Keserű pohár

Publikálás dátuma
2017.06.24. 09:45

A magyar politikai, gazdasági és közigazgatási elit inkább él Keleten és a múltban, mint a magyar társadalom. A társadalom Nyugatra és a jövőbe tartana, az elit Keletre és a múltba. A társadalom - először budapesti és nagyvárosi, majd kisvárosi és falusi részei - az elitje ellenében jutott Nyugatra, képzeli el jövőjét pincérként Londonban vagy ácsként Bruckban, egyetemi hallgatóként Glasgow-ban, vagy alkalmazottként az Audinál. Egy fiatal, Európát járt értelmiségi vagy szakmunkás ezerszer többet tud és gyakorlatiasabban gondolkozik a világról, mint a zavaros magyar vizekben halászó, pénzünkre és munkánkra vadászó elit. Az országvesztő elit egymás után semmisíti meg a magyar társadalom fölzárkózásának és túlélésének intézményeit az oktatásban és az egészségügyben, a tudományban és a kultúrában, azért hogy saját rövidtávú érdekeit kövesse. Dölyfösen hiszi, hogy a magyar társadalom idióta és gyáva, amellyel bármit meg lehet tenni: birka nép.

Az európai kizáratás partján

Az ezredforduló óta a korábban nyitott, Nyugatra és a jövőre orientált rendszerváltó elitek, amelyek többé-kevésbé el voltak kötelezve a parlamenti demokrácia, a jogállam, a piacgazdaság és a civilizációs életmódbeli nyitottság mellett, fokozatosan bezárultak és mindent megtettek, hogy a társadalmi kezdeményezéseket is blokkolják. Egy évtized alatt az intézmények le- és átépítésével sikerült az egymással harcoló zárt elitek mellé egy múltjába, sérelmeibe, protekcionista nemzetállamába zárt társadalmat előállítani, amely örömmel választott a hatalmaskodó és korrupt pártok helyett vezért, jogállam helyett ítélkező, saját közösségét emelő, ellenfeleit sújtó nemzetállamot, amely megszabadít a Nyugattól. 2010-től az Orbán-rendszer végleg bezárta a társadalmat önmagába és az egyszemélyi vezető zsebre tette a kulcsot.

A régi és új oligarchák élvezettel parcellázták fel az uralkodó vezetésével a maguk javára az országot. Az 1987 és 2006 között fénykorát élő, független és befolyásos média-elit fokról-fokra a tisztességtelen tulajdonosok és a kormányzatok kiszolgálójává silányult, elvesztette „tett nevét”. A szellemi elit is elveszítette szellemi és erkölcsi iránytűjét és ezzel befolyását. Európa és Amerika magával volt elfoglalva, fütyültek ránk: a rendszer ura azt tett velünk, amit akart. Itt ültünk és ülünk az orbáni sötétben.

De a társadalom kezdte rosszul érezni magát a sötétben. Vezére, állama nem nyújtott biztonságot és jólétet, megbecsülést a jelenben és kiszámítható jövőt. A társadalmi mozgalmak gyors emelkedése és még gyorsabb bukása, az ellenzék gyengesége és az Orbán-rendszer szilárdsága nem mutatott közösségi menekülő utat. Ha nem tudsz változtatni a rendszeren, változtass a saját vagy a gyerekeid életén – régi magyar recept. Ahogy korábban a Kádár-rendszerben, a társadalom most is egyéni menekülőutakat, kijáratokat keresett a zárt rendszerből. Csak te mentheted meg magadat és családodat, a magyar állam, a vezér nem fog. 2012 óta a magyarok a menekülőutat Európa felé találják meg: innen el kell menni. A zárt rendszer urát ez nem zavarta: menjetek csak, legalább nem zavartok minket! Nem azért kell elfogadnotok, mert jók vagyunk, hanem mert nincs más: nincs alternatíva. Az igazságtalan és jogtalan, élősködő és hatalmaskodó rendszer a konszolidáció partjára jutott.

Az európai magyar változásokra

A szociálliberális Macron és a liberális konzervatív Merkel európai nagykoalíciója elszánta magát arra, hogy Magyarországot és Lengyelországot kizárja az Európai Unióból. Hiszek Donald Tusknak, aki ezt aggódva kimondta. A merkeli megbékítési [appeasement] politikának vége. E politika 2010 óta felelőtlenül tűrte, hogy Európa keleti részén országok illiberális politikát meghirdetve leépítsék a jogállamot, megtagadják az EU alapértékeit. A Brexit és Trump megválasztása, illetve az európai populista nacionalizmus fenyegetése megerősíteni látszott Orbán és Kaczyński politikáját.

De Európa választói e kihívásra liberális és Európa-barát szavazatokkal válaszoltak. Elegendő vigyázó szemünket Párizsra vetnünk: megérkezett az a dinamikus erő, amely megindíthatja az EU rég várt reformjait. Megvan a francia és meglesz a német választói felhatalmazás, amely a nemzetállamokban és Európában nemcsak a populista nacionalista erők szétzúzására képes, hanem a közös európai biztonság-, menekült- és gazdaságpolitika kialakítására is. Macron és Merkel képesek és hajlandók erőt és egységet mutatni Trumppal és Putyinnal, Hszivel és May-jel szemben. Higgyük el, hogy képesek lesznek a szeptember végi német választások után Orbánnal és Kaczyńskival szemben is.

A közös európai hadsereg megteremtéséhez, a menekültpolitikához, és gazdaságpolitikához – közös pénz-, fejlesztés-, kutatáspolitikához – nincs szükségük a közös értékeket és érdekeket megkérdőjelező, autokrácia irányába fejlődő rendszerekre. Magyarország nem hozzáad, hanem elvesz Európától. A macroni politika nagyobb szolidaritást akar a fejlettek és a fejletlenebbek között. Miért működnének együtt olyan országgal, amely semmiféle szolidaritást nem vállal? Az első lépés a Fidesz kizárása lehet az Európai Néppártból, jelezve, hogy Merkel nem védi többé Orbánt. A második, Magyarország kizárása a pénzalapokból a demokrácia és jogállami kritériumok nem-teljesítése miatt. Erre már elhangzott Merkel nyilatkozata. A harmadik, a szavazati jog megvonása. Nem hisznek a magyar választóban, nem hisznek a magyar ellenzékben: az ott Keleten Orbán népe. Brüsszel megállít minket.

Nyugat vagy Kelet?

A magyarországi választás a Nyugat vagy Kelet, Európában vagy Európán kívül kérdéséről szól. A magyar szellemi elit maradék szociálliberális és liberális konzervatív szereplői ezt megértették: a nyugati, az európai Magyarországért folytatott harcunk közös. A társadalom e megértés határvonalán áll, és még nem tudjuk, hogy mit jelent egy őszi sokkolás: a határok megint a Lajtánál húzódnak. 1848-ban, 1918-ban, 1956-ban és 1989-ben a magyarok a Nyugatot és Európát választották. Politikusaink két vesztes háborúba, népirtásba, diktatúrákba vittek minket. A nemzetvesztő jobboldali politikusok most is belesüllyednek az országlopás mocsarába, iszapbirkózást folytatnak, hogy ki visz el többet, és elvakultan folytatják az Európa-ellenes szabadságharcot. A baloldaliak egymás és így önmaguk legyőzésével vannak elfoglalva.

Vagy lesz egy Európa-párti Magyarország, ezen belül egy jövő-orientált Budapest- és vidék-koalíció, vagy lesz társadalmi mozgalom, amely felismeri és elindul a közös európai menekülőúton, vagy lesznek hiteles európai szintű politikusaink, „vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, vagy marad régiben a bús, magyar élet”.

Hír Tv-ATV: rivalizálás vagy koalíció?

Publikálás dátuma
2017.06.24. 09:44
FOTÓ: TÓTH GERGŐ

Szív felé irányuló, fájdalmas tőrdöfés volt a demokratikus - ne adj isten, baloldali - gondolkodású, s még inkább érzelmű médiaközönség számára, mikor múlt év végén bejelentették, hogy Kálmán Olga elhagyja az ATV-t, és más címen, a Hír TV-ben folytatja hírháttér műsorát. Hogyan tehetett ilyet a mi Olgánk? Hát ő sem a mienk? Nála is csak a pénz? Eladja magát a rivális, jobboldalon fogant csatornának, meg Simicskának?

Az egész kicsit olyan volt, mint amikor egy futballcsapat szurkolói keserűen árulóznak, mert régi kedvencük az ősi ellenfélhez igazolt. (Az idősebbek még emlékeznek, mit jelentett a Fradi-szívnek Szűcs Lajos átigazolása a Honvédhoz.) De aztán csak megbékélünk, a kedvenc is csak ember, és azért jó ember, titkon még mindig a mi emberünk, neki is kell a pénz, meg új szakmai kihívás. És a politikai médiafoci folyik szépen tovább.

Moralizálgatni mindig meddő, kicsinyes dolog, és ezúttal azért sem érdemes, mert a dolognak a tévénézők szempontjából nincs akkora tétje. Hiszen vitathatatlan, hogy Média-Nagyasszonyuktól most is azt kapják, amit korábban. És valójában ez az érdekes. Hogyan lehetséges ez? Ha megpróbáljuk végiggondolni, szimbolikus folyamat rajzolódik ki előttünk, amelyből akár politikai üzenetet is kiolvashatunk.

A Hír TV 2003-as elindulása új korszakot nyitott a hazai médiában. Nem elsősorban azzal, hogy az ország első hírszolgáltató televíziója volt, ennél sokkal lényegesebb, hogy első ízben vállalta fel egy csatorna valamely politikai-ideológiai irányzat – adott esetben a radikális konzervativizmus – nyílt képviseletét. Nem idegenkedve az érzelmi elfogultságoktól sem. Az írott sajtótól, a rádióktól, az internetes portáloktól ez ekkor nem volt már idegen, de a televíziózást még mindig körüllengte a közszolgálat szellője: hogy a képernyőn csak kulturáltan, több szempontot figyelembe véve lehet valamit képviselni, az ott elhangzott szavakkal nem szabad tréfálni. A Hír TV ennek üzent hadat. Nem egyszerűen azzal, hogy azonosult egy párt, a Fidesz politikai irányvonalával, jóval tágabb kontextusban. Néhány huszárvágással kijelölte célközönségét, a konzervatív, némi nacionalista bódulattól sem idegenkedő nemzeti középosztályt - ők lettek a „mi” -, szembeállítva velük az „őket”, a „belvárosi”, „szoci”, „ballib” csoportokat. Nem szemérmeskedett; kiásta az árkot egy régóta körvonalazódó határvonalon. Majd saját térfelén a közéleti véleményformálás nyelvezetét levitte az érzelmektől fűtött baráti társalgások szintjére. Nem kellett tovább finomkodni, elég volt harsogni a „mi” igazságainkat, sérelmeinket, történelmi képzeteinket, „őket” pedig jó keményen elküldeni a fenébe.

A másik oldal évekig csak büszke megvetéssel meresztette a szemét, de aztán csak felgerjedtek benne az ellenséges indulatok, vissza akart vágni. A szocialista-liberális kormányzás közmédiájára nem számíthatott. És ekkor kezdte felfedezni önmaga számára az ATV-t. Amely aztán a jobboldal 2010-es hatalomra kerülése után egyetlen lelki mentsvárává vált a médiában.

A csatorna új nézőinek toborzóhelye kétségtelenül az Egyenes beszéd hírháttér műsor volt, mindenekelőtt Kálmán Olga televíziós személyiségének köszönhetően. Azóta sok kiváló műsorvezető, riporter jelent meg a csatornán, akiknek nem kisebb a szakmai felkészültségük, tehetségesek, szerethetők. Kálmán Olga televíziós személyiségének azonban van egy sajátos aurája. Míg legtöbb kollégája kedvesen, tiszteletteljesen vagy éppen pimaszul kérdez, ő erőt sugall. És képes elhitetni, hogy műsora médiahatalom, amely nem meghívja, hanem számadásra maga elé rendeli a közszereplőket, politikusokat. Ez a kisugárzás nagyon fontos volt az ATV-tábor számára. Nekik nem egyszerűen vörös-kék, pálinkás közönségesség kellett, hanem egy fórum, amely határozottan képviseli szemléletüket, értékeiket, és keményen fellép a jobboldali demagógiával szemben. Kálmán Olga napi egy órára visszaadta a hitüket, hogy nincsenek egyedül, egy nagy, erős közösség részei. Miközben tudták, hogy az ATV nézettsége, szellemi hatósugara, enyhén szólva, korlátozott.

A másik nagy csemege az Újságíróklub volt. Avar János, Mészáros Tamás és Bolgár György változó műsorvezetőikkel tökéletesen egy hullámhosszon voltak a baloldali nézőkkel, és megerősítették őket véleményükben. Ezt a „sajátjainknak” szóló kommunikációt építették Bánó András talkshow-i, a Havas a pályán, és árnyaltabban, vitára is nyitottan Rónai Egon műsorai. Aki pedig mélyebb beszélgetésekre vágyott, tartalmas késő esti órákat tölthetett el Friderikusz Sándorral és vendégeivel.

