Hegyi Iván;

foci;Európa;Magyarország;

2017-07-01 09:15:00

Örökzöld gyepen - Kétszer kék fény

Az előző évezred utolsó esztendejében minden idők legattraktívabb Európa-bajnokságainak egyikét rendezték megannyi látványos mérkőzéssel, üdítően offenzív futballal (a gólátlag 2,74 volt az előző Eb 2,06-os középértékével szemben). Az állami sport- és labdarúgó-vezetéshez hagyományosan lojális Nemzeti Sport egyrészt álomszerűnek nevezte a kontinenstornát, másrészt így búsongott akkoriban: „Ebben a mesében nekünk, magyaroknak immár epizódszerep sem jut. Labdarúgásunk sorvad; bár szakembereink makacsul emlegetik, hogy a mainál jóval tartalmasabb, számon kérhetőbb munkával tíz-tizenöt év múlva utolérhetjük Európát, egyre inkább kiviláglik, mindez inkább csak képzelgés. (…) Ha mi tíz, tizenöt évig éppenséggel ugyanazt csináljuk, mint amit a legjobbak, a legtehetősebbek, a legeredményesebbek (azaz csodastadionokat építünk, gazdaggá tesszük a csapatainkat, s valódi mesterekkel képeztetjük gyerekfutballistáinkat), akkor tizenöt esztendő leforgása alatt is csak oda juthatnánk el, ahol ma tart a portugál, a holland, az olasz vagy a pillanatnyilag a csúcsot képviselő francia futball. Ugyanakkor kérdés, hogy tíz, tizenöt év múlva a mai tudásukhoz mérten hol tartanak majd a portugálok, a hollandok, az olaszok, a franciák.”

Ami bennünket illet, csodastadionjaink vannak, akad egy-két forintban gazdag, ám játékosban és mindenféle nemzetközi versenyképességben szegényes klubunk, a gyerekeket képző valódi mestereink nincsenek, és nem azt mustráljuk, hol járnak a portugálok vagy a franciák, hanem több mint másfél évtized múltán a 2000-esnél is sivárabb képet nézzük: mi maradt nekünk Andorra után?

Az első ízben kettős rendezésű, Belgiumban és Hollandiában - honfitársaink kényszerű és tradicionális távollétében - zajló kontinenstorna előtt Baróti Lajos, az 1964-ben Eb-bronzérmes együttes szakvezetője azt mondta: „Sajnos, ezúttal nem érhet olyan csalódás, mint akkor, amikor csak harmadikok lettünk...” A hatvannégyes csúcstalálkozót a magyarokat a madridi Bernabeu stadionban - kétszer negyedórás hosszabbítás után - 2:1-re legyőző spanyol, valamint a szovjet válogatott vívta, míg harminchat évvel később Franciaország és Olaszország válogatottja jutott a döntőbe.

De hogyan!

Az itáliaiak négy egymást követő győzelmet arattak (Törökország 2-1, Belgium 2-0, Svédország 2-1, Románia 2-0). Az elődöntőt megelőzően volt ok ellátogatni Geelbe, az olaszok edzőtáborába, ahol a nyilvános tréningen több száz drukker jelent meg, s közülük a hölgyek eksztatikusan sikongattak, amint megpillantották Francesco Tottit, Paolo Maldinit meg a többi világsztárt. Dino Zoff szövetségi kapitány azonban nem ült fel sem a diadalsorozatnak, sem a szurkolók mámoros hangulatának, mert a gyakorlás kezdete előtt negyedórás beszédet tartott kerettagjainak a kezdőkörben. Kintről nem lehetett hallani, mit mondott, ám gesztusai alapján arról beszélhetett: „Nehogy már elszálljatok magatoktól azért, mert négyszer nyertetek vagy azért, mert visítoznak a nők! Ennél több kell, fiacskáim...” Majd olyan edzést vezényelt a kánikulában - a végén szűkített játéktérre terelt kétérintéses, irtózatos iramú labdatartással -, hogy még a látványba is beleszédült az ember.

