajos szakítását követően az oligarcha kormányellenesre hangolta médiabirodalmát, s benne a Hír TV-t. Megszüntette a belterjességet, a kemény jobboldali szellemiséget, és nyitott a demokratikus oldal felé. Ez a váratlannak tűnő középre húzás rövid időn belül olyan műsorstruktúrát és hangvételt eredményezett, amely egy korszerű, közszolgálati hírcsatorna irányába mutatott.

Az elsődleges cél talán a gátlástalanul terjeszkedő, nyíltan fideszes közmédia ellensúlyozása volt, bár ehhez hiányoztak a kellő feltételek. Így aztán sokkal feltűnőbbé vált egyfajta rivalizálás az ATV-vel. Ezt elsősorban hasonló tartalmú közéleti műsorok jelzik, némelyik már a címével is. Az Újságíróklub megszűnése után a Hír TV-n elindult a Főszerkesztők klubja, a Csatt! mellett megjelent a Csörte, a Havas a pályán hangütése köszön részben vissza a Szabadfogásban, Friderikusz igényes, elmélyült beszélgetőműsorait idézi látványvilágában is az Alinda. Az ATV kora esti hírháttér műsorával, A nap hírével egy időben pedig nemrég elindult a Newsroom.

Érdemesebb azonban felfigyelni a lényeges különbségekre. A Hír TV sikeresen igyekszik eltávolodni a „riválisát” még mindig sokszor jellemző familiáris hangvételtől, és igazi közéleti vitafórumokat kialakítani. A kormányoldal képviselete persze itt-ott kisebbségbe kerül, de ami igazán feltűnő, hogy a résztvevők elfogadják egymást, és képesek a kulturált véleménycserére. Míg a Csatt!-ban gyakran még ma is ellentétes indulatok tüzelnek egymásra, a Csörtében békésebb a hangulat, átgondolt érvek csapnak össze. Havas Henrik hétről-hétre szabadelvű kávéházi locsi-fecsire hív minket ismerőseivel, ezzel szemben a Szabadfogásban férfias, de sportszerű szellemi-közéleti birkózóedzés szórakoztatja a nézőt.

Mindezek alapján nehéz szabadulni a kísértéstől, hogy a Hír TV megújulását politikai kontextusban is értékeljük, vállalva a belemagyarázás veszélyét is. Az embernek az a benyomása, hogy Simicska Lajos csatornája ma azt a (jobb)közép felé navigáló irányváltást teszi érzékletessé, amelyet a Jobbik hirdetett meg politikájában. Itt mintha láthatóvá és hitelessé válna mindaz, amit Vona Gábortól fenntartásokkal hallgatunk. A néppártosodás, az országot egységessé forraló, nemzeti színezetű polgári demokrácia képzete. Ráadásul a néplélek emlegetése nélkül.

És nem lehet nem fölfigyelni még valamire, ami ezt a modellt a Hír TV-ben még hihetőbbé próbálja tenni, és aktuális politikai perspektívába helyezi. A vitaműsorok résztvevői között szép számmal akadnak baloldali, szabadelvű véleményformálók. Köztük van például Kovács Zoltán, Horn Gábor, Hont András. Igaz, az ATV is biztosít átjárási lehetőséget a konzervatív oldal képviselőinek, elsősorban talán Stumpf Andrásnak és Zárug Péter Farkasnak.

Mindez azt sejteti, hogy a két csatorna ma mintha egyfajta koalícióban működne egymás mellett. És ezt a benyomást erősítette meg Kálmán Olga „átigazolása”. Lényegében arról van szó, hogy az ATV emblematikus műsora, sztárjával, hangütésével, legfontosabb kellékeivel együtt, majdnem azonos címen a Hír TV-n jelenik meg. Miközben az Egyenes beszéd is tovább él, Rónai Egon és Mészáros Antónia műsorvezetésével. Mellékes, milyen manőverek zajlottak a háttérben. A néző szempontjából a két adás nem rivalizál egymással, hanem összeölelkezik. Ülünk a tévé előtt, nézzük az Egyenes beszédet, és ha nem érdekes, átkapcsolunk az Egyenesen-re. És fordítva.