A megosztott magyar társadalomban minden csoport megkapta hát a maga kis tévékandallóját. 2014 után azonban változás történt a kialakult szerkezetben. Orbán Viktor és Simicska Lajos szakítását követően az oligarcha kormányellenesre hangolta médiabirodalmát, s benne a Hír TV-t. Megszüntette a belterjességet, a kemény jobboldali szellemiséget, és nyitott a demokratikus oldal felé. Ez a váratlannak tűnő középre húzás rövid időn belül olyan műsorstruktúrát és hangvételt eredményezett, amely egy korszerű, közszolgálati hírcsatorna irányába mutatott.

Az elsődleges cél talán a gátlástalanul terjeszkedő, nyíltan fideszes közmédia ellensúlyozása volt, bár ehhez hiányoztak a kellő feltételek. Így aztán sokkal feltűnőbbé vált egyfajta rivalizálás az ATV-vel. Ezt elsősorban hasonló tartalmú közéleti műsorok jelzik, némelyik már a címével is. Az Újságíróklub megszűnése után a Hír TV-n elindult a Főszerkesztők klubja, a Csatt! mellett megjelent a Csörte, a Havas a pályán hangütése köszön részben vissza a Szabadfogásban, Friderikusz igényes, elmélyült beszélgetőműsorait idézi látványvilágában is az Alinda. Az ATV kora esti hírháttér műsorával, A nap hírével egy időben pedig nemrég elindult a Newsroom.

Érdemesebb azonban felfigyelni a lényeges különbségekre. A Hír TV sikeresen igyekszik eltávolodni a „riválisát” még mindig sokszor jellemző familiáris hangvételtől, és igazi közéleti vitafórumokat kialakítani. A kormányoldal képviselete persze itt-ott kisebbségbe kerül, de ami igazán feltűnő, hogy a résztvevők elfogadják egymást, és képesek a kulturált véleménycserére. Míg a Csatt!-ban gyakran még ma is ellentétes indulatok tüzelnek egymásra, a Csörtében békésebb a hangulat, átgondolt érvek csapnak össze. Havas Henrik hétről-hétre szabadelvű kávéházi locsi-fecsire hív minket ismerőseivel, ezzel szemben a Szabadfogásban férfias, de sportszerű szellemi-közéleti birkózóedzés szórakoztatja a nézőt.

Mindezek alapján nehéz szabadulni a kísértéstől, hogy a Hír TV megújulását politikai kontextusban is értékeljük, vállalva a belemagyarázás veszélyét is. Az embernek az a benyomása, hogy Simicska Lajos csatornája ma azt a (jobb)közép felé navigáló irányváltást teszi érzékletessé, amelyet a Jobbik hirdetett meg politikájában. Itt mintha láthatóvá és hitelessé válna mindaz, amit Vona Gábortól fenntartásokkal hallgatunk. A néppártosodás, az országot egységessé forraló, nemzeti színezetű polgári demokrácia képzete. Ráadásul a néplélek emlegetése nélkül.

És nem lehet nem fölfigyelni még valamire, ami ezt a modellt a Hír TV-ben még hihetőbbé próbálja tenni, és aktuális politikai perspektívába helyezi. A vitaműsorok résztvevői között szép számmal akadnak baloldali, szabadelvű véleményformálók. Köztük van például Kovács Zoltán, Horn Gábor, Hont András. Igaz, az ATV is biztosít átjárási lehetőséget a konzervatív oldal képviselőinek, elsősorban talán Stumpf Andrásnak és Zárug Péter Farkasnak.

Mindez azt sejteti, hogy a két csatorna ma mintha egyfajta koalícióban működne egymás mellett. És ezt a benyomást erősítette meg Kálmán Olga „átigazolása”. Lényegében arról van szó, hogy az ATV emblematikus műsora, sztárjával, hangütésével, legfontosabb kellékeivel együtt, majdnem azonos címen a Hír TV-n jelenik meg. Miközben az Egyenes beszéd is tovább él, Rónai Egon és Mészáros Antónia műsorvezetésével. Mellékes, milyen manőverek zajlottak a háttérben. A néző szempontjából a két adás nem rivalizál egymással, hanem összeölelkezik. Ülünk a tévé előtt, nézzük az Egyenes beszédet, és ha nem érdekes, átkapcsolunk az Egyenesen-re. És fordítva.

A többi közéleti műsornál is könnyen létrejön hasonló összekapcsolódás. Hétfőn nézhetjük a Főszerkesztők klubját és a Csatt!-ot, szerdán a Szabadfogást, csütörtökön a Csörtét, szombaton a Havas a pályán-t és a Civil kaszinót. Egyetlen gombnyomás az egész. Ráadásul sokszor ugyanazokat látjuk, és ugyanazt halljuk. Ami jelentheti egyszerűen azt, hogy a demokratikus oldalnak ma már két csatornája van. De politikai szinten azt is üzenheti, hogy lehetséges a koalíció a baloldali, liberális pártok és a Jobbik között. Legalábbis, amíg van közös cél, az Orbán-kormány leváltása. A mai magyar valóságnak kiszolgáltatott nézők pedig annyit kénytelenek helyezkedni, hogy ebbe is belehelyezkednek. Talán úgy, hogy észre sem veszik.

A negyedik forduló

Publikálás dátuma
2017.06.24. 09:40
FOTÓ: GETTY IMAGES

Kísértet járja be Európát. Nem a kommunizmus, de nem is az antikommunizmus kísértete. És nemcsak Európát. Emmanuel Macron és pártja, a "Lendületben a köztársaság" feldúlta a de Gaulle óta viszonylag stabil terepet. Első látásra egy rendkívüli egyéniség - de Gaulle is az volt! - rendhagyó fellépése.

De csak első látásra. Ha messzebb tekintünk, észrevehetjük, hogy Olaszországban egy hivatásos bohócból kis híján miniszterelnök lett, hogy az Egyesült Államokban egy magát szocialistának valló öreg zsidó, ha a Demokrata Párt reflexei gyorsabbak, könnyen elnök lehetett volna, hogy Nagy-Britanniában egy marxista ellenzéki sarokba szorította az ultrakonzervatív Theresa Mayt, hogy a görög Sziriza kormányoz, a spanyol Podemos pedig közel áll ahhoz, hogy a mérleg nyelvét képezze. Összefoglalva: új erők jelennek meg fent, a liberális parlamenti demokráciában, formát adni a lent fortyogó, alaktalan indulatoknak.

2017 se nem 1919, se nem 1968. De a fennálló rend elleni belülről kezdődő lázadás érvénytelenítette a múltat, megváltoztatta a jelent és senki sem tudja, mit hoz a jövő. Én legalábbis nem.

Ezért jobb a tényeknél maradni. Emmanuel Macron Forradalom című röpiratában vázolta fel, mire készül. A múlt hét óta biztosnak látszik, hogy minden tervét megvalósíthatja, még annál is többet. A francia választási rendszer az arányoshoz képest igazságtalan, de mivel kétfordulós, igazságosabb mint a jelenlegi magyar, amely a vesztest bünteti, a győztest jutalmazza. A francia a széthúzást megtorolja, az összefogásra biztat és ezzel teljesen stabil négy évet biztosít a győzteseknek.

Macron észrevette és kimondta, amit ellenfelei nem láttak, vagy nem akartak elismerni: a pártstruktúrák elkorhadtak, a jobb- és baloldali jelzők már nem fedik a valódi erővonalakat, a közvélemény egyre nagyobb megvetéssel tekint a pártokon belüli iszapbirkózásra. Igaza volt, de egyszersmind két újabb veszéllyel került szembe. Az első, hogy a személyére szabott párt, a "Lendületben a köztársaság" túlgyőzi magát, csak azért nem kormányozhat kényére-kedvére, mert az alkotmányos fékek és ellensúlyok működnek. A második, hogy az új többséget és az új ellenzéket a választásra jogosultak 43 százaléka küldte a parlamentbe - a többi otthon maradt. Józan politikusok persze kezelhetik a helyzetet, de a teljhatalom csábításának csak erős jellemek állnak ellen. Közép-Kelet Európa a fenyegető ellenpélda. A francia középiskolákban szerencsére Descartes filozófiája kötelező olvasmány, Macron tanuló jelesre végzett.

