Utaztál már betegszállítóval?

Publikálás dátuma
2017.06.24. 09:12
Fotó: Népszava

Pedig érdemes, mert így megtudod, milyen Magyarország ismeretlen arca. Én magam egy szemműtétem kontrolljaira többször is utaztam betegszállítóval Tihanyból Szombathelyre és vissza. Béla, a kissé elhanyagolt Ford Transit vezetője a megbeszélt fél nyolc helyett már hétkor a ház előtt áll, sok az utasunk, mondja, közben elpöcköli a cigaretta csikkjét, aztán indulunk. Jókedvű fiú, sokan azt gondolják rólunk, hogy kiszuperált mentősök vagyunk, mondja, ő amúgy csakugyan mentős volt, de otthagyta, elege volt, mentős csak az lehet, akiben van elhivatottság, neki sok volt a feszültség, de a betegszállítás sem olyan nagy öröm, Németországban az ötszörösét kereshetné, de nem tud menni, a felesége és a két gyerek miatt, végülis nem mindenkinek való a külföldi élet, itthon nyugalmasabb.

Fotó: Népszava

Fotó: Népszava

Első állomás Veszprém, Béla régi ismerőseit vesszük fel, mindketten naponta sugárkezelésre járnak Szombathelyre, gégerák, mondja Géza, középkorú férfi, még a szocializmusból maradt, rojtos autóstáska a hóna alatt, a másik Erzsi, szenvedés az élet, mondja ő, indulás után szendvicset csomagol ki egy Centrum-zacskóból, körbekínálja, némi panaszkodás, amiért ennyit kell utazni, Győrbe is mehetnének, de valamiért a szombathelyi kórházba utalták be őket, a következő állomás Zirc, de előbb még megállunk egy élelmiszerboltnál, vizet veszünk, az eladó ismerősként üdvözli az utasokat, szemlátomást bevett gyakorlat ez, Géza a járdán rágyújt, most már mindegy, mondja, nem hisz a sugárkezelésben, amúgy is már rokkantnyugdíjas, a felesége évekkel korábban elhagyta, úgysincs mit csinálnia egész nap, így legalább nincs egyedül, a cigarettákkal végeznek, Béla sürgeti a társaságot, Zircen betolatunk egy öregek otthonába, Béla kiszáll, két ápolóval tárgyal, Jenőt, egy nyugdíjas bácsit kellene Körmendre szállítani, de ő nem akar menni, tolószékben ül, kabátban, kalappal a fején, kis zacskó az ölében, maradni akarok, mondogatja, nem akarok még meghalni, egy ápoló megnyugtatja, hogy másnap visszahozzák, Jenő bácsi az ebédje miatt aggódik, de az ápoló megnyugtatja, hogy félreteszik, még egy utasunk van, mondja Béla, keskeny, göröngyös utakon haladunk, térképre nincs szükség, minden települést ismer Nyugat-Magyarországon, és ismeri a kerülőutakat is, ha nagy a forgalom, vagy baleset történik, azonnal tud váltani, meg a kollégák is jeleznek telefonon.

Szentimrefalva olyan falu, mintha a világ már véget érne előtte, kétszáz lakos, embert sem látunk sehol, egy bolt és egy kocsma, egy kis mellékutca legutolsó házához megyünk, itt már nincs is élet, a ház ablakai bedeszkázva, a vakolat már régen lehullott, a kerítés bedőlt, itt él egyedül egy idős, rákos férfi, a járás is nehezére esik, Béla támogatja, tulajdonképpen mentőknek kellene vinni, mert bármikor rosszul lehet, de hát aztán mégis mi visszük, Gézával segítik fel a hátsó ülésre, már nem fogjuk visszahozni, mondja nekem a sofőröm, nincs senkije, az ablakai azért vannak bedeszkázva, mert ha nincs otthon, kirabolják, a kutyáját megmérgezték, a szomszédjai vásárolnak neki ezt-azt, a háziorvos is látogatta, de megmondta, hogy nincs értelme itt tartani, így ér véget egy élet egy kis magyar faluban, a férfi maga elé néz, hátra sem fordul, nem akarja látni a romos házat, ami valamikor az otthona volt.

Most már csendben utazunk Szombathelyig, Béla először a sugárkezelésre érkezőket kíséri fel, át kell adnia őket egy orvosnak, délután aztán majd jön értük, a szentimrefalvai férfiért hordágyat hoznak le a sürgősségiről, aztán majd elhelyezik valahol, ez rutinfeladat nekik, sok az öreg, akik már nem tudnak gondoskodni magukról, a végén engem visz a szemészetre, délután majd jön vissza értem is, várjak csak türelemmel, neki van még egy útja Körmendre.

