Lemezeket fel! - Szánt a traktor, arat az Illés

Publikálás dátuma
2017.06.24. 09:16
FOTÓ: FORTEPAN/NAGY ZOLTÁN

A hazai sajtó egyfelől arról értekezett 1967 nyarán, hogy 120 decibel körül már fájdalmat okoz a zaj, és ilyen értéket kell elviselnie a kazánkovácsnak, valamint közvetlenül a zenekar előtt, a nemegyszer irtózatosan vad zene, a beat hallgatójának. A konzervatív muzsika hívei azt sem mulasztották el megemlíteni: a sorrendben tizenhetedik sanremói dalfesztivál első díját a Non pensare a me (Vándor Kálmán magyar szövegével: Kár a könnyekért) című dal nyerte el Iva Zanicchi és Claudio Villa előadásában, Itáliában tehát „ez alkalommal is a dallam győzedelmeskedett a je-je-je fölött.”

FOTÓ: FORTEPAN/NAGY ZOLTÁN

FOTÓ: FORTEPAN/NAGY ZOLTÁN

Másfelől arról adtak hírt a lapok, hogy évente immár több százezer magyar tánclemez kerül külföldre, és határainkon túl az Atlantis, a Bergendy, az Illés, valamint a Metró együttes a legkedveltebb. A magyar felvételek iránti érdeklődés főként persze a szocialista országokban növekedett - a már akkor is hanyatló Nyugaton inkább Aretha Franklin Respectjétől vagy Jimi Hendrix Foxy Ladyjétől bódultak -, s az akkori megfogalmazások szerint a keleti sikerekben nem kis része volt a Táncdalfesztiválnak. Annál is inkább, mert - idézzük - „a külországi tánczenekedvelők körében Szörényi Levente és Bródy János Még fáj minden csók című szerzeménye a legnépszerűbb”.

Ezt 1966 nyarán énekelte-játszotta az Illés a Táncdalfesztiválon, s noha a fiatalokat extázisba, míg az idősebbeket a „fáj-fáj-fáj-fáj”-jal őrületbe kergető szerzeménnyel második díjat nyert, a slágerek következő bemutatóján az együttes nem vett részt, mert tagjai úgy vélték, a fesztivál nem az ő világuk. A visszalépésben nyilván szerepet játszott, hogy hatvanhat decemberében hat Illés-dal uralta az Ifjúsági Magazin tízes slágerlistáját, és 1967-ben még ezt is lehetett fokozni, mert a Ne gondold nemhogy az élre került, de tizenegy hónapon át jegyezték a lajstromban. A hazai ifjúság jobban tudta, hogy a kislemez B oldalán megjelentetett Nem volt soha senkim is az első öt között volt júniusban, mint azt, hogy a nyár első hónapjában Körmenden rendezett első országos ifjúsági szántóversenyt melyik traktoros nyerte a hatvan résztvevő közül. Az Illést még a lemezgyártás illetékes elvtársai is felkapták, hiszen Dobos Attila Albérlet az emeleten, valamint Aradszky László Pókháló az ablakon című nótáját is a beat ördögei kísérték. Sőt Keszler Pál, az Országos Rendező Iroda igazgatója kijárta: mentsék fel a katonai szolgálat teljesítése alól Szörényi Leventét, mert a direktor tisztában volt vele, hogy az együttes első számú komponistája és arca nélkül az Illés nem léptethető fel az ORI műsoraiban.

