Áder János megint aláírta. Ahogyan mostanában szokásává lett, péntek délután látta el kézjegyével a plakáttