Nemzeti felelősség és szegénység

Minden olyan törekvést erkölcsi kötelességünk komolyan venni, amely elszegényedő társadalmunk perifériáján élők megsegítésére vállalkozik. Feltéve, ha képesek vagyunk nemzetben gondolkodni.

Botka Lászlónak, az MSZP miniszterelnök-jelöltjének programja kétségtelenül ebbe a figyelemre méltó kategóriába tartozik. Ezért feltételezhetjük, hogy üzenete visszhangra talál a szegények iránt szolidáris társadalmi rétegekben, noha a szolidaritás nem a legmarkánsabb jellemzője jelenlegi közállapotainknak. De vajon eljut-e azokhoz is, akikhez közvetlenül szól, akiknek a kilátástalan sorsán javítani akar: a szegényekhez? Az üzenet célba juttatása ugyanis legalább akkora horderejű probléma, mint a program közgazdasági vonzatai.

A szegénységben, főként a mélyszegénységben élők politikai-közéleti aktivitása meglehetősen bizonytalan. Csak korlátozott formában tartoznak a teljes jogú állampolgárok sorába, akiknek az aktivitására számítani lehet; ennek visszahatásaként a perifériára sodródottak sokasága már régen nem számít és ez idő szerint nem is számíthat senkire. A politika magas pulpitusáról elhangzó szónoklatok a minden embert megillető jogokról és a demokrácia egyetemes áldásairól a szegénység mindennapi küzdelmeiben - ahol az egyéni túlélési stratégiák döntőek - elveszítik eredeti értelmüket és meggyőző erejük szertefoszlik. Azok a jelenségek, amelyek ebben az élethelyzetben történnek, nem a társadalom felszínén zajlanak, hanem mélyen a felszín alatt. A katakombák világában. Ahol az életben maradás mindennapi diktatúrája uralkodik.

A szegénységben élők egymástól is elszigetelődnek, a középosztályból kisodródott értelmiségiek és a munkanélküliségre jutott szakmunkások különösképpen szégyellik a helyzetüket. A kormányzati propaganda, mely szerint „Magyarország jobban teljesít”, növeli a rossz közérzetüket: egy jól teljesítő, sikeres országnak ők a sikertelen állampolgárai. Tehát valamit rosszul csinálnak. Aki nem teljesít jobban, annak legyen rossz a lelkiismerete!

Ezt a szolidaritással köszönő viszonyban sem lévő szemléletet sugallta a KDNP-nek a háztartási (családi) csődbiztosra vonatkozó javaslata. A sajátos ötlet mögött az a sanda gyanú húzódik, hogy a szegények eladósodottsága, nyomorúsága nem származhat másból, mint a rendelkezésükre álló jövedelem helytelen beosztásából. Ezért az adósság-csapdában vergődő családok a csődbiztos gyámsága alá helyezhetők, aki okos tanácsaival a felelőtlen költekezés elejét tudja venni. Így került be a köztudatba a "tékozló szegénység" fogalma, s az ítélet: aki szegény, magára vessen! A megpróbáltatásokat egyenes derékkal vállaló szegénység kiment a divatból, csak a népi írók porosodó műveiben létezik, meg a népmesékben. De hol vagyunk ma már ettől?

Mit lehet ebben a helyzetben tenni? Le kell beszélni Botka Lászlót erről a bátor, illetve - a kommunikációs gondokat figyelembe véve - kifejezetten merész programról? Hiszen a miniszterelnök-jelölt „Fizessenek a gazdagok!” üzenete elsősorban azokat érinti, akiknek nincs választásuk. Mert a szegények kedvezőtlen akusztikájú élethelyzetében a politikai üzenetek túlságosan távoliak és idegenek. De ettől eltekintve (ha egyáltalán el lehet ettől tekinteni) is meglehetősen nehéz látni, hogy a gazdagok megadóztatásából befolyt összeg hová fog kerülni. (Megjegyzem, ezt a gazdaságpolitikában viszonylag tájékozottak sem tudhatják.) Mivel az ördög mindig a részletekben van. És a szegénységben élő számára az a kérdés, hogy a beszedett adó miként jut el az ő háztartásába?