A többi közéleti műsornál is könnyen létrejön hasonló összekapcsolódás. Hétfőn nézhetjük a Főszerkesztők klubját és a Csatt!-ot, szerdán a Szabadfogást, csütörtökön a Csörtét, szombaton a Havas a pályán-t és a Civil kaszinót. Egyetlen gombnyomás az egész. Ráadásul sokszor ugyanazokat látjuk, és ugyanazt halljuk. Ami jelentheti egyszerűen azt, hogy a demokratikus oldalnak ma már két csatornája van. De politikai szinten azt is üzenheti, hogy lehetséges a koalíció a baloldali, liberális pártok és a Jobbik között. Legalábbis, amíg van közös cél, az Orbán-kormány leváltása. A mai magyar valóságnak kiszolgáltatott nézők pedig annyit kénytelenek helyezkedni, hogy ebbe is belehelyezkednek. Talán úgy, hogy észre sem veszik.

A negyedik forduló

Publikálás dátuma
2017.06.24. 09:40
FOTÓ: GETTY IMAGES

Kísértet járja be Európát. Nem a kommunizmus, de nem is az antikommunizmus kísértete. És nemcsak Európát. Emmanuel Macron és pártja, a "Lendületben a köztársaság" feldúlta a de Gaulle óta viszonylag stabil terepet. Első látásra egy rendkívüli egyéniség - de Gaulle is az volt! - rendhagyó fellépése.

De csak első látásra. Ha messzebb tekintünk, észrevehetjük, hogy Olaszországban egy hivatásos bohócból kis híján miniszterelnök lett, hogy az Egyesült Államokban egy magát szocialistának valló öreg zsidó, ha a Demokrata Párt reflexei gyorsabbak, könnyen elnök lehetett volna, hogy Nagy-Britanniában egy marxista ellenzéki sarokba szorította az ultrakonzervatív Theresa Mayt, hogy a görög Sziriza kormányoz, a spanyol Podemos pedig közel áll ahhoz, hogy a mérleg nyelvét képezze. Összefoglalva: új erők jelennek meg fent, a liberális parlamenti demokráciában, formát adni a lent fortyogó, alaktalan indulatoknak.

2017 se nem 1919, se nem 1968. De a fennálló rend elleni belülről kezdődő lázadás érvénytelenítette a múltat, megváltoztatta a jelent és senki sem tudja, mit hoz a jövő. Én legalábbis nem.

Ezért jobb a tényeknél maradni. Emmanuel Macron Forradalom című röpiratában vázolta fel, mire készül. A múlt hét óta biztosnak látszik, hogy minden tervét megvalósíthatja, még annál is többet. A francia választási rendszer az arányoshoz képest igazságtalan, de mivel kétfordulós, igazságosabb mint a jelenlegi magyar, amely a vesztest bünteti, a győztest jutalmazza. A francia a széthúzást megtorolja, az összefogásra biztat és ezzel teljesen stabil négy évet biztosít a győzteseknek.

Macron észrevette és kimondta, amit ellenfelei nem láttak, vagy nem akartak elismerni: a pártstruktúrák elkorhadtak, a jobb- és baloldali jelzők már nem fedik a valódi erővonalakat, a közvélemény egyre nagyobb megvetéssel tekint a pártokon belüli iszapbirkózásra. Igaza volt, de egyszersmind két újabb veszéllyel került szembe. Az első, hogy a személyére szabott párt, a "Lendületben a köztársaság" túlgyőzi magát, csak azért nem kormányozhat kényére-kedvére, mert az alkotmányos fékek és ellensúlyok működnek. A második, hogy az új többséget és az új ellenzéket a választásra jogosultak 43 százaléka küldte a parlamentbe - a többi otthon maradt. Józan politikusok persze kezelhetik a helyzetet, de a teljhatalom csábításának csak erős jellemek állnak ellen. Közép-Kelet Európa a fenyegető ellenpélda. A francia középiskolákban szerencsére Descartes filozófiája kötelező olvasmány, Macron tanuló jelesre végzett.

Az elmúlt félév első megfontolandó tanulsága, hogy az Amerikából importált és ott is csődöt mondott előválasztás nem más, mint a politikai pártok működési zavarait leplezni hivatott pótcselekvés. Baloldalon szétzilálta a több mint százéves szocialista pártot, jobboldalon egók párbajává züllött, mindkét oldalon olyan elnökjelöltet küldtek csatába, akinek veresége borítékolható volt. Arról már nem is szólva, hogy a hónapokig tartó elő-kampány és a tucatnyi (ön)jelölt kínos semmitmondása egymás ellen fordította az aktivistákat és halálra untatta a közvéleményt – ami végül a választói kedv mostani lanyhulását eredményezte.

Ismert történet, hogy aki a lakoma előtt kénytelen a marha levágását és feldarabolását, a hal agyonütését végignézni – kisebb étvággyal ül majd asztalhoz. A pártok dolga, hogy a jelöltekről, a majdani koalíció milyenségéről egyeztessenek és a közvéleményt az eredményről tájékoztassák. A választók nagy része bár tudja, hogy gyarló emberekre és nem félistenekre bízza sorsát, a gyarlóságból is csak kisebb adagot képes - és hajlandó - elviselni.

Revízióra szorul a személyiség szerepéről alkotott teória is. Amerikával ellentétben, Európában alig akad ország, amely a diktatúra, vagy az autokrácia valamilyen formájától nem szenvedett volna. Ezért a vezetők kiválasztási folyamatában is gyakran a kontraszelekció érvényesül. Hollande például ki is mondta, hogy „normális” elnökként kíván regnálni. A fény sebességével változó gazdasági környezet, a média egyre növekvő súlya és a polgárok biztonságérzékének rohamos csökkenése azonban átlagon felüli egyéniségeket igényel. A félig, vagy egészen őrült diktátor-jelöltek és a tehetetlenül tébláboló fél-vezetők között van hely a magabiztos, csapatot irányító egyszerre nyílt és erőskezű egyéniségnek. A hatalomgyakorlás művészete egyszerre áll a természet és a rend teremtette korlátok felismeréséből és tiszteletben tartásából valamint az önkorlátozásból. Aki átlagot ígér, általában átlagon alul teljesít. Nem éri meg rászavazni.

Az első Macron-kormány első törvényjavaslata a közélet erkölcsi normáit rögzíti, nevezetesen a családtagok alkalmazását és a közpénzek felhasználását. Ennek az ideje már csak azért is eljött, mert Sarkozy korábbi köztársasági elnököt és Fillont, a jobboldal jelöltjét ilyen ügyekben vádeljárás alá vonták. Az államnak okozott kár néhány százezer euró, ha a magyar viszonyokat tekintjük, nem nagy pénz. Az új köztársasági elnök és támogatói számára azonban az összegektől függetlenül elvekről és gyakorlatról van szó. A korrupciónak ez a formája egyszerre torzítja a piac működését és akadályozza az állami újraelosztást. Az egyidejűleg viselt tisztségek és a képviselői mandátumok időkorlátjának szabályozása pedig a politikai élet megújítását és rendszeres felfrissítését, a „bebetonozás” megszüntetését szolgálja.

A parlamenti választási fordulók közötti borúlátó jóslatok ellenére a "minden jó, ha a vége jó" következett be. Az elnök pártja abszolút többséget szerzett, kényelmest, de nem túlzottat. A vesztes szocialisták és republikánusok letették a nagyesküt, hogy vezetőgárdájukat menesztik, ideológiájukat korszerűsítik, saját köldökük helyett a hallgatag többségre tekintenek, mi több, amit a parlamenti többség javaslataiból jónak tartanak, megszavazzák. Erre már csak azért is rákényszerülnek, mert mind a szocialista, mind a liberális-konzervatív oldalon sokan bejelentették, hogy ők ugyan továbbra is a párt színeiben politizálnak, de a fegyelem betartására nem vállalkoznak.

