Aláírta

Áder János megint aláírta. Ahogyan mostanában szokásává lett, péntek délután látta el kézjegyével a plakáttörvényt: nyaranta ilyenkor már strandolással múlatja az időt a magyar, még kevésbé foglalkozik politikával, mint rendesen. Nem kell hát attól tartani, hogy tömegek vonulnak a Sándor-palotához, nemzetbiztonságilag veszélyes vízfestéket dobálva számon kérni, miért nem ad legalább a látszatra a jogvégzett elnök, amikor ordítóan alkotmányellenes törvényeket tolnak elé.

A köztársaság elnöke nem ad a látszatra, mert ha kézenfekvő gesztussal megküldené az Alkotmánybíróságnak az olyan törvényeket, amelyek például kendőzetlenül a CEU kinyírását célozzák, középkori kíméletlenséggel lépnek fel a tanulási nehézséggel küzdő gyermekekkel szemben, vagy épp ellehetetlenítik a Fidesz politikai ellenfeleinek kampányát, még baj történhetne. Ha a törvényesség őrei megvizsgálnák ezeket a jogszabályokat, esetleg legyőzhetné a jogi tudásuk a kinevezőjük iránti lojalitást, és még a végén megsemmisítenék az aktuális piti bosszúkra szabott törvényeket. Jobb az ilyesmit megelőzni. Aminek igazán egyszerű módja, hogy a köztársasági elnök aláír, aztán elnéző jóindulattal szemléli, ahogy az ellenzék az Alkotmánybírósághoz fordul minden egyes esetben. Forduljanak csak: az ő keresetük már nem szab semmiféle határidőt a taláros testületnek, a bírók vizsgálódnak, amikor majd kedvük tartja.

Kósa Lajoson lehet vihogni és szörnyülködni is, de immár tagadhatatlan, hogy ő egy igazi realista. Nyilatkozatával, amelyben durva stílusa miatt kárhoztatta az ellenzéket, és kijelentette, hogy "az egész politizálás tétjét élet-halál szintjére emelték, pedig amit csinálnak, arra nincs szükség az országban", pusztán bicskanyitogató szavakba öntötte azt a szemforgató álságosságot, amely Áder János minden tettéből sugárzik.

Most akkor gratuláljunk, János?

Szerző
N. Kósa Judit

Gyerekhalál

Hihetetlen. Franciaország bűnüldöző szervei, ügyészsége harminchárom éve nem tud a nyomára bukkanni egy förtelmes és egyszerűen földeríthetőnek látszó gyermekgyilkosság tetteseinek. Vologne közelében, sekély vízben, 1984. október 16-án, összekötött kézzel és lábbal, összekaszabolt testtel akadtak rá Grégory Villemin négyéves, bűbájos kisfiúra. Fényképét azóta ismeri sokmillió lakos. Bejárta az egész sajtót, a minőségi lapok oldalait is: a Le Monde-ét, a Le Figaróét, heti és havi folyóiratokét, szomorú és lehangoló kommentárok kíséretében. Kivált az utóbbi hónapokban, néha az izgalmas politikai eseményeket is megelőzve, ez a fő téma. Senki sem akarja tudomásul venni, hogy a XXI. század első negyedében akadhat olyan európai társadalom, amely tehetetlen egy közönségesnek látszó tragédia részleteinek kiderítésében.

A nagy tekintélyű Le Figaro a minap megdöbbenten jegyezte meg, hogy a rendőrség most tette közzé azt a 600 oldalas jelentésfélét, amelynek az a végkövetkeztetése, hogy nem tudnak semmit. Még az indítékokat se. Politikai bosszúról van szó, eltérő világnézetűek ütközéséről, bal- vagy jobboldaliak haragjáról, netán közönséges és primitív családi tragédiáról? Gyanakodnak féltékenységi bosszúra is, a férj hihette, a felesége félrelépett, a csodás kisfiúnak más az apja, netán a famílián belül kell keresni a gyanúsítottat. Erre utalhat, hogy az első kihallgatottak, fogva tartottak között zömükben rokonok voltak, sógorok, sógornők, nagybácsik és nagynénik. A legkülönbözőbb korosztályból, ötvenesek és a nyolcadik X-en túl lévők, bezárva tartották őket, majd kiengedésük után hamarosan meghaltak. Akadt, aki napokig, hetekig nem láthatta isten derűs egét, más negyedóra múltán hazamehetett jóllakni.