A zenekar azonban nemhogy „hálátlanul” távol maradt a sláger-seregszemlétől - igaz, 1968-ban megváltoztatta álláspontját, és tizenegy díjból ötöt elvitt a tradicionális kompozíciók közegéből -, de konkurenciát teremtett a hatvanhetes Táncdalfesztiválnak. Július 20-án mutatták be ugyanis Banovich Tamás rendező Ezek a fiatalok című filmjét, amelyben az Illés hét, míg Koncz Zsuzsa három - szintén az együttes szerzőitől származó - számmal jelentkezett. A Láss, ne csak nézz, az Eljöttél, az Ez az a ház vagy a Mr. Alkohol nagy siker volt, ám nem robbant akkorát, mint az esztendő dala, a Ne gondold, amelytől a kamaszok kezéből kiesett az Orionton készülék. (Bim-bam-bumm, ahogyan az Illés dalolta egy másik mozi, a Szerelmes biciklisták Táskarádió című dalában.) Novemberben, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulóját megelőző napon leginkább a „Ne hidd azt, oh, ne, hogy letagadhatod"-ra tombolt délután fél négytől, majd este héttől is az Egyetemi Színpad kábult közönsége – pedig volt a tárházban Légy jó kicsit hozzám, Nyári mese, Különös lány, Itt állok egymagam, Nem érdekel, amit mondsz is -, Szörényi Levente pedig azt nyilatkozta a szárnyaló Illés titkáról a Magyar Ifjúságnak: „Jó számokat kell énekelni jól.” Hozzátette: „Se szép, se erős fiú nem vagyok. Engem a csitrik nem bámulnak, hanem hallgatnak.”

S így maradt örökre.

Szerző
Témák
Illés

Utaztál már betegszállítóval?

Publikálás dátuma
2017.06.24. 09:12
Fotó: Népszava

Pedig érdemes, mert így megtudod, milyen Magyarország ismeretlen arca. Én magam egy szemműtétem kontrolljaira többször is utaztam betegszállítóval Tihanyból Szombathelyre és vissza. Béla, a kissé elhanyagolt Ford Transit vezetője a megbeszélt fél nyolc helyett már hétkor a ház előtt áll, sok az utasunk, mondja, közben elpöcköli a cigaretta csikkjét, aztán indulunk. Jókedvű fiú, sokan azt gondolják rólunk, hogy kiszuperált mentősök vagyunk, mondja, ő amúgy csakugyan mentős volt, de otthagyta, elege volt, mentős csak az lehet, akiben van elhivatottság, neki sok volt a feszültség, de a betegszállítás sem olyan nagy öröm, Németországban az ötszörösét kereshetné, de nem tud menni, a felesége és a két gyerek miatt, végülis nem mindenkinek való a külföldi élet, itthon nyugalmasabb.

Fotó: Népszava

Fotó: Népszava

Első állomás Veszprém, Béla régi ismerőseit vesszük fel, mindketten naponta sugárkezelésre járnak Szombathelyre, gégerák, mondja Géza, középkorú férfi, még a szocializmusból maradt, rojtos autóstáska a hóna alatt, a másik Erzsi, szenvedés az élet, mondja ő, indulás után szendvicset csomagol ki egy Centrum-zacskóból, körbekínálja, némi panaszkodás, amiért ennyit kell utazni, Győrbe is mehetnének, de valamiért a szombathelyi kórházba utalták be őket, a következő állomás Zirc, de előbb még megállunk egy élelmiszerboltnál, vizet veszünk, az eladó ismerősként üdvözli az utasokat, szemlátomást bevett gyakorlat ez, Géza a járdán rágyújt, most már mindegy, mondja, nem hisz a sugárkezelésben, amúgy is már rokkantnyugdíjas, a felesége évekkel korábban elhagyta, úgysincs mit csinálnia egész nap, így legalább nincs egyedül, a cigarettákkal végeznek, Béla sürgeti a társaságot, Zircen betolatunk egy öregek otthonába, Béla kiszáll, két ápolóval tárgyal, Jenőt, egy nyugdíjas bácsit kellene Körmendre szállítani, de ő nem akar menni, tolószékben ül, kabátban, kalappal a fején, kis zacskó az ölében, maradni akarok, mondogatja, nem akarok még meghalni, egy ápoló megnyugtatja, hogy másnap visszahozzák, Jenő bácsi az ebédje miatt aggódik, de az ápoló megnyugtatja, hogy félreteszik, még egy utasunk van, mondja Béla, keskeny, göröngyös utakon haladunk, térképre nincs szükség, minden települést ismer Nyugat-Magyarországon, és ismeri a kerülőutakat is, ha nagy a forgalom, vagy baleset történik, azonnal tud váltani, meg a kollégák is jeleznek telefonon.

Szentimrefalva olyan falu, mintha a világ már véget érne előtte, kétszáz lakos, embert sem látunk sehol, egy bolt és egy kocsma, egy kis mellékutca legutolsó házához megyünk, itt már nincs is élet, a ház ablakai bedeszkázva, a vakolat már régen lehullott, a kerítés bedőlt, itt él egyedül egy idős, rákos férfi, a járás is nehezére esik, Béla támogatja, tulajdonképpen mentőknek kellene vinni, mert bármikor rosszul lehet, de hát aztán mégis mi visszük, Gézával segítik fel a hátsó ülésre, már nem fogjuk visszahozni, mondja nekem a sofőröm, nincs senkije, az ablakai azért vannak bedeszkázva, mert ha nincs otthon, kirabolják, a kutyáját megmérgezték, a szomszédjai vásárolnak neki ezt-azt, a háziorvos is látogatta, de megmondta, hogy nincs értelme itt tartani, így ér véget egy élet egy kis magyar faluban, a férfi maga elé néz, hátra sem fordul, nem akarja látni a romos házat, ami valamikor az otthona volt.

Most már csendben utazunk Szombathelyig, Béla először a sugárkezelésre érkezőket kíséri fel, át kell adnia őket egy orvosnak, délután aztán majd jön értük, a szentimrefalvai férfiért hordágyat hoznak le a sürgősségiről, aztán majd elhelyezik valahol, ez rutinfeladat nekik, sok az öreg, akik már nem tudnak gondoskodni magukról, a végén engem visz a szemészetre, délután majd jön vissza értem is, várjak csak türelemmel, neki van még egy útja Körmendre.

Hazafelé még megállunk Farkasgyepűn, a tüdőszanatóriumban, rozzant nénit veszünk fel, vége a kezelésnek, visszük őt is haza Veszprémbe. Panaszkodik, mert otthon nem várja senki, amúgy is vége az életének, útközben megállunk a szokásos élelmiszerboltnál, Béla vesz neki konzervet vacsorára, felviszi a csomagját a lépcsőn. Délután ötre én is hazaérek.

- Nagy utazás volt - mondom Bélának.

Kiszáll, elszív egy cigarettát, szokása szerint elpöcköli a csikket.

Holnap neki kezdődik újra az egész.

Szerző

Nobel-díj a porzsákban

Te még sokra viszed – jelenti ki anyám és dühösen betaszítja a porszívót a helyére, a spájzba, az alsó polc alá. Ebben a pillanatban gyűlöli a háztartását, keserű szikrák pattognak körülötte az éterben, s pontosan tudom, mire gondol: ezért járt egyetemre, szerzett doktorátust, kutat enzimeket évtizedek óta a klinikán, hogy takarítással pocsékolja el a drága időt? Elkeseredésének aktuális okát is ismerem: ő Géza, a szakmai rivális. Az alattomos, törtető és előítéletes kolléga (ezek mind anyám jelzői, s mint utóbb kiderült, jogosan használta őket), aki újabb és újabb háborút indít anyám jól felszerelt laboratóriumának megszerzéséért, s ezúttal nyerésre áll. Géza képtelen elviselni a sikeres és tehetséges nőket, akiknek élethivatásuk van, amúgy viszont túlságosan is odavan a nőkért, persze csak a feneküket riszáló libákért, mondja anyám.

Az első kategóriába tartozókat Napóleonként akarja uralni a szakmai élet harcmezején, utóbbiakat papucsban szolgálni egy meleg otthon falai között. Ezt az epés gondolatmenetet gyerekként sem volt könnyű megemésztenem, de valójában csak most, évtizedek múltán értettem meg igazán, mit jelenthetett anyámnak karriert csinálnia a minden ízében macsó tudomány világában az ötvenes, hatvanas években. Hozzá képest Simone de Beauvoirnak könnyű dolga volt, mert nem voltak gyerekei, így semmi nem állt női szabadsága útjába, és senki nem kérdezte meg tőle, hogyan sikerül összeegyeztetnie a háztartást a karrierjével. Anyám persze nem volt egy Simone de Beauvoir, de azért voltak jó pillanatai a női egyenjogúságért folytatott harcban.

Pár évvel ezelőtt apám iratai és karikatúrái között véletlenül rátaláltam egy gépelt levél másolatára 1968-ból. A Tisztelt Igazgatósághoz címzett levelében apám azt írja: „Jogos követelésünknek teszünk eleget azzal, hogy ebben a beadványban a laboratórium és az ott dolgozó kolléganők megvédését kérjük Önöktől olyan igen káros és igazságtalan tendenciáktól, melyek az utóbbi időben tapasztalhatók.” Nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek a magasztos indulat és a lelki elegancia ezen keverékén, amivel apám a dolgozó nők jogai mellett lép fel rendkívül lovagiasan - a nők helyett és az ő nevükben. A döntés egy ugyancsak tisztességben megőszült úrtól, vagy inkább egy urakból álló testülettől volt várható, hogyan is lehetett volna másként, amikor minden nagy hírű és nagy presztízsű intézmény élén férfiak álltak, s legfeljebb az ő hatalmas árnyékukban húzódhattak meg nők kellő szerénységgel és tisztelettel.

Anyám, aki az élet hajnalán, vagyis 1945-ben frissen megszerzett doktorátusával nemzetközi karrierről álmodott, amit állhatatos kitartással lényegében meg is valósított (már amennyire az akkori viszonyok között ez lehetséges volt), egy ideje már tulajdon ambícióinál fontosabbnak tartja lányai jövőjének tervezését és irányítását. Tudja, hogy a laborját hamarosan elveszíti, nem fejezheti be a kutatását, amin sok éve dolgozik, és pár éven belül nyugdíjba küldik, mert kell a hely a fiatalabb, törekvő kollégának. De nem olyan fából faragták, hogy csak úgy, harc nélkül feladja, s engedje, hogy több évtizedes munkája ebek harmincadjára jusson. Érzem, milyen reménytelen és kimerítő ez az utóvédharc, hogy mázsás súlyok alatt görnyedezik, és rettenetesen bánt, hogy nem tudok neki segíteni. A nővérem már kirepült a házból, Pécsett jár egyetemre, én viszont itthon vagyok, s az anyám és a köztem öröktől fogva létező véd és dacszövetség szellemében kész vagyok megtenni minden tőlem telhetőt. Próbálok felfedezni magamban valamiféle rejtett tehetséget, lesem a fejemből kipattanó isteni szikrát, amivel elbűvölhetem - de hiába.

Színésznő legyek, drámaíró, netán világhírű kosárlabdázó? Még nem döntöttem el, s ezt őszintén feltárom előtte és a tanácsát kérem. De ő csak csüggedten ül és a fejét ingatja, mielőtt megszólal. Tudod, a színésznők kis kurvencek, kénytelenek azok lenni, hogy szerephez jussanak. Írni ráér az ember öregkorában, kár azt elsietni. A versenysportolók pedig harminc éves korukra mind megrokkannak – ejti valamennyi opciót szempillantás alatt. Végtelenül csalódott vagyok, kifogytam az ötletekből. Ő szerencsére nem. Hirtelen felragyog a szeme, mint aki meglelte a számomra legkedvezőbb megoldást, magához von, és a jól ismert huncut, mégis megnyerő mosolyával azt mondja: Te olyan jól tudsz beszélni, mindenkit egy pillanat alatt leveszel a lábáról. Miért ne lehetnél nagykövet? Hidd el, tudom, mit beszélek.

Ám legyen, állok elébe, ha ez az, amivel boldoggá tehetem. Fogalmam sincs, mi fán terem a nagykövet, de nem vitatkozom, ha egyszer a többi választás már úgyis kiesett. De azért nem ilyen egyszerű ez. Nézem, ahogyan világfájdalommal a spájz alsó polca alá taszigálja a porszívót, és a szemem előtt foszlik szét egy nagy álom: felülkerekedni dölyfös előítéleteken, szívós tévedéseken, kitörni a macsó posványból. S mindketten olyan vádlón meredünk a bűnös porszívóra, mintha minimum egy Nobel-díjat nyelt volna el, amely most ott gunnyaszt a porzsákban, a polcokon sorakozó befőttek, lekvárosüvegek és mindenféle kisebb-nagyobb bödönök alatt, s nem is kerül elő többé onnan.

Szerző