Sortűzben 23 évesen

Horváth Ferenc

Családregényt lehetne írni abból, ami a 84 éves szombathelyi Horváth Ferenccel és rokonaival történt. Egy olyan regényt, amely átszeli a XX. századi magyar történelmet és amelynek központi eseménye az 1956. október 25-i Kossuth téri sortűz. A nagyapák katonák voltak az első világháborúban, Trianon után egy másik országba került a gyerekkor egyik fontos helyszíne. Az édesapa - akinek életét végigkísérte egy varrógép - részt vett a második világháborúban, megjárta Recsket és a tehetős családtól az államosítás idején elvettek mindent. Horváth sorkatonaként élte át az 1956-os eseményeket, később autószerelőként dolgozott, családjának sok tagja elvándorolt Magyarországról.

- Az anyai nagyapámat hazahozták az első világháborúból, az apait nem. Annyit tudni róla, hogy valahol Doberdónál esett el. Apám nem volt hatéves, mikor meghalt az apja, majd hamarosan az anyja is. Rokonok nevelték föl, kitaníttatták és kiadták inasnak - mondja Horváth. Ahogy mesél, kiderül, történetei igazi főhőse az édesapja.

- Mikor apám fölszabadult mint szabólegény, elment katonának. Így megvolt a szállása, ruházata, étkezése, fizetése. A katonaiskola után Szombathelyre kérte magát, itt ismerkedett meg anyámmal - meséli. Horváth Ferenc anyai ágról németlövői, ami ma Ausztriában, Burgenlandban van. Anyjának szülei gazdag emberek voltak: két malom és hatalmas birtok volt a tulajdonukban, Horváth sok időt töltött itt gyerekként.

- Az apám katonaként Szombathelyen ráakadt egy üzletre, amelynek a kirakatában meglátott egy férfi Singer szabóvarrógépet. Részletre megvette és bevitte a laktanyába, ma azt mondanánk, jogtalan iparűzést folytatott. Mikor megnősült, bennhagyta a gépet, mert volt, aki használta.

Így kezdődött édesapja vállalkozása. - Mikor a szüleim összeházasodtak, berendeztek nekik egy lakást, nyitottak nekik egy üzletet Szombathelyen, itt méteráru volt és férfiruházat. Mindent nagyapa fizetett. Apám csinálni akart egy műhelyt, ahol el is készítik az árut. Megkereste azt akitől annak idején a varrógépet vette, ő kötötte össze őket a Singer ügynökével, a cégtől pedig kaptak egy építési rajzot. Az üzlet mellett volt egy raktár, átalakították és Singer gépeket telepítettek bele - meséli Horváth, akinek az adminisztrációba besegítő édesanyja is képzett volt: több nyelven beszélt, gimnáziumot végzett, zongorázott és szaxofonozott.

1940-ben és 1942-ben apját behívták katonának - a céget közben az anya és az alkalmazottak vitték -, Oroszországba került, majd fogságba esett. 1949-ben tért haza. - A háború után az emberek elkezdték rendbe tenni vállalkozásaikat. A kommunisták pedig megkezdték az államosítást. Ez valójában vagyon elleni bűncselekmény volt. Nálunk 50-60 ember dolgozott, 1950-ben vették el a céget - idézi fel Horváth Ferenc, akinek az életéből még egyszer kikerült az édesapja. - Egy nap 1951-ben szóltak apámnak, hogy várják a folyóson. Erről a folyosóról 1953 augusztusában jött vissza, egy kis kerülővel elvitték Recskre. El kellett hagyni a lakásunkat. Még a gyerekkori játékaimat is államosították. Anyámat rendesen kistafírozták, mikor hozzáment apámhoz, volt a lakásunkban zongora, ezüst étkészlet. Csak egy csíkos szatyrot vihettünk magunkkal - mondja Horváth. Apja hazakerült, története pedig mutatja, hogy az elnyomó rendszer mit tett az ambiciózus tehetségekkel. A szabólegényből lett sikeres vállalkozó az állami áruház méterosztályán kezdett el dolgozni. - Eladóként összetalálkozott azzal a katonával, akivel együtt volt a laktanyában. Kiderült, hogy hazavitte és megőrizte a régi varrógépet. Apám elhozta tőle, otthon dolgozott vele egészen a nyugdíjazásáig.

Horváth Ferenc számára a következő fontos állomás a sorkatonaság volt, ennek traumatikus csúcspontja pedig az 1956-os Kossuth téri sortűz. - 1953-ban kellett volna bevinniük katonának, de a néphadsereg a honvédelmi sportszövetségen keresztül gépkocsivezető képzést indított. Én is bekerültem egy ilyen tanfolyamba mint autószerelő. A katonaidőmet 1954-től 56-ig töltöttem. 1956. október 23-án Nagyatádon készültségbe helyeztek minket. Közölték velünk, hogy Magyarországon kitört a forradalom, amiből nem értettünk semmit. Ezután bevonultunk Pécsre, majd egy csapattal felmentünk Budapestre, én gépkocsivezető voltam. Akkor az Erzsébet-híd még a Dunában feküdt, az első dolog, amit megláttunk, egy felakasztott ávós volt, akinek a szája tele volt tömve százforintossal és géppisztolytölténnyel - meséli Horváth, aki nem ismerte Budapestet. - Bekeveredtünk a körútra, csak később tudtam meg, hogy a Corvin köz bejáratától nem messze kötöttünk ki. Első kocsinak mentem és egyszer csak elénk álltak a civilek. A fegyveremmel együtt kiszálltam az autóból és megkérdeztem, mi történik itt. Kérték, hogy segítsünk, elmondták, hogy ostrom volt a Rádiónál, az ávósok lövik az embereket. A parancsnokom bent ült a kocsiban, a fejét a kormányra hajtotta és hiába szólítgattam, nem mondott semmit. A szolgálati szabályzat szerint, ha az egység parancsnoka teendőit képtelen ellátni, a hozzá eső legközelebbi katona veszi át a parancsnokságot. Én ezt megtettem - mondja Horváth és hozzáteszi, őt szolgálati esküje a mai napig köti.