Hazafelé még megállunk Farkasgyepűn, a tüdőszanatóriumban, rozzant nénit veszünk fel, vége a kezelésnek, visszük őt is haza Veszprémbe. Panaszkodik, mert otthon nem várja senki, amúgy is vége az életének, útközben megállunk a szokásos élelmiszerboltnál, Béla vesz neki konzervet vacsorára, felviszi a csomagját a lépcsőn. Délután ötre én is hazaérek.

- Nagy utazás volt - mondom Bélának.

Kiszáll, elszív egy cigarettát, szokása szerint elpöcköli a csikket.

Holnap neki kezdődik újra az egész.

Szerző

Nobel-díj a porzsákban

Te még sokra viszed – jelenti ki anyám és dühösen betaszítja a porszívót a helyére, a spájzba, az alsó polc alá. Ebben a pillanatban gyűlöli a háztartását, keserű szikrák pattognak körülötte az éterben, s pontosan tudom, mire gondol: ezért járt egyetemre, szerzett doktorátust, kutat enzimeket évtizedek óta a klinikán, hogy takarítással pocsékolja el a drága időt? Elkeseredésének aktuális okát is ismerem: ő Géza, a szakmai rivális. Az alattomos, törtető és előítéletes kolléga (ezek mind anyám jelzői, s mint utóbb kiderült, jogosan használta őket), aki újabb és újabb háborút indít anyám jól felszerelt laboratóriumának megszerzéséért, s ezúttal nyerésre áll. Géza képtelen elviselni a sikeres és tehetséges nőket, akiknek élethivatásuk van, amúgy viszont túlságosan is odavan a nőkért, persze csak a feneküket riszáló libákért, mondja anyám.

Az első kategóriába tartozókat Napóleonként akarja uralni a szakmai élet harcmezején, utóbbiakat papucsban szolgálni egy meleg otthon falai között. Ezt az epés gondolatmenetet gyerekként sem volt könnyű megemésztenem, de valójában csak most, évtizedek múltán értettem meg igazán, mit jelenthetett anyámnak karriert csinálnia a minden ízében macsó tudomány világában az ötvenes, hatvanas években. Hozzá képest Simone de Beauvoirnak könnyű dolga volt, mert nem voltak gyerekei, így semmi nem állt női szabadsága útjába, és senki nem kérdezte meg tőle, hogyan sikerül összeegyeztetnie a háztartást a karrierjével. Anyám persze nem volt egy Simone de Beauvoir, de azért voltak jó pillanatai a női egyenjogúságért folytatott harcban.

Pár évvel ezelőtt apám iratai és karikatúrái között véletlenül rátaláltam egy gépelt levél másolatára 1968-ból. A Tisztelt Igazgatósághoz címzett levelében apám azt írja: „Jogos követelésünknek teszünk eleget azzal, hogy ebben a beadványban a laboratórium és az ott dolgozó kolléganők megvédését kérjük Önöktől olyan igen káros és igazságtalan tendenciáktól, melyek az utóbbi időben tapasztalhatók.” Nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek a magasztos indulat és a lelki elegancia ezen keverékén, amivel apám a dolgozó nők jogai mellett lép fel rendkívül lovagiasan - a nők helyett és az ő nevükben. A döntés egy ugyancsak tisztességben megőszült úrtól, vagy inkább egy urakból álló testülettől volt várható, hogyan is lehetett volna másként, amikor minden nagy hírű és nagy presztízsű intézmény élén férfiak álltak, s legfeljebb az ő hatalmas árnyékukban húzódhattak meg nők kellő szerénységgel és tisztelettel.

Anyám, aki az élet hajnalán, vagyis 1945-ben frissen megszerzett doktorátusával nemzetközi karrierről álmodott, amit állhatatos kitartással lényegében meg is valósított (már amennyire az akkori viszonyok között ez lehetséges volt), egy ideje már tulajdon ambícióinál fontosabbnak tartja lányai jövőjének tervezését és irányítását. Tudja, hogy a laborját hamarosan elveszíti, nem fejezheti be a kutatását, amin sok éve dolgozik, és pár éven belül nyugdíjba küldik, mert kell a hely a fiatalabb, törekvő kollégának. De nem olyan fából faragták, hogy csak úgy, harc nélkül feladja, s engedje, hogy több évtizedes munkája ebek harmincadjára jusson. Érzem, milyen reménytelen és kimerítő ez az utóvédharc, hogy mázsás súlyok alatt görnyedezik, és rettenetesen bánt, hogy nem tudok neki segíteni. A nővérem már kirepült a házból, Pécsett jár egyetemre, én viszont itthon vagyok, s az anyám és a köztem öröktől fogva létező véd és dacszövetség szellemében kész vagyok megtenni minden tőlem telhetőt. Próbálok felfedezni magamban valamiféle rejtett tehetséget, lesem a fejemből kipattanó isteni szikrát, amivel elbűvölhetem - de hiába.

