Hír Tv-ATV: rivalizálás vagy koalíció?

Publikálás dátuma
2017.06.24 09:44
FOTÓ: TÓTH GERGŐ
Fotó: /

Szív felé irányuló, fájdalmas tőrdöfés volt a demokratikus - ne adj isten, baloldali - gondolkodású, s még inkább érzelmű médiaközönség számára, mikor múlt év végén bejelentették, hogy Kálmán Olga elhagyja az ATV-t, és más címen, a Hír TV-ben folytatja hírháttér műsorát. Hogyan tehetett ilyet a mi Olgánk? Hát ő sem a mienk? Nála is csak a pénz? Eladja magát a rivális, jobboldalon fogant csatornának, meg Simicskának?

Az egész kicsit olyan volt, mint amikor egy futballcsapat szurkolói keserűen árulóznak, mert régi kedvencük az ősi ellenfélhez igazolt. (Az idősebbek még emlékeznek, mit jelentett a Fradi-szívnek Szűcs Lajos átigazolása a Honvédhoz.) De aztán csak megbékélünk, a kedvenc is csak ember, és azért jó ember, titkon még mindig a mi emberünk, neki is kell a pénz, meg új szakmai kihívás. És a politikai médiafoci folyik szépen tovább.

Moralizálgatni mindig meddő, kicsinyes dolog, és ezúttal azért sem érdemes, mert a dolognak a tévénézők szempontjából nincs akkora tétje. Hiszen vitathatatlan, hogy Média-Nagyasszonyuktól most is azt kapják, amit korábban. És valójában ez az érdekes. Hogyan lehetséges ez? Ha megpróbáljuk végiggondolni, szimbolikus folyamat rajzolódik ki előttünk, amelyből akár politikai üzenetet is kiolvashatunk.

A Hír TV 2003-as elindulása új korszakot nyitott a hazai médiában. Nem elsősorban azzal, hogy az ország első hírszolgáltató televíziója volt, ennél sokkal lényegesebb, hogy első ízben vállalta fel egy csatorna valamely politikai-ideológiai irányzat – adott esetben a radikális konzervativizmus – nyílt képviseletét. Nem idegenkedve az érzelmi elfogultságoktól sem. Az írott sajtótól, a rádióktól, az internetes portáloktól ez ekkor nem volt már idegen, de a televíziózást még mindig körüllengte a közszolgálat szellője: hogy a képernyőn csak kulturáltan, több szempontot figyelembe véve lehet valamit képviselni, az ott elhangzott szavakkal nem szabad tréfálni. A Hír TV ennek üzent hadat. Nem egyszerűen azzal, hogy azonosult egy párt, a Fidesz politikai irányvonalával, jóval tágabb kontextusban. Néhány huszárvágással kijelölte célközönségét, a konzervatív, némi nacionalista bódulattól sem idegenkedő nemzeti középosztályt - ők lettek a „mi” -, szembeállítva velük az „őket”, a „belvárosi”, „szoci”, „ballib” csoportokat. Nem szemérmeskedett; kiásta az árkot egy régóta körvonalazódó határvonalon. Majd saját térfelén a közéleti véleményformálás nyelvezetét levitte az érzelmektől fűtött baráti társalgások szintjére. Nem kellett tovább finomkodni, elég volt harsogni a „mi” igazságainkat, sérelmeinket, történelmi képzeteinket, „őket” pedig jó keményen elküldeni a fenébe.

A másik oldal évekig csak büszke megvetéssel meresztette a szemét, de aztán csak felgerjedtek benne az ellenséges indulatok, vissza akart vágni. A szocialista-liberális kormányzás közmédiájára nem számíthatott. És ekkor kezdte felfedezni önmaga számára az ATV-t. Amely aztán a jobboldal 2010-es hatalomra kerülése után egyetlen lelki mentsvárává vált a médiában.

A csatorna új nézőinek toborzóhelye kétségtelenül az Egyenes beszéd hírháttér műsor volt, mindenekelőtt Kálmán Olga televíziós személyiségének köszönhetően. Azóta sok kiváló műsorvezető, riporter jelent meg a csatornán, akiknek nem kisebb a szakmai felkészültségük, tehetségesek, szerethetők. Kálmán Olga televíziós személyiségének azonban van egy sajátos aurája. Míg legtöbb kollégája kedvesen, tiszteletteljesen vagy éppen pimaszul kérdez, ő erőt sugall. És képes elhitetni, hogy műsora médiahatalom, amely nem meghívja, hanem számadásra maga elé rendeli a közszereplőket, politikusokat. Ez a kisugárzás nagyon fontos volt az ATV-tábor számára. Nekik nem egyszerűen vörös-kék, pálinkás közönségesség kellett, hanem egy fórum, amely határozottan képviseli szemléletüket, értékeiket, és keményen fellép a jobboldali demagógiával szemben. Kálmán Olga napi egy órára visszaadta a hitüket, hogy nincsenek egyedül, egy nagy, erős közösség részei. Miközben tudták, hogy az ATV nézettsége, szellemi hatósugara, enyhén szólva, korlátozott.

A másik nagy csemege az Újságíróklub volt. Avar János, Mészáros Tamás és Bolgár György változó műsorvezetőikkel tökéletesen egy hullámhosszon voltak a baloldali nézőkkel, és megerősítették őket véleményükben. Ezt a „sajátjainknak” szóló kommunikációt építették Bánó András talkshow-i, a Havas a pályán, és árnyaltabban, vitára is nyitottan Rónai Egon műsorai. Aki pedig mélyebb beszélgetésekre vágyott, tartalmas késő esti órákat tölthetett el Friderikusz Sándorral és vendégeivel.

