Pillantás a kilencedikről - Mindent Schmittről

Azt nem lehet vitatni, hogy Orbán Viktor senkit nem hagy az út szélén. A mondat így teljesen korrekt, még akkor is, ha kicsit hiányos. Az ugyanis hiányzik belőle, hogy nem hagy senkit az út szélén, az övéi közül. Történhet bármi, akár elmarasztaló bírósági ítélet, vagy egyértelműnek tűnő hűtlen kezelés, látványos, önlebuktató hazudozás, a miniszterelnök kitart hű hívei mellett. (Ebben valóban van némi példaérték, no persze nem a lopásban vagy egyéb bűncselekményekben, hanem – hogy is nevezi ezt Orbán – a kötélbarátságokban. Ismerek ugyanis olyan pártot, ahol elég csak megvádolni valakit, máris kihátrálnak mögüle a társai; jobb nem megvárni, hogy bebizonyosodik-e bűnösségük, vagy az ártatlanságuk…)

De ne kalandozzunk el, még a végén nem találunk vissza Farkas Flóriánhoz, Simonka Györgyhöz, de hogy ne csupán ilyen durva példákat említsünk, Schmitt Pálhoz. Hogy is mondta Orbán Viktor, amikor a felcsúti kisvasutat támadták? Minél inkább kritizálják, annál nagyobb az esély rá, hogy tovább építi… Ő így gondolkodik. Hogy így is érez-e, azt már kevésbé merném állítani, sokkal inkább következik ez az attitűd a jelleméből; nehezen, vagy éppen egyáltalán nem viseli el, ha döntéseit bárki kétségbe vonja. Jól ismerik ezt a szabályt a Fideszen belül. Ma már mindenki tudja, hogy hibázni lehet, a közpénz sem szent , bárkinek a kezében elveszítheti közpénz jellegét, lehet vásárolni nem látható forrásokból újságot, bankot, ingatlant, esetleg doktorátust is, senki nem lesz kegyvesztett, ha kritikátlanul elfogadja az Elnök döntéseit.

Erre jobb alanyt Schmitt Pálnál keresve sem lehetett volna találni. Elnökként semmilyen akadályt nem gördített Orbán elé, és bár plagizálása miatt súlyosan lebukott, idő előtt kellett otthagynia a köztársasági elnöki széket, ezt a kínos incidenst soha nem éreztette vele a kormányfő. Sőt: egyre jobban építgette őt, mondhatnánk, igyekezett visszaépíteni, illetve úgy tenni, mintha személye nem is lenne tehertétel a számára. Rendezvényein, feleségével együtt kiemelt, külön megszólítandó, üdvözlendő vendégként „tiszteli” (ezt most miért tettem idézőjelbe?), a protokoll lista élén szerepelteti. Más kérdés, hogy vajon maga Schmitt miért vállalja az efféle megjelenéseket, az ember azt gondolná, hogy a (le)bukás után jobb elmenekülni a világ szeme elől. De talán ez is a jellemből fakad, ő nem személyiség, hanem motor akar lenni…

A Schmitt-féle restaurációban most új szakaszhoz ért Orbán Viktor; idei második évértékelő beszédében, amit ezúttal a nemzeti konzultáció záróakkordjaként harangoztak be, egyenesen alkotmányozó köztársasági elnökként aposztrofálta. Csoda-e, ha megint az Annie Hall jutott eszembe, amikor Woody Allen az amerikaiakról szólva azt mondta: ”ezek állandóan díjak után rohangásznak… Hitler a legnagyobb fasiszta diktátor”. Most már ilyenekké lettünk mi is; lenne olyan hely, ahol Schmitt a lebukás után nem kerülhette volna el a sorsát; otthagyták volna az út szélén. Ő azonban új titulussal gazdagodott, immár eposzi jelző is jár neki, alkotmányozóvá lépett elő.

Tanítani kellene Orbán módszereit. Fogják is.