A legnagyobb meglepetés: az elmúlt hét vitáiban és a vasárnap esti kampányzáróban higgadt, egymásra szívélyesen mosolygó ellenfeleket lehetett látni. Az elmúlt félév alatt az acsargás volt a szabály, ez most gyenge kivétellé vált. A magyar politikusok jól teszik, ha vigyázó szemüket ismét Párizsra vetik, mielőtt még Párizs (és Berlin és Washington) vetné szemét Budapestre. Annak ugyanis rossz vége lehet.

Szerző

Orosz kalandok (I.)

Publikálás dátuma
2017.06.24. 09:38

Senki nem állt hozzám közelebb a tágabb családból, mint Csaba unokatestvérem, anyám bátyjának a fia. Lévén gyakorlatilag egykorúak, jóformán még ki se bújtunk a babakocsiból, a szüleink már egymáshoz szoktattak bennünket. Közös volt a gyerekkorunk, hétvégeken és nyaranta legalábbis, köszönhetően annak a sok romantikának, amit Csabáék pestlőrinci háza illetve annak hatalmas kertje kínált a kerekes kúttal, a gyümölcsfákkal, nem utolsósorban pedig Csaba édesanyjának, Teri néninek a főzőművészetével. A Pest-budai aszfaltról valósággal repültem Lőrincre, amikor csak tehettem; anyám már 8 éves koromban megengedte, hogy egyedül buszozzak a Margit híd lábától egy teljes órán át (két átszállással) Csabáék házáig. A megállóban az unokatestvérem mindig ott toporgott, várt rám, hogy megérkezzek. Átugrottunk a ferihegyi gyorsforgalmi út kettős betonkorlátján, s máris bent voltunk a házban. Gombfociztunk az óriás ebédlőasztalon, Capitalyt játszottunk, pingpongoztunk, egyedül a ránk kényszerített délutáni alvást utáltuk, mert persze soha nem aludtunk el.

Ahogy múltak az évek és lassan kiskamaszok lettünk, a lőrinci nyarak áttevődtek a Balaton mellé, abba a bizonyos „busziba”, és a focizást nem számítva csak akkor jöttünk ki a vízből, ha anyámék üvöltöttek a partról, hogy ebéd. Itt „vízilabda”-meccseket, fejelőpartikat vívtunk egymással; mindig találtunk magunknak (meg egy-két környékbeli gyereknek) valami eredeti szórakozást. Amikor középiskolások lettünk, gyakran csatlakozott hozzánk két osztálytársam, két későbbi híresség, Papp Zsolt, a filozófus és Petri Gyuri, a költő.

Ám, mint tudjuk szegény Ihász Gabi nótájából, „múlnak a gyermekévek, nincs visszaút”. Érettségi után, egyetemre kerülvén - Csaba vegyésznek, én bölcsésznek tanultam - egyre rövidebbek lettek együttléteink unokatestvéremmel, csak a szeretet, az maradt meg ugyanazon a hőfokon. Én inkább csajoztam, a monogámiára született Csabi gyorsan megtalálta a párját (kedvenc gimnáziumi tanárja leányát), még diploma előtt elvette, rá bő egy évre lányuk is született, én ugyanekkor (1968) csak „előnászutaztam” Marival s csak év múltán házasodtunk össze. Unokatestvérem mindenben megelőzött. Nyári gyakorlatait ugyanott (Kőbányai Gyógyszergyár – ma Richter Gedeon) töltötte, ahol később állást kapott, tudta, mit akar és tehetséges kutató-palánta lévén gyorsan révbe is jutott. Autója hosszú évekkel előbb volt, mint nekem - ennek lesz szerepe a későbbiekben, nem is kicsi. Egy ponton azonban a sorsunk párhuzamosan alakult: egyik fiatal párnak se volt illetve lett saját lakása, Csabáék is, mi is a szülőkkel költöztünk össze, ami egyébként abban az időben magától értetődőnek számított. Se pénze, se jogosultsága (vö. „munkásmozgalmi érdemek”) nem volt egyikőnk családjának se, hogy lakást szerezzenek nekünk.

Nem gondoltam volna, hogy az egyetemi évek és a munkába állás után majd egy évtized fog eltelni, amíg én pár napot együtt tölthetek megint szeretett Csabámmal; „édes-kettesben”, hogy úgy mondjam.

