A buszon éppen a mellettem ülő, ötven év körüli nő telefonján hangzik föl a szép magyar Himnusz. Nem ismerem ezt a nőt, véletlenül ültem mellé, éppen ott volt hely. S most mindenki minket néz. Egy kettős ülésen ülünk, én szélen, jobbról, ő meg belül, az ablak mellett, s miközben ülünk ismeretlenül kettesben, szól a telefonján a szép magyar Himnusz. Illetve nem is csak szól a szép magyar Himnusz, hanem harsog. A hangerőt nyilván a legmagasabbra állította, és a szép magyar Himnusz a csengőhangja. Ez nem ritka, van ilyen máshol is: csengőhangként hallottam már New Yorkban az amerikai himnuszt, és Marseille-ben a franciát.
Csakhogy nem tudom, mit kell ilyenkor csinálni. Föl kell állni vajon?
Ez nagyon komoly kérdés, nem akarom elviccelni. Ha a szép magyar Himnusz szól, akkor föl kell állni. Otthon is fölállunk a meccs kezdetén. Nem azért állunk föl, mert jófejek vagyunk, hanem azért, mert így szoktuk meg.
A nő azonban nem áll föl, szerintem nem is hallja, hogy az ő telefonja szól, mert fülhallgatóval dugaszolta el a fülét, zenét hallgat, hogy ne kelljen mások intim beszélgetéseit hallgatni a buszon, s főleg ne kelljen összerezzenni az össze-vissza csengő, kolompoló, harsogó, trombitáló, zenélő, mennydörgő telefonok zajára. Az okostelefonok és az okostelefonálók rettenetes zajorkánt okoznak, nem csoda, hogy a buszon, villamoson és metrón fülhallgató lóg minden második ember fülében.
A Mészáros utcai megállótól araszolunk le a Döbrentei tér felé, besűrűsödött a forgalom, a buszon viszonylagos csönd van, a motorzaj nem nyomja el az egyéb zajokat, így hát gyászosan harsog a szép magyar Himnusz, és körülöttem az emberek rosszallón csóválják a fejüket. Ez is új. Amikor a szép magyar Himnusz szól, akkor általában nem szoktunk rosszalló képet vágni. Hanem általában merev képet szoktunk vágni, amit nagyon is megértek, ez nem egy diadal-dal, ez a szép magyar Himnusz, hanem siratódal. Az amerikaiak nem szoktak ilyen merev arccal bambulni, ahogy én, ők fénylő arccal ujjonganak, amikor a himnuszuk szól. A franciák meg olyan lelkesen énekelnek, mint egy ütközetre készülő sereg.
- Vedd már föl, bakker.
Ezt nekem mondja egy harminc év körüli alak, de nem indulatosan mondja, hanem segítségkérőleg mintegy. Zavarja a hang, hát persze, engem is zavar. De nem az én telefonom szól.
- Nem az enyém - mondom neki.
Mármint úgy értem, a Himnusz az enyém, csak ez a hang nem. Ez milyen érdekes, fut át az agyamon, képes olyan helyzet keletkezni, amikor a szép magyar Himnusz hangja bizonyos értelemben nem az enyém. Éreztem már ilyet, s fogok is. Szélsőjobbos politikai eseményen újságíróként hallottam eleget magyar neonácikat a szép magyar Himnuszt énekelni. Álltam ott, egyik kezemben a jegyzetfüzet, a másikban a toll, és elkapott az indulat. Álltak ott alakzatban azok a műveletlen, ostoba fiatalok, a XX. század új régi-új hülyéi, és nekem tudomásul kellett vennem, hogy a szép magyar Himnuszhoz nekik is van valami közük. Ez kicsit rosszul esett. Hogy velük nekem van valami közös dolgom. Éppen ezekkel, akik a tipli egyszerűségű agyukkal a szép XIX. századi szöveget tán nem is képesek értelmezni. Ez nagyon komoly kérdés, nem akarom elviccelni. A magyar neonácik, az újfasiszták, a kerítésépítők, a menekültek ellen uszítók, a mindig mindenkor mindenért másokat hibáztatók vajon gondolnak valamit a történelmi megbűnhődésről? A balsorsról, a múltról és a jövőről?
Újabban azt olvasom, hogy idén ősszel új csatára készül a menekültek ellen uszító magyar kormány, és már megint meg akar védeni minket másoktól. Nem magunktól, hanem másoktól. S már meg sem lepődöm. Reménykednek benne, hogy hátha lesz újabb menekültáradat, hiszen jönnek a választások, és az uszító, hergelő, kirekesztő magyar kormány hatalmon akar maradni. Ha mások gyalázása és vére árán, akkor úgy. Mit számít nekik. A magyar kormány feje gondol valamit a személyes megbűnhődésről? Gondol valamit az előre megbűnhődött jövőről, mármint azon túl, hogy bizonyos elemeiben még azt is el lehet lopni?
Nézem a nőt, akinek a telefonja szól, és megemelkedek a székben, hogy fölálljak.
Elvégre a szép magyar Himnusz szól, ilyenkor föl kell állni. De egyszerre csak elhallgat végre a telefon. Éppen ott tart a kórus, hogy hoooooozz rá víííííg esztendőőőőőt, amikor a telefon elnémul végre. A nőt nézem, aki meg engem néz, és nem érti, hogy miért nézem és a székből fölemelkedve miért állok oly sután. Kiveszi a füléből a fülhallgatót, és azt kérdi:
- Valami baj van?
Nagyot sóhajtok erre, és visszazökkenek a székre. Tűnődök, hogy elmagyarázzam-e, hogy az országban mi a baj, de inkább nem kezdek hozzá.
- Dehogyis - válaszolom -, nincsen semmi baj. Kicsit nagy a dugó. Ez minden.
Elégedetten dugja vissza a fülhallgatót, és kibámul az ablakon. Tényleg nincsen semmi baj. Nem egy diadal-dal, ami szólt, na de már el is hallgatott végre. Igen, hát egy kicsit nagy a dugó. Nincsen semmi baj. Beállt szokás szerint a forgalom. Ez minden. Olyan nyugodt a szeme. Minek idegesítsem.