Zoff mintha megérezte volna, milyen próbatétel következik a legjobb négy között a hollandokkal szemben. Az amszterdami elődöntőt egy kaiserslauterni fogorvos, bizonyos Markus Merk vezette, aki feltette magában, kihúzza a házigazdákat a bajból. Patrick Kluivert ráförmedt, hogy mit fúj, mert azt hitte, a német játékvezető ellene ítél, amikor a mérkőzés bírája váratlanul tizenegyest rendelt el a hollandok javára... Ez már Gianluca Zambrotta hirtelen kiállítása után történt, Francesco Toldo pedig hárította Frank de Boer büntetőjét. Merk adott még egyet, azt Kluivert a kapufára rúgta. Az olaszok a létszámhátrányban tíz játékossal bekkeltek, és a harmincperces ráadást is megúszták 0-0-lal. Majd a tizenegyespárbajban Toldo kivédett még két lövést, így aznap - noha a nagy itáliai karmester a cseh Antonin Panenka módjára, laza emeléssel küldte a hálóba a pontra letett labdát - nem Totti volt a squadra azzurra San Francescója...

A másik elődöntő is vihart kavart, a portugál Luis Figo egyenesen arról beszélt: „Kicsináltak bennünket!” Ezen a meccsen Igor Sramka, a szlovák partbíró került a középpontba, mert akkurátusan jelezte, hogy Abel Xavier a 117. percben kézzel mentette Sylvain Wiltord lövését. Günter Benkö, az osztrák játékvezető továbbot intett, majd hosszas tanácskozás után tizenegyest ítélt, s azt Zinedine Zidane bevágta (2-1). Másnap a belga lapok egyikében az jelent meg: „Abel keze nem Isten keze”... (Nem mellesleg: tényleg hands volt.) A portugálok viszont azt hangoztatták, hogy az UEFA rájuk csapta a guillotine-t, s még Eusebio, az 1966-os világbajnokság bronzérmes gólkirálya is felháborodottan említette: „A szlovák partjelző miatt estünk ki, mert a taccsbíró begyulladt a hevesen reklamáló világbajnok franciáktól.” A labdarúgás legendás alakja felidézte, hogy hasonló nyomást élt át játékosként hatvanhatban, a rendező angolok elleni vb-elődöntőben (2:1 a briteknek). Habár annak a világbajnokságnak akadt súlyosabb pillanata is: az, amikor az angol–német döntő hosszabbításában, 2:2-nél Gottfried Dienst svájci játékvezető – Tofik Bahramov partjelző beintésére – megadta Geoff Hurst második gólját, noha soha senki nem bizonyította be, hogy a felső lécről levágódó labda a kapuvonal mögött ért volna földet. Évtizedekkel később egy amerikai újság interjút készített Bakuban a hajdanán szovjet, valójában azeri Bahramovval. - Látta, hogy benn volt a labda? „Nem.” - Akkor miért jelzett? „Sztálingrádért.”

A 2000-es döntő megint csak krimibe illett. Totti finom sarkazása után Gianluca Pessotto príma átadását Marco Delvecchio a kapuba továbbította, majd a csak csereként bevetett Alessandro Del Piero eltékozolt két ragyogó alkalmat: előbb mellé lőtt, majd - ugyancsak ziccerhelyzetben - úgy találta el Fabien Barthezt, hogy a francia kapus előzőleg a másik oldalra mozdult, azaz a jobb sarokhoz átérnie lehetetlen küldetés volt. Utóbb Del Piero azt mondta: „Elveszett ember vagyok. Kétszer is a lábamban maradt az Európa-bajnoki gól.” Hatalmasat hibázott a másik cserecsatár, Vincenzo Montella is. Ő nem ért el egy pontatlan passzt a 93. percben az oldalvonalnál, és csupán továbbpöckölte a labdát ahelyett, hogy kirúgta volna azt a stadionból. Ha kiállítják, akkor sem változik semmi, az olaszok nyernek 1-0-ra. Így viszont a franciák gyorsan elvégezték a bedobást, és az utolsó akció végén Wiltord egyenlített. A ráadásban pedig az elődöntő megpróbáltatásaitól is holtfáradt itáliaiakkal szemben David Trezeguet a jobb felső sarokba zúdította a szó szerint aranygólt (2-1).

Vesztett az azúr, győzött a kék... A La Stampa című olasz lap első oldalán ezzel együtt az virított: „Akkor is köszönjük nektek!” Párizsban pedig fényjátékkal vetítették a falakra: „Trezeguet sugárút” vagy „Zidane tér”. A boldogság érthető volt, hiszen először fordult elő a futball történetében, hogy a világbajnoki cím védője az Eb-aranyérmet is elhódította. A győztesek közül a döntőn századszor válogatott Didier Deschamps fejezte ki a lényeget.

Naná, hogy azt mondta: „Százszorszép.”