Színésznő legyek, drámaíró, netán világhírű kosárlabdázó? Még nem döntöttem el, s ezt őszintén feltárom előtte és a tanácsát kérem. De ő csak csüggedten ül és a fejét ingatja, mielőtt megszólal. Tudod, a színésznők kis kurvencek, kénytelenek azok lenni, hogy szerephez jussanak. Írni ráér az ember öregkorában, kár azt elsietni. A versenysportolók pedig harminc éves korukra mind megrokkannak – ejti valamennyi opciót szempillantás alatt. Végtelenül csalódott vagyok, kifogytam az ötletekből. Ő szerencsére nem. Hirtelen felragyog a szeme, mint aki meglelte a számomra legkedvezőbb megoldást, magához von, és a jól ismert huncut, mégis megnyerő mosolyával azt mondja: Te olyan jól tudsz beszélni, mindenkit egy pillanat alatt leveszel a lábáról. Miért ne lehetnél nagykövet? Hidd el, tudom, mit beszélek.

Ám legyen, állok elébe, ha ez az, amivel boldoggá tehetem. Fogalmam sincs, mi fán terem a nagykövet, de nem vitatkozom, ha egyszer a többi választás már úgyis kiesett. De azért nem ilyen egyszerű ez. Nézem, ahogyan világfájdalommal a spájz alsó polca alá taszigálja a porszívót, és a szemem előtt foszlik szét egy nagy álom: felülkerekedni dölyfös előítéleteken, szívós tévedéseken, kitörni a macsó posványból. S mindketten olyan vádlón meredünk a bűnös porszívóra, mintha minimum egy Nobel-díjat nyelt volna el, amely most ott gunnyaszt a porzsákban, a polcokon sorakozó befőttek, lekvárosüvegek és mindenféle kisebb-nagyobb bödönök alatt, s nem is kerül elő többé onnan.

Szerző

A megtévesztés új stratégiája

1953 karácsonya előtt az USA dohánygyárainak képviselői meglehetősen borús hangulatban találkoztak egy előkelő New York-i szállodában a kor első számú PR-cégének vezetőjével. Kiszivárgott, hogy kutatók egyértelmű bizonyítékot találtak a dohányzás és a tüdőrák közötti kapcsolatra. A média várhatóan felkapja a hírt, ami a dohányipar végét jelentheti. Ám John W. Hill PR-guru pofonegyszerű stratégiát javasolt: nem kell a tények cáfolatával bajlódni. Elegendő azt sulykolni: a vizsgálat nem szolgált egyértelmű bizonyítékkal. Az egyik kutatásnak ez, a másiknak más az eredménye. Egyébként is a ráknak sokféle oka lehet. A cégek számára a cáfolat sokba kerül, és nem is biztos, hogy a remélt eredményt hozza. Inkább a tagadhatatlan tényekről kell olyan benyomást kialakítani, hogy azok vitatott, nem kellően alátámasztott vélekedések.

Ezzel útjára indult az agnotology névvel jelölt megtévesztő stratégia, amelyet sikerei nyomán egyre szélesebb körben kezdtek alkalmazni a magukat fenyegetve érző iparágak és a hatalomvágyó politikusok. Miközben sok elemzés és írás született az emberiség létét fenyegető veszélyekről, kevesebb figyelem fordul a megfontoltságot és a józan ítélőképességet gyengítő politikai stratégiák hatására. Pedig ezek a – hol üzleti birodalmak, hol populista politikusok által alkalmazott - befolyásolási technikák sokkal pusztítóbb következményekre vezethetnek. Egyre több jele van annak, hogy a polgárok korábbi megfontoltsága – anélkül, hogy ennek tudatában lennének – fogyatkozni kezd, terjed a felelőtlenség.

Az egyik ezt előidéző pszichológiai tényező - a felfedezők nevéről - a Dunning-Kruger hatás nevet kapta. A kísérletek azt mutatták: minél kevesebb ismerettel rendelkezik valaki az élet valamely területén, és ebből következően minél kevésbé kompetens, hajlamos önmagát annál szakértőbbnek hinni és a hozzáértő bizonyosságával dönteni. Ez a beállítódás éppen ellentéte a kompetens személyének, aki szembesülve a helyzet komplexitásával és ismereteinek korlátozottságával, éppenséggel alábecsüli tudását és tétovázik a döntéseknél. Ez a jelenség mások megítélésénél is előbukkan: amikor az átlagember összevet egy vitában megszólalókat, jóval meggyőzőbbnek találja a tudatlan, de magabiztos dilettánst, mint a megalapozott tudású, de bizonytalan szakembert.

