Trump gyűlölete

A világ jórésze utálja Trumpot. A Pew kutatóintézet felmérése szerint a legjobban a spanyolok, ott 92-7, a svédeknél 90-10, a németeknél 87-11, nálunk, magyaroknál – nyilván nem függetlenül Orbán Viktor gyakran hangoztatott szimpátiájától – „csupán” 57-29 százalék az ellenzők és a támogatók aránya. A sorból a Fülöp-szigetek, Izrael, Oroszország, Vietnam és néhány afrikai állam lóg ki, ott Trump népszerűsége meghaladja az 50 százalékot. Otthon 39 százalék támogatja, amióta mérik az ilyesmit, a második negyedévüknél tartó amerikai elnökök átlaga 62 százalék. Vagyis a szeretetre oly látványosan vágyó, mindent a saját népszerűségének alárendelő milliárdos pont azt nem kapja meg, amit mindennél jobban akar.

Talán azért, mert az emberek szeretnek jók lenni. Vagy legalább annak látszani. Nem mindenkinek sikerül tényleg jónak maradnia, de a legtöbben törekszenek rá, és csak nagyon kevesen vannak, akik tudatosan vállalják az ellenkezőjét. A szülők gyerekeiket arra tanítják, hogy ne bántsanak másokat, tanuljanak meg együtt élni a barátaikkal, iskolatársaikkal, szomszédaikkal. Nem nagyon akad olyan felnőtt, aki azt mondaná a fiacskájának, menjen oda a homokozóban játszó szőke kislányhoz, vegye el tőle a lapátját, tiporja le a várát, húzza meg a haját és szórjon homokot a szemébe. Így aztán, jók vagyunk vagy sem, igyekszünk legalább a saját szemünkben azok maradni, legyen szó az egyes emberről vagy akár egy egész nemzetről, országról.

Otthon, a négy fal között, családja körében nyilván Trump is jónak képzeli magát, de a külvilágban régóta az a kép alakult ki róla, hogy velejéig romlott, önimádó és gátlástalanul önző, mindenkin átgázol. Mit lehet mondani egy olyan férfiról, aki felhívja a rádiók élő műsorát, a tulajdon sajtósaként mutatkozik be, és egyes szám harmadik személyben, mintha idegen lenne, dicséri önmagát? Ezt csinálta Trump, aki akkor még csak egyszerű, kétkezi milliárdos volt, ám jellemhibái, így hiúsága és kényszeres feltűnési viszketegsége már évtizedekkel ezelőtt közutálat tárgyává tették.

Ehhez jön most a politika. Trump nem buta ember, legalábbis politikai értelemben nem az. Látja, érzi, hogy mi a baja az amerikaiak egy részének: félnek. Félnek az ismeretlentől, a globalizáció gazdasági következményeitől, a lecsúszástól, a náluk műveltebb, iskolázottabb versenytársaktól, a spanyolul beszélőktől, a feketéktől, a fejükön turbánt vagy kendőt viselőktől, meg persze a terroristáktól. Az elnök tudatosan rájátszik erre a félelemre és megpróbálja azt gyűlöletté tenni. Beszédeiben sorra halálos ellenségek bukkannak fel, az újságíróktól és a független bíráktól a politikai ellenfeleken át egészen a közel-keleti menekültekig. Két jellemző arckifejezése van, az önelégülten mosolygó és a gyűlölködő. Egyik sem olyan, ami rokonszenvet ébresztene, netán bizalmat keltene.

A gyűlölet szításával egy ideig el lehet terelni a figyelmet a valós problémáktól, lehet vele választásokat nyerni, sőt akár háborúkat kirobbantani. De a rendes emberek, bár tudnak, nem szeretnek gyűlölni.