Amit a szegények, vagy a mélyszegénységben élők felfognak - s ez minden jóérzésű embert nem megvetésre, hanem megrendülésre kell, hogy késztessen -, az a választási kampányok során osztott tartós élelmiszer vagy az ingyen ebéd, amit néhány pohár bor és egy-két kupica pálinka emel ünnepi alkalommá. Mindenki tudja ezt, s a kevésbé szégyenlős képviselő-jelöltek némelyike a választások alkalmával, legyen az parlamenti vagy önkormányzati, Kakuk Marci-féle korteshagyományainkat felelevenítve, ki is használja. Ezt a célravezető, ámde tisztességtelen gyakorlatot nem lehet ajánlani, mert benne van a lenézés, hogy a szegényeknek ennyi is elég.

A 13. havi nyugdíj újrafolyósítását, amit Botka ígér, szintén megértik a címzettek. De ne felejtsük, ez is csak évente egyszeri alkalom, afféle karácsonyi ajándék, amely ugyan könnyebbséget jelent a hamar elmúló ünnepnapokon, de az élethelyzet gyökeres megváltoztatását nem hozza magával. Márpedig a szociális igazságosságot szorgalmazó programnak csak akkor van komoly értéke, ha a leszakadó társadalmi rétegek integrációjának legalább az első lépéseit képes egyengetni. Ha vannak benne konkrétumok. Ha nemcsak madártávlatból tekint a szegénységre, hanem ennek az élethelyzetnek a lélektanát, sajátos törvényszerűségeit is figyelembe veszi.

A konkrétumok megfogalmazásában segíthetnek azok az ellenzéki elképzelések, amelyek különféle módon azt szorgalmazzák, hogy mindenki állampolgári jogon jusson bizonyos jövedelemhez. Hasonló ötlet az is, hogy az arra rászorulók közüzemi szolgáltatásainak biztosításáért bizonyos összeghatárig az állam vállaljon garanciát. (Az áramszolgáltatás tekintetében a műszakai feltételek is adottak, léteznek limitált szolgáltatást biztosító villanyórák.) Azokban a háztartásokban viszont, ahol a közüzemi szolgáltatásokat korábban korlátozták vagy megszüntették, ott a visszakapcsolás ugyancsak közpénzből történjen. Ez lehetne az első lépés, amely legalább egy - nem épp a leglényegtelenebb - vonatkozásban ismét bevonná a rendszerbe azokat, akik onnan - tekintettel a közszolgáltatások újra üzembe helyezésének tetemes költségeire - a visszakerülés reménye nélkül kisodródtak. Az ilyen irányú elképzelésekre azért is érdemes volna figyelmet fordítani, mert mindezt nem lehet sem az állampolgári jogon járó juttatással, sem pedig a 13. havi nyugdíjjal kiegyenlíteni.

Az ehhez hasonló megoldások - szemben a rezsicsökkentéssel - a legszegényebbeken segítenének. Mindezt természetesen megfelelő hatástanulmányok nélkül nem lehet beemelni egy felelősségteljes kormányprogramba. De meg kell említenünk, hogy az adósság elengedésének voltak példaadó történelmi előzményei. A mózesi törvény előírta, hogy bizonyos időközönként el kell engedni a szegények tartozását. Mert a zsidóság már a legkorábbi időkben is tudatában volt annak, hogy egy magára valamit is adó nép önbecsülésének tartozik azzal, hogy tagjait nem hagyja tartósan megalázott helyzetben.

A nemzeti öntudatnak nem a nagyot mondásban, a nemzetközi szervezetek nagyképű kioktatásában kell megnyilvánulnia, hanem minden egyes állampolgár személyi méltóságáért vállalt felelősségben. És ebben a politikusoknak, kiváltképp a mindenkori kormányzatnak kell az élen járnia.

2017.06.24 09:48

A történet vége és eleje

Publikálás dátuma
2018.09.22 19:00

Fotó: MARABU RAJZA/
„Macron és Merkel nem bal és jobb, menekült-barát és menekült-ellenes között húzott határvonalat, hanem a jogállami demokrácia és az illiberális rendszer, az EU-pártiság és az EU-ellenesség között.”
A török birodalom 1683-ban utolsó lendületével Bécsre támadt, és Thököly Imre magyar segédcsapataival együtt megpróbálta bevenni a császárvárost. Bécs Sobieski segítségével megmenekült, a törököt - s vele Thökölyt - fokozatosan kiszorították az országból. Keleti nép vagyunk, türkök rokona – vajon mi történt volna velünk, ha Bécs elesik?