Ezt a kezdetben csak gyengén érvényesülő hatást erősítette fel az agnotology, amely - szándékoltan - a tudomány szakértelmének kétségbevonására épít. A megtévesztő stratégia kiagyalói azt javasolják: ha egy számodra kellemetlen, de nehezen tagadható ténnyel szembesülsz, a cáfolat helyett sugalmazz! Célozz arra: a vizsgálattal szemben felmerültek ellenvélemények. Mondd azt: kétségek fogalmazódtak meg a kutatók szakmai hozzáértése iránt, a kutató-csoport tudományos hírnevét kikezdték. Híreszteld: a kutatók elfogultak, a konkurencia pénzeli őket. Kérdőjelezd meg a kutatók egyes - lényegtelen - állításait, majd ez alapján utasítsd el végső eredményeiket. Terjeszd el a kutatókról: gyanús politikai kapcsolatokkal rendelkeznek, ellenmondásos mozgalmak támogatják.

Az agnotology nehéz helyzetbe hozta a tudományt, hiszen ellene fordította az eredetileg saját alapszemléletét jelentő szkepticizmust. A tudomány tekintélyét az elmúlt századokban nemcsak az általa létrehozott „csodatévő” eszközök alapozták meg, hanem az is, hogy képes volt folyamatos önkorrekcióra. A 20. század polgára felcseperedése során folyamatosan megismerkedett a tudomány egyre pontosabb, igazolt eredményeivel. S bár a tudomány tényei gyakran elválaszthatatlanul összekeveredtek a régi korok hiedelmeivel, ez mégsem okozott gondot, mert a tudomány folyamatosan „rendet rakott” a fejekben. A társadalom pedig megszokta: ha bizonytalan, a tudományt kell kérdeznie, és célszerű követni tanácsait. Ám az elmúlt évtizedekben két fontos változás következett be.

A tudomány csodáinak kezdtek feltűnni az árnyoldalai. Az atom egyszerre jelentett erőművet és bombát, a genetika gyógymódot és betegségek veszélyét, a kémia növekvő terméshozamot és szennyezett környezetet. És a társadalom a tudóst már nemcsak csodatévőként, hanem tévelygő, sőt, tekintélyével visszaélő bűnösként is kezdte látni. Ez eleve megnehezítette a tudomány és a társadalom időnként éles vitáját. A másik változás: a tudomány - tekintélyénél fogva – korláttá vált azok számára, aki valamilyen szándékukat rá akarták erőltetni a közösségre. Kialakult ugyanis az a mechanizmus, hogy a tudományt kérték fel döntőbírónak, ha valamilyen kérdésben nézeteltérés volt a társadalomban. És miután a tudomány letette a voksát, nem volt fellebbezés. Ám ezt a különböző hatalmi csoportok - a politikában, az üzletben és az ideológiában – egyre zavaróbbnak érezték.

Számukra kapóra jött a tudatos megtévesztéssel operáló agnotology: meghatározott érdekcsoportok, pontosan kiszámított, jól szervezett, és hamisításokra építő propaganda-akciók segítségével az állampolgár fejében zavart idéznek elő, és az érdektelenség állapotát hozzák létre. A tájékozatlan polgárt először „csak” a bizonytalanság csapdájába csalják. Majd meggyengítik hitét a tényekben. Ezután kételyt ébresztenek a szakértői véleményekben. Amikor pedig elveszítette józan ítélőképességét, fogékonnyá válik a hamis állításokból felépülő - alternatív valóságként hivatkozott - világkép elfogadására. A módszer megdöbbentően hatékonynak bizonyult, de igazi korszaka a 21. században jött el.

Az elmúlt évtizedben világunk egyre bonyolultabb lett, egyre távolabbi hatások befolyásolják életünket. Emiatt az állampolgár mind kevésbé látja át a környezetét formáló hatásokat. Egyre gyakrabban robbannak ki súlyos helyzetet előidéző krízisek, ugyanakkor nem érti, mi zajlik körülötte. Emiatt az egyén és a közösség is rákényszerül, hogy életét hosszútávon meghatározó döntéseket hozzon. Egy-egy ilyen döntés – pl. a környezetszennyezés csökkentése, a migráció szabályozása vagy a pénzügyi válság ellensúlyozása – alapvető mértékben befolyásolja iparágak, sőt, országok sorsát. Miközben a világ bonyolultabbá és veszélyesebbé válik, az átlagember - bár ezt észre sem veszi – egyre könnyen esik áldozatul érdekcsoportok manipulációinak.