Ami fölöttébb bosszantja azokat, akik figyelemmel kísérik a történteket, hogy több mint három évtizedről van szó. A szemrehányások Macron elnök néhány hetes rendszerét, kormányzatát nem érintik, a mai politika mindebben közömbös. A korábbi is, hacsak nincsenek egyesek, akik arra gyanakodhatnak, hogy a nyolcvanas évekbeli jobboldali rendőrvezetők nem ezzel akartak-e borsot törni a „bitorló” szocik orra alá.

Annyi mégis tény, hogy a látszatra a mai politikától nem érintett Gregory-ügy mégis a jelenlegi időkre vet rossz fényt, vagy annak a látszatát. Hiszen a malőr híre napjainkban is bejárja egész Európát, a csipkelődő, gúnyolódó sajtót, ezek a hencegő franciák ilyen egyszerűnek látszó ügyben se tudnak zöldágra vergődni. Hová illant el legendás leleményességük, kombináló készségük? Ők akarják kioktatni például a Brexit-ügyben annyit kárhoztatott briteket, vagy másokat, akik ugyancsak nem folttalanok?

Honte, szégyen és gyalázat…

Győz a blabla

Szép ajándékot kapott a török elnök a tavalyi puccs (majdnem) egy éves évfordulójára. Miközben az Európai Unió tiltakozik az emberi jogok sorozatos megsértése miatt, egyik tagállamának vezetője - kulcsminisztereivel és népes üzleti delegációval - Ankarában tárgyalt. Hogy Orbán Viktor tanulhat-e többet Recep Tayyip Erdogantól, vagy fordítva, az még kérdés, de a jelek szerint a tapasztalatokat mindig érdemes kicserélni. S mi lehet jobb alkalom rá, mint egy - majdnem titokban előkészített - kormányzati csúcstalálkozó.

A félelem légköre - ez az, ami mindkét vezető rendszerét jellemzi, s így össze is köti őket. Törökországban kétségkívül kissé előrébb vannak, hiszen ott - a puccs után - rengeteg embert vettek őrizetbe, de azért a magyarországi hatalom birtokosait sem kell félteni. Csak két nappal ankarai útja előtt, a nemzetinek és konzultációnak nevezett kampányt zárva tett erről tanúságot a mi kedves vezetőnk. Mondhatta volna röviden, hogy "rettegjetek magyarok", de ő inkább - szokás szerint - részletesen felsorolta mindazt, ami édes hazánk és szeretett népe biztonságát fenyegeti. Vagyis: a kéz a kézben járó migráció és terrorizmus, az uniós kvótarendszer, tehát Brüsszel ahogy van, összegezve pedig: a "kiterjedt maffiahálózatot működtető spekuláns", Soros György. (Fájdalom, ebbe a sorba nem illett bele Simicska Lajos, pedig biztos róla is lett volna egy-két jó szava.)

Ezek után pedig jött a fő tromf: ha a biztonságról van szó, "akkor számunkra ott nincsen pardon, akkor nincs kimagyarázás, nincs filantróp blabla, liberális hablaty". És itt még nem volt vége. Áradt a blabla és a hablaty - persze nem filantróp és nem liberális, hanem igazi magyar -, a hívek pedig megigézve hallgatták és gyakori tapssal jelezték, mennyire szívükből beszél a szónok. Közben nyugtázhatták, hogy a vezér eddig is megvédte őket - kerítéssel, plakátokkal, kivont karddal - a veszélyektől, s ez a jövőben sem lesz másképp. Győzött a blabla.

Aztán Orbán még elment Erdoganhoz is. Így kerek a világ.

Szerző