- Esküvel fogadtam, hogy hazámat megvédem minden külső és belső ellenségtől. Nem esküdtünk kormányra, pártra, szakszervezetre, hanem a hazára és a népre. A külső ellenség idegen nemzet fegyveres hadserege, azaz a szovjetek, a belső az őket támogató magyar állampolgárok. Ugyan fegyverük nem volt, de a környék lakóinak adtam lőszert és gránátot is, majd bementünk a Kilián laktanyába, de még mindig nem értettük, mi is történik. 25-én reggel szóltak, hogy menjek a kocsihoz, a Parlamenthez mentünk - meséli. Ekkor történt meg vele élete legmeghatározóbb eseménye. - Miután megérkeztünk, elkezdtem sétálni a Duna-parton. Rádöbbentem, hogy egyszer én itt már jártam tízévesen cserkészként. Úgy éreztem, hatalmas felelősség van rajtam és elindultam a Parlament előtti részre. Megláttam a szovjet páncélos harckocsikat és katonákat, odamentem hozzájuk. Váltottunk pár szót és egy kiskatonának tüzet adtam. Cinikusság is volt bennem, de arra gondoltam, hogy ezt a kiskatonát az anyja ugyanúgy várja haza, mint engem. Visszamentem a mieinkhez és csak azt láttuk, hogy özönlik a nép a környező utcákból és felkiáltanak, hogy ruszkik, haza! Mikor megtelt a Kossuth tér, három irányból sortüzet zúdítottak a védtelen emberekre. Én beléptem egy szobor mögé, és ahol szemben tüzelőállást vagy mozgást láttam, visszalőttem. Engem is kiszúrtak a mesterlövészek, de akkor átmentem egy másik szobor mögé és onnan is lőttem.

Az 1956 október 25-i mészárlásnak csaknem 100 halálos áldozata volt és mintegy 300-an sebesültek meg. FOTÓ: Fortepan, Berkó Pál

Horváth szerint nem lehet leírni, hogy mekkora pánikban menekült a több ezer ember. A Kossuth téri sortűz után portyázó katonaként még november 3-ig Budapesten maradt. Szerinte 1956-tal kapcsolatban nem az ünneplés, hanem az emlékezés szót kellene használni, a Kossuth tér pedig kegyeleti hely. - Harminc évig nem lehetett beszélni arról, mi történt, az ‘56-os forradalmat és szabadságharcot kisajátították a pártok - véli Horváth, aki szerint a vérengzés nem a civileknek volt köszönhető. Úgy gondolja, a magyar és a szovjet hatalom el akarta érni, hogy az Ausztriából visszavonuló szovjet seregek Magyarországon maradjanak. Ehhez szervezni akartak egy szimpátiatüntetést a szovjetek mellett, de nem a hatalom számítása szerint alakultak az események, a feszültség pedig végül az 1956-os forradalom és szabadságharcban robbant ki.

Budapestről Horváth Ferencék visszamentek Pécs védelmére. - Felmentünk a Mecsekbe, az volt a terv, hogy ha feljönnek az oroszok, akkor a járműveiket megsemmisítjük. Egy darabig feljöttek, de vissza is fordultak. A katonaság és a civil felkelők eddigre már elfáradtak, szétszéledtek az emberek. Mi is elindultunk Szombathelyre. Éjfél után érkeztem meg és bekopogtattam a szüleim ablakán, ők azt sem tudták, mi történt velem - meséli. Nem sokkal később le is szerelt.

Horváth Ferenc innentől autószerelőként dolgozott. Az ő és a felesége rokonai 1956-ban kezdtek elszállingózni az országból: ma Kanadában, Angliában, Svájcban és Ausztriában élnek. Fiai Ausztriában és Németországban telepedtek le. Horváth maga is kiment ‘83-ban az osztrákokhoz dolgozni. - Itthon ötven évet dolgoztam autószerelőként. Németül nagyon keveset tudtam, de megtanultam az eszközök neveit. A hasonló hangzású szavaknál volt kavarodás. Volt, hogy fogó (Zange) kellett volna, de kecskét (Zicke) kértem, mikor feküdtem az autó alatt. Azért jöttem haza, mert öreg fát nem lehet átültetni - mondja, hozzátéve, ő már csak nevetni tud a mostani politikán. Az önkormányzati választásokon kétszer is indult, de nem politizálni akart. Úgy gondolta, jól tudná intézni az emberek ügyeit. Horváth Ferenc senkivel nem tart haragot, sokféle pártállású ismerőse van. Többször is hangsúlyozza, tiszteletben tartja mindenki nemzetiségét, vallását, és segít nekik, ha kell. Úgy véli, inkább kezet fogjunk, minthogy bántsuk egymást.