Egykor a diktatúrák és az üzleti „háttérhatalmak” úgy vették semmibe a polgár véleményét, hogy azt mondták: ez nem rád tartozik és egyébként sem értsz hozzá. Idővel ez egyre kevésbé volt elfogadható. Ekkor jött az agnotology manipulációs stratégiája. Hirdesd azt: a polgár kezébe adod a döntés jogát, hiszen mégiscsak demokráciában élünk. Jelentsd ki: minden fontos kérdést elé társz. Ígérd meg: ellátod minden információval, semmit nem titkolsz el előle. Közben folyamatosan hívd fel a figyelmét a vetélkedő tudományos csoportok, szakemberek vitáira és a vizsgálatok ellenmondásaira. Az agnotology tehát - miközben vélemény-szabadságot hirdet - alapvetően elbizonytalanítani törekszik. Arra épít: a polgár beleegyezése nemcsak meggyőzésével szerezhető meg, hanem akkor is, ha összezavarják és kételkedővé teszik.

A tudományt ez a fordulat váratlanul érte, hiszen a szkepszis mindig is természetes alapállása volt. Egy állítást – bárki fogalmazza is meg - kritikával illett fogadni. A kísérleteket - bármennyire is a várt eredményt igazolták – ismételten ellenőrizni kellett. A kritikát kiiktathatatlanul beépítették a tények és modellek ellenőrzési folyamatába. A tudomány „épületének” szilárdságát épp az biztosítja, hogy építőkockáit - a már beépített tényeket - folyamatosan újakra cserélik. A tudománynak ez a folyamatos önmegkérdőjelezése szöges ellentéte a vitathatatlan igazságokat hirdető ideológiák hittételeinek. Az ideológiák tartósságát a megkérdőjelezhetetlen hittételek megváltoztathatatlanságától - miként a régi templomok kupolájának szilárdságát a zárókő mozdíthatatlanságától – remélték.

A tudományt tehát saját fegyverével - a mindenre kiterjedő kétellyel – támadják. Magát a tudományt akarják diszkreditálni: az egyszerű embereket lenéző, a laikusokat kigúnyoló, de valójában tudatlan szakértők által összehordott ostobaságok halmazaként mutatják fel. Jól illeszkedik ebbe a stratégiába a szakértelem iránti bizalmatlanság keltése és az elitek elleni általános lejárató kampány. Ám az ész trónfosztása nem az igazság diadalát hozta el, hanem visszaállította a politikai és a pénzügyi hatalmak által kinevezett tekintélyek uralmát. A szellemi iránytű szerepét a tudomány legkiválóbbjai helyett egyre inkább az önjelölt dilettánsok töltik be.

Egy közvélemény-kutató cég megkérdezte az amerikai szavazókat, támogatnák-e az USA kormányát, hogy bombázza az ellenséges Agrabah-t. A republikánusok jobban, a demokraták kissé visszafogottabban, de támogatták a bombázást. Ám Agrabah nevű földrajzi hely nem létezik, pusztán az 1992-es Disney-film, az Aladdin képzeletbeli országa. Az elemzőket nem is az döbbentette meg, hogy milyen keveset tudnak a polgárok, akikre hivatkozva hozzák meg döntéseiket a politikusok. Az igazi probléma, hogy tudatlanságukat erénynek tekintik, és elutasítanak minden óvatosságra intő figyelmeztetést. Ezzel a fejlett világ lakói – kis túlzással - magabiztos idiótaként kezdenek viselkedni.

Ám azzal, hogy elfordulnak a tudománytól, és féltékenyen védik függetlenségüket az - úgymond leszerepelt - elittel szemben, a valóságban elszigetelik önmagukat, így nem szembesülnek azzal, ha nincs igazuk. A demokráciát azonban csak a hozzáértő és érdeklődő polgár képes működtetni. Ennek feltétele, hogy megértse: a politikai egyenlőség nem azonos azzal, hogy minden vélemény egyenértékű. Ha a szakértelem le, a tudatlanság és a felelőtlenség pedig felértékelődik, a problémák súlyosbodni fognak. Ezért, amikor arra utalunk, hogy a világ veszélyes hellyé vált, akkor nem csupán az éleződő válságokra kell gondolni. A válságokat épp a magabiztos idiótaként viselkedő világpolgár generálja. Ha valami, akkor ez veszélyezteti a Nyugat, sőt az egész emberiség jövőjét.