A megosztott magyar társadalomban minden csoport megkapta hát a maga kis tévékandallóját. 2014 után azonban változás történt a kialakult szerkezetben. Orbán Viktor és Simicska Lajos szakítását követően az oligarcha kormányellenesre hangolta médiabirodalmát, s benne a Hír TV-t. Megszüntette a belterjességet, a kemény jobboldali szellemiséget, és nyitott a demokratikus oldal felé. Ez a váratlannak tűnő középre húzás rövid időn belül olyan műsorstruktúrát és hangvételt eredményezett, amely egy korszerű, közszolgálati hírcsatorna irányába mutatott.

Az elsődleges cél talán a gátlástalanul terjeszkedő, nyíltan fideszes közmédia ellensúlyozása volt, bár ehhez hiányoztak a kellő feltételek. Így aztán sokkal feltűnőbbé vált egyfajta rivalizálás az ATV-vel. Ezt elsősorban hasonló tartalmú közéleti műsorok jelzik, némelyik már a címével is. Az Újságíróklub megszűnése után a Hír TV-n elindult a Főszerkesztők klubja, a Csatt! mellett megjelent a Csörte, a Havas a pályán hangütése köszön részben vissza a Szabadfogásban, Friderikusz igényes, elmélyült beszélgetőműsorait idézi látványvilágában is az Alinda. Az ATV kora esti hírháttér műsorával, A nap hírével egy időben pedig nemrég elindult a Newsroom.

Érdemesebb azonban felfigyelni a lényeges különbségekre. A Hír TV sikeresen igyekszik eltávolodni a „riválisát” még mindig sokszor jellemző familiáris hangvételtől, és igazi közéleti vitafórumokat kialakítani. A kormányoldal képviselete persze itt-ott kisebbségbe kerül, de ami igazán feltűnő, hogy a résztvevők elfogadják egymást, és képesek a kulturált véleménycserére. Míg a Csatt!-ban gyakran még ma is ellentétes indulatok tüzelnek egymásra, a Csörtében békésebb a hangulat, átgondolt érvek csapnak össze. Havas Henrik hétről-hétre szabadelvű kávéházi locsi-fecsire hív minket ismerőseivel, ezzel szemben a Szabadfogásban férfias, de sportszerű szellemi-közéleti birkózóedzés szórakoztatja a nézőt.

Mindezek alapján nehéz szabadulni a kísértéstől, hogy a Hír TV megújulását politikai kontextusban is értékeljük, vállalva a belemagyarázás veszélyét is. Az embernek az a benyomása, hogy Simicska Lajos csatornája ma azt a (jobb)közép felé navigáló irányváltást teszi érzékletessé, amelyet a Jobbik hirdetett meg politikájában. Itt mintha láthatóvá és hitelessé válna mindaz, amit Vona Gábortól fenntartásokkal hallgatunk. A néppártosodás, az országot egységessé forraló, nemzeti színezetű polgári demokrácia képzete. Ráadásul a néplélek emlegetése nélkül.

És nem lehet nem fölfigyelni még valamire, ami ezt a modellt a Hír TV-ben még hihetőbbé próbálja tenni, és aktuális politikai perspektívába helyezi. A vitaműsorok résztvevői között szép számmal akadnak baloldali, szabadelvű véleményformálók. Köztük van például Kovács Zoltán, Horn Gábor, Hont András. Igaz, az ATV is biztosít átjárási lehetőséget a konzervatív oldal képviselőinek, elsősorban talán Stumpf Andrásnak és Zárug Péter Farkasnak.

Mindez azt sejteti, hogy a két csatorna ma mintha egyfajta koalícióban működne egymás mellett. És ezt a benyomást erősítette meg Kálmán Olga „átigazolása”. Lényegében arról van szó, hogy az ATV emblematikus műsora, sztárjával, hangütésével, legfontosabb kellékeivel együtt, majdnem azonos címen a Hír TV-n jelenik meg. Miközben az Egyenes beszéd is tovább él, Rónai Egon és Mészáros Antónia műsorvezetésével. Mellékes, milyen manőverek zajlottak a háttérben. A néző szempontjából a két adás nem rivalizál egymással, hanem összeölelkezik. Ülünk a tévé előtt, nézzük az Egyenes beszédet, és ha nem érdekes, átkapcsolunk az Egyenesen-re. És fordítva.

A többi közéleti műsornál is könnyen létrejön hasonló összekapcsolódás. Hétfőn nézhetjük a Főszerkesztők klubját és a Csatt!-ot, szerdán a Szabadfogást, csütörtökön a Csörtét, szombaton a Havas a pályán-t és a Civil kaszinót. Egyetlen gombnyomás az egész. Ráadásul sokszor ugyanazokat látjuk, és ugyanazt halljuk. Ami jelentheti egyszerűen azt, hogy a demokratikus oldalnak ma már két csatornája van. De politikai szinten azt is üzenheti, hogy lehetséges a koalíció a baloldali, liberális pártok és a Jobbik között. Legalábbis, amíg van közös cél, az Orbán-kormány leváltása. A mai magyar valóságnak kiszolgáltatott nézők pedig annyit kénytelenek helyezkedni, hogy ebbe is belehelyezkednek. Talán úgy, hogy észre sem veszik.

2017.06.24 09:44

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10