Európa elfoglalásának kísérlete – a bukás

Orbán és Salvini, Le Pen és Wilders Európa elfoglalására készültek és készülnek. Az illiberális, EU-szkeptikus, jogállamot tagadó erők, többé-kevésbé ugyanazt szerették volna végrehajtani, amit Trump Amerikában. Orbán álma, hogy maga mellé állítva az Európai Néppártot, Európa legnagyobb pártcsaládját, a jobboldali radikálisokat vezérelve, kiszorítja Európa vezetéséből a szocialistákat, a liberálisokat és a zöldeket, elmozdítja a kontinenst az államok Európája és egy populista-nacionalista Európa felé. Az európai jobboldali radikális hullám és annak hatása a mérsékelt jobboldalra a migránskérdés megoldatlansága miatt Orbán kezére játszott. Ahogy az amerikai republikánus konzervatív elit kénytelen volt átengedni a terepet Trumpnak és a trumpiánus választóknak, úgy kezdte a térfoglalást a Boris Johnsontól Orbán Viktorig a populizmus az európai konzervatív oldalon.
Az autokrata irányú térhódításnak két kulcshatalom és kulcsszereplő állta és állja útját: a konzervatív Merkel és a liberális Macron. Tekintettel arra, hogy Európát egyszerre fenyegeti Trump és Putyin külső veszélye és a nacionalista-populista belső veszély, ez érdek- és értékközösséget teremtett nemcsak politikai szinten a mérsékelt, Európa-párti középerők között, hanem a Tőke és a Munka együttes támogatását is elnyerte a kulcsországokban. Ma az európai globalizált tőke és a szervezett munka, továbbá az európai újító vállalkozói és igazgatói elit nem áll se a radikális jobb, se a radikális bal politikája mögött, nem trumpiánus, nem EU-ellenes, hanem EU-párti. A lázongó szélső radikális szavazóknak nem sikerült meghódítaniuk a kulcsországokat, de kellően megijesztették a mérsékelt választókat és pártjaikat ahhoz, hogy megoldásokat keressenek.
Európában politikai fordulat játszódik le. Ennek a fordulatnak része a Brexit, a Trump-jelenség, a visegrádiak lázadásának, az európai szerkezeti reformoknak és a menekültkérdésnek viszonylag összefüggő, új kezelése. Ebbe tartozik bele az illiberális rendszerek és az Európa-, globalizáció-, liberális demokrácia-ellenes pártok, mozgalmak feltartóztatásának megváltozott módszere. A mérsékelt Európa-párti erők a néppárti, szocialista, liberális és zöld ellentéteiket átmenetileg felfüggesztve, egységesen igyekeznek fellépni a Brexit Nagy-Britanniájával szemben épp úgy, mint Trump Amerikájának kereskedelmi háborús fenyegetése ellenében. Se a Brexit, se Trump nem talált az Európai Uniót fellazító igazi szövetségesekre. A négy pro-Európa erő az EU-szkeptikusokkal szemben a megnyerés, a megbékítés politikájáról áttért a feltartóztatás politikájára, a német módszerről a francia eljárásra.

Európai fordulat

A fordulatnak több oka is van. Az egyik Németország belső helyzete. Ahogy a franciák gúnyosan mondanák, Németország "európaizálódott": a mindenütt létező szélsőséges jobboldal eddig nem, de most a rendszer egészét fenyegetően jelent meg. A CDU-CSU-nak az a próbálkozása, hogy az AfD-ét a kiülés, a tőlünk jobbra nem állhat senki, a civilizálás hagyományos módszerével kezeljék, megbukott. Chemnitz megmutatta, hogy nem megy országosan, a CSU hanyatlása Bajorországban pedig, hogy helyi szinten. Dönteni kell: vagy az "osztrák utat", a szélsőjobb integrálását választják a jobboldal hatalmának fenntartása érdekében, vagy a "francia utat", a szélsőjobb teljes kizárását, valamennyi jogállami – francia politikai nyelven: köztársasági – párt összefogásával. Merkel CDU-ja szövetségi szinten, a CSU bajor szinten a "francia út" mellett döntött.
Salvini Ligája Orbán Fideszénél sokkal komolyabb fenyegetést jelent Európa gazdasági, politikai biztonságára. Olaszországgal sokkal kifinomultabb játszmát kell az európai vezetőknek játszaniuk: pontosan akkora ütéseket kell a kormányra mérniük, hogy a gazdaság ne szakadjon Európa fejére, ugyanakkor kellő figyelmeztetést jelentsen a kormány és a választók számára. Hasonlít ez a Brexithez. Az európai kontinens politikusainak meg kellett várniuk, hogy a brit választók többségének leessen: se a kemény, se a puha Brexit nem éri meg, a legjobb a maradás.
Az európai mérsékelt konzervatívok és szocialisták mintha leszámoltak volna azzal az illúziójukkal, hogy 2019 tavaszán megszerezhetik a biztos többséget az Európa Parlamentben. Ahogy az előző ciklusban a két nagy megállapodása megszabta az EU vezető tisztségeinek elosztását, most a Merkel-Macron, német-francia egyezkedés mellett a négy Európa-párti frakció, a konzervatívok, a szocialisták, a liberálisok és a zöldek fognak megállapodni egymás közt a bármilyen nagyra növő EU-szkeptikusok kizárásával. A négy Európa-párti erőt sokkal több köti össze, mint amennyi elválasztja őket az EU-szkeptikusoktól. A nacionalista és populista hullám nem egymásnak ugrasztja, hanem összehozza a hagyományos politikai erőket. Láttuk lelkes tapsukat, örömüket az EP ülésén a Sargentini-jelentés elfogadásakor: nemcsak értelmileg, hanem érzelmileg vannak együtt. Hiába érnek el a nacionalista-populista erők a korábbinál jobb eredményt az EP-választáson, a mérsékelt, Európa-barát erők együttesen nyomasztó fölényben vannak velük szemben.
Macron és Merkel nem bal és jobb, menekült-barát és menekült-ellenes között húzott határvonalat, hanem a jogállami demokrácia és az illiberális rendszer, az EU-pártiság és az EU-ellenesség között. Az EP-voksoláson a választási stratégia: nekünk van részletes elképzelésünk, forrásunk, intézményünk, hogy mit kell tennünk, az EU-szkeptikusoknak csak arra van tervük, hogy mit ne tegyünk. A Sargentini-jelentés EP általi kezelése tökéletes próbája volt a jövendő politikának: a nagy frakciók összefogtak és megszavazták a jelentést, a radikálisokkal és a néppárti kisebbséggel szemben. Világossá válhatott mindenki előtt, hogy ha a néppárti, szocialista, liberális és zöld pártok együttesen lépnek fel, se a szélsőjobbnak, se a szélsőbalnak nincs semmi esélye: megteremthető egy európai egység nemcsak az európai belső ellenfelekkel, hanem a trumpiánus Amerikával vagy a putyini Oroszországgal szemben is.

Új Kelet-Európa politika?