Az elmúlt félév első megfontolandó tanulsága, hogy az Amerikából importált és ott is csődöt mondott előválasztás nem más, mint a politikai pártok működési zavarait leplezni hivatott pótcselekvés. Baloldalon szétzilálta a több mint százéves szocialista pártot, jobboldalon egók párbajává züllött, mindkét oldalon olyan elnökjelöltet küldtek csatába, akinek veresége borítékolható volt. Arról már nem is szólva, hogy a hónapokig tartó elő-kampány és a tucatnyi (ön)jelölt kínos semmitmondása egymás ellen fordította az aktivistákat és halálra untatta a közvéleményt – ami végül a választói kedv mostani lanyhulását eredményezte.

Ismert történet, hogy aki a lakoma előtt kénytelen a marha levágását és feldarabolását, a hal agyonütését végignézni – kisebb étvággyal ül majd asztalhoz. A pártok dolga, hogy a jelöltekről, a majdani koalíció milyenségéről egyeztessenek és a közvéleményt az eredményről tájékoztassák. A választók nagy része bár tudja, hogy gyarló emberekre és nem félistenekre bízza sorsát, a gyarlóságból is csak kisebb adagot képes - és hajlandó - elviselni.

Revízióra szorul a személyiség szerepéről alkotott teória is. Amerikával ellentétben, Európában alig akad ország, amely a diktatúra, vagy az autokrácia valamilyen formájától nem szenvedett volna. Ezért a vezetők kiválasztási folyamatában is gyakran a kontraszelekció érvényesül. Hollande például ki is mondta, hogy „normális” elnökként kíván regnálni. A fény sebességével változó gazdasági környezet, a média egyre növekvő súlya és a polgárok biztonságérzékének rohamos csökkenése azonban átlagon felüli egyéniségeket igényel. A félig, vagy egészen őrült diktátor-jelöltek és a tehetetlenül tébláboló fél-vezetők között van hely a magabiztos, csapatot irányító egyszerre nyílt és erőskezű egyéniségnek. A hatalomgyakorlás művészete egyszerre áll a természet és a rend teremtette korlátok felismeréséből és tiszteletben tartásából valamint az önkorlátozásból. Aki átlagot ígér, általában átlagon alul teljesít. Nem éri meg rászavazni.

Az első Macron-kormány első törvényjavaslata a közélet erkölcsi normáit rögzíti, nevezetesen a családtagok alkalmazását és a közpénzek felhasználását. Ennek az ideje már csak azért is eljött, mert Sarkozy korábbi köztársasági elnököt és Fillont, a jobboldal jelöltjét ilyen ügyekben vádeljárás alá vonták. Az államnak okozott kár néhány százezer euró, ha a magyar viszonyokat tekintjük, nem nagy pénz. Az új köztársasági elnök és támogatói számára azonban az összegektől függetlenül elvekről és gyakorlatról van szó. A korrupciónak ez a formája egyszerre torzítja a piac működését és akadályozza az állami újraelosztást. Az egyidejűleg viselt tisztségek és a képviselői mandátumok időkorlátjának szabályozása pedig a politikai élet megújítását és rendszeres felfrissítését, a „bebetonozás” megszüntetését szolgálja.

A parlamenti választási fordulók közötti borúlátó jóslatok ellenére a "minden jó, ha a vége jó" következett be. Az elnök pártja abszolút többséget szerzett, kényelmest, de nem túlzottat. A vesztes szocialisták és republikánusok letették a nagyesküt, hogy vezetőgárdájukat menesztik, ideológiájukat korszerűsítik, saját köldökük helyett a hallgatag többségre tekintenek, mi több, amit a parlamenti többség javaslataiból jónak tartanak, megszavazzák. Erre már csak azért is rákényszerülnek, mert mind a szocialista, mind a liberális-konzervatív oldalon sokan bejelentették, hogy ők ugyan továbbra is a párt színeiben politizálnak, de a fegyelem betartására nem vállalkoznak.

A legnagyobb meglepetés: az elmúlt hét vitáiban és a vasárnap esti kampányzáróban higgadt, egymásra szívélyesen mosolygó ellenfeleket lehetett látni. Az elmúlt félév alatt az acsargás volt a szabály, ez most gyenge kivétellé vált. A magyar politikusok jól teszik, ha vigyázó szemüket ismét Párizsra vetik, mielőtt még Párizs (és Berlin és Washington) vetné szemét Budapestre. Annak ugyanis rossz vége lehet.

Szerző