Ennek különös története van. Még Pekingben, tudósítói munkám idején „kiszagoltam”, hogy Moszkvában dollárért azonnal és jobb minőségben lehet Zsigulihoz jutni, mint odahaza. Ráadásul olcsón. Minthogy Kínában szolgálati kocsim volt (na nem Zsiguli, hanem Toyota), úgy gondoltam, illendő, hogy odahaza se kelljen mindig buszra vagy villamosra szállnom; eljött a „saját autó” ideje. 33 éves voltam akkor. Leboltoltam moszkvai kollégámmal az autóvásárlást (az 1300-as Zsiguli nem került többe 1500 dollárnál), a pekingi jugoszláv kollégáknál vettem valutát (jüanért), és átutaltattam a megadott szovjet exportvállalat címére. Minden simán ment, megkaptam az értesítést, hogy az autó átvehető. Férfiasan megvallom, nem mertem arra vállalkozni, hogy egyedül vigyem haza a kocsit. A homlokomra csaptam, és azt mondtam: megvan a megoldás! Csaba! Egy gyakorlott sofőr.

Azt hiszem, nem fog megróni, ha leírom, hogy a kaland őt jobban vonzotta mint engem. Amikor írtam vagy telefonoztam neki, hogy az 1977-es nyári szabadságom idején ki kell „ugranom” Moszkvába egy új autóért, velem tartana-e „mitfahrernek" vissza Pestre, nyomban igent mondott. Azzal sem volt gond, hol lakjunk, mert Ági, Csaba unokahúga annak idején a szovjet fővárosban élt férjével, s készséggel rendelkezésünkre bocsátotta az éppen üres lakásukat. Nem egészen üres fridzsiderrel, nota bene.

Csabát már a repülés is lenyűgözte. Soha nem volt egy kalandozó típus, a lombikok és a családapai tennivalók minden idejét lefoglalták. Talán addig az 1977-es nyárig még repülőn se ült, külföldön se igen járt, nemhogy a Szovjetunióban, (a szlovéniai és szlovákiai rokonságot leszámítva) másutt se. Na puszi, puszi, indulunk! Az Aeroflot „gumicsirkéjével” én már a Moszkva-Peking ingázáson jó barátságba kerültem (hihi), ezt kaptuk Csabával a Moszkváig tartó kétórás úton is. Neki legalább újdonság volt. Ágiék moszkvai lakásába érkezve lepakoltunk, megbeszéltem a kollégával, hogy akkor holnap átvesszük a kocsit, de fogalmam se volt róla, hogy neki közben – a követség közbejöttével – útvonalengedélyt kellett szereznie a Moszkva-Kijev-Lvov-Csap „irányba”, mi több a szovjet IBUSZ, az Inturiszt révén lefoglalni (ugyancsak követségi közbenjárással) egy kijevi és egy lvovi szállodai szobát. Egy szó mint száz, mindent megcsináltak nekünk, de ha nem vagyunk valamilyen „nexusban” a követséggel – az MTI-tudósítók akkor „hivatalos kiküldötteknek” számítottak -, akkor semmire és sehová nem megyünk. (Így is háromszor becitáltak a gondos szovjet hatóságok a rendőrségre…) Az akkori SZU-ban az nem volt úgy, hogy csak szabadon furikázol, és bemész egy szállodába szobát kérni…

Minthogy már nyugodtak voltunk a másnap felől, Csabát aznap este bevittem a legközelebbi élelmiszerboltba, ahol ő lecsapott az általa addig nem ismert fekete rozskenyérre (melyet én ’56-ban láttam először szovjet katonáknál és kakaós kalácsnak hittem), a bolgár juhsajtra s vettünk egy palack grúz vörösbort is, hogy a kaviáros vajas kenyér után (nekem) legyen mit inni. Mit mondjak, Csabikám elszédült a gyönyörűségtől. Addig se ezt, se azt, se amazt nem kóstolta, és ezek az ízek lenyűgözték. Jól kezdődött. (Folytatjuk)

Szerző