A kelet-európai országok joggal ijedtek meg a magyar kormányt érő pofontól. A visegrádiak épp úgy, mint Románia vagy Bulgária két alapvető dolgot foghattak fel: a merkeli Németország keménykezű rendcsinálásba fogott és megszűnhet Kelet-Európa utolsó védelmezője lenni; bármelyik kelet-európai ország jöhet Magyarország után, ami az európai pénzek elvesztésével járhat. Orbánt eddig Merkel Németországa és az Európai Néppárt, vagyis Európa legnagyobb hatalma védelmezte mindenkivel szemben. A szavazás azt mutatta: vége. Orbán pártja és kormánya nem áll védelem alatt. Nem támadják, csak éppen nem is védik. Eddig a mi kutyánk kölyke volt. Most mindenki és senki kutyája.
Minden realista kelet-európai politikus tudja, hogy nem lehet német, így európai mentor nélkül jövőt építeni. A nyugat-európai nettó befizető államok polgárai, élükön Salvini és Le Pen szavazóival, egyetlen eurócentet se szavaznának meg Kelet-Európának, s csak Merkel és a német tőke pártolja Kelet-Európa támogatását. Macron javaslata a migráns-kérdésben azonnal szembeállítja egymással Salvinit és Orbánt: "A vörös vonal a szolidaritás, amit mindenkinek gyakorolnia kell". A szolidaritás egymással, vagyis a veszélyeztetett határ-menti államokkal: Görögországgal, Itáliával, Spanyolországgal. Erre rossz Orbán válasza: mi senkit nem fogadunk be.
A merkeli Németország támogatásának elvesztése egyben az EU pénzügyi forrásainak elvesztését is jelenti. Ez pedig pótolhatatlan amerikai, kínai, orosz, arab vagy marsbeli forrásokból. (A tetejébe Putyin és Trump kölcsönös fenyegetése közé szorultunk!) Az EU-forrásokat, az intézményeket és a vezetői státuszokat most osztják újra. Lengyelországnak és Magyarországnak, és aki utánuk feketelistára kerül, nem lesz esélye arra, hogy a következő európai költségvetési ciklusban komoly fejlesztésekhez, intézményekhez, státuszokhoz jusson. A 7-es cikkely szerinti eljárás megindításának nem a vége, hanem az eleje számít: jelzi, hogy az ország "rossz fiú". Indítványait, javaslatait, kéréseit utolsóként, vagy egyáltalán nem kell figyelembe venni. Bármely összefüggésben feltűnik, az nem előnyös, hanem hátrányos. Barátai rosszul járnak. Támogatottjai biztosan veszítenek. Csajkájával mindig hátra küldik.
Van-e pótvizsga? Természetesen. Ha Orbán másként viselkedik, most is átengedték volna. A haladó karavánt a kelet-európaiak szorgalmasan ugatják, élükön Orbánnal. Majd észreveszik, hogy a karaván nem áll meg. Ügyet se vet az ugatásra. Berekednek. Éhesek lesznek. Egymás után futni kezdenek a karaván után. Lehet, hogy egyetlen kutya magányosan ugatja a holdat. Ez a mi bajunk.
2018.09.22 19:00
Frissítve: 2018.09.22 19:00

Kácsor Zsolt: Második Legnagyobb Prímszám Főnök

Publikálás dátuma
2018.09.22 12:00

Fotó: Fortepan/ DÉRI GYÖRGY
A nyolcadikos lányok már nagylányok voltak. Ezek a nagylányok annak örültek, hogy nem kell sem iskolai köpenyt hordaniuk, sem úttörő egyenruhát, amúgy nem törődtek az indiánosdival, mert ők a fiúkkal foglalkoztak.
Meséli egy barátom, hogy a rendszerváltás felé araszoló idealista hevületben akadt az általános iskolájukban egy magyartanár, aki az úttörőcsapatból indián törzset csinált, elvégre a gyerekek attól még nem maradhattak szervezett iskolai közösség nélkül, hogy felülről lassan rájuk szakadt a rendszer. Az ötletnek mindenki örült, meséli a barátom, talán szegény Hámán Kató nem örült volna egyedül, úttörőcsapatukat ugyanis eredetileg róla nevezték el, erről a bibliai nevű, furcsa nőről, akiről nemigen lehetett tudni, hogy ki volt és mit is csinált, még azt sem, hogy mindezt hol csinálta, azt lehetett róla tudni csak, hogy a magyar nép egyszerű hőse volt, és ezért megérdemelte, hogy az ország számos pontján fölvegyék a nevét. Amit a kisebbek amúgy folyton félreértettek. Milyen mély lehet ez a Hámánka? Alsósok voltunk, amikor ezt megkérdezte tőlem az egri Hámán Kató Úttörőházban egy osztálytársam, nem is értettem, miről beszél, mire magyarázni kezdte: hát tudod, ez a Hámánka-tó, biztos itt lehet valahol a közelben, ha mindig emlegetik. Te már úsztál benne? Nem, nem úsztam benne, de attól fogva én is tónak gondoltam el szegény Hámán Katót, remekül lehetett a nevével játszani. Ha mán Kató. (Bocs.) Szóval a barátomék iskolájában szegény Hámán Katót cserélték le a Nagy Medve Fiaira, így lett a fehér inges, vörös nyakkendős úttörőcsapatból egyenruha nélküli indián törzs, a szimpla úttörők pedig egzotikus dakotákká váltak, s a fiúk jobbnál jobb neveket adtak maguknak. Volt köztük Szürke Bölény, Fekete Bölény és Öldöklő Bölény, voltak ilyen-olyan szarvasok, lovak és más efféle állatok a prériről, és mindezt a fiúk nagyon élvezték.
De a lányok nem.
A nyolcadikos lányok már nagylányok voltak, és velük a lelkes magyartanár nem számolt. Ezek a nagylányok annak örültek, hogy nem kell sem iskolai köpenyt hordaniuk, sem úttörő egyenruhát, amúgy nem törődtek az indiánosdival, mert ők a fiúkkal foglalkoztak. Mármint az idősebbekkel, vagyis a gimnazistákkal. Hiszen nekik a nyolcadikos fiúk már senkik voltak, egyszerű gyerekek, akiken a nyolcadikos lányok röhögtek, és még jobban röhögtek rajtuk, amikor ezek a gyerekek egyszerre csak Szürke Bölénynek, Fekete Bölénynek és Öldöklő Bölénynek kezdték magukat hívni. A barátom egyébként nem olyan hülyén hangzó indiános indián nevet adott magának, mint a többiek, ő ugyanis – matekos létére – a Második Legnagyobb Prímszám Főnök nevet választotta a frissen megalakult Nagy Medve Fiai nevű indiántáborban. A barátom nagyon érdekesnek és titokzatosnak találta az új nevét. Akárcsak én. Annak idején ugyanis sokat magyarázott nekem a prímszámokról, mert én – vele ellentétben – teljesen hülye voltam a matekhoz, ennélfogva mindig nagyon érdekelt, hogy mihez is vagyok annyira hülye. Különösen az fogott meg a prímszámokban, hogy az igazán sok-sok-sok számjegyből álló prímszámok sok-sok-sok kilométer hosszúak, ebben az újságban például még egy viszonylag kisebb prímszámot sem lehetne leírni teljes egészében. Egy viszonylag kisebb prímszám még abban az esetben sem férne el itt, ha a címlapon kezdenénk a legkisebb betűkkel, és valahol ennek az oldalnak az alján fejeznénk be – igaz, egyszer meg lehetne próbálni, a prímszámok ugyanis igen hasznosak a kódolásban, a titkosírásban, szóval ha ebben a szombati lapszámban itt most betűk helyett egy viszonylag kisebb prímszám számjegyei volnának, az olvasók biztosan azt hinnék, hogy elrejtettünk számukra egy fontos, politikai üzenetet, amit (figyelem!) csak az előfizetők tudnak megfejteni.
Mondom, a barátom büszke volt az új nevére, s persze a szerénységére is, elvégre elnevezhette volna magát a Legnagyobb Prímszám Főnöknek is, ő azonban megelégedett a Második Legnagyobb Prímszám Főnök névvel, hiszen mind a kettő egyre megy: sem a legnagyobb, sem a második legnagyobb prímszámot nem ismeri senki, legalábbis egyelőre. A barátom remekül kimatekozta, hogy ez lesz neki a csajozós dumája. Lazán odasétál majd a nyolcadikos nagylányokhoz, s mintha csak véletlenül tenné, szóba hozza majd ezt az egész indiánosdit Hámán Katótól kezdve a Hámánka-tavon át a matematikáig, majd megnevezi magát: én vagyok a Második Legnagyobb Prímszám Főnök. Amitől a lányok elalélnak, ő pedig szerényen elmagyarázza nekik, hogy az ő személyisége tulajdonképpen kiismerhetetlen, hiszen sem a legnagyobb, sem a második legnagyobb prímszámot nem ismeri senki, legalábbis egyelőre – ő azonban matematika szakos lesz az egyetemen, a prímszámok kutatása lesz a szakterülete, és olyan sokáig fogja ezeket a különös számsorokat tanulmányozni, hogy végül eljut majd saját magához is, vagyis a kutatásai révén végül saját magával találkozik össze: ő maga lesz az, aki a második legnagyobb prímszámot fölfedezi, pontosabban ő maga lesz az, aki egy számsor végén egyszer majd szembejön vele. Első dolga volt tehát, hogy az új nevével csajozni ment. Szürke Bölény, Fekete Bölény és Öldöklő Bölény után lazán odasétált a nyolcadikos lányokhoz, bemutatkozott – s ma is megrendíti, ami akkor történt.
A lányok őt is kiröhögték.
2018.09.22 12:00
Frissítve: 2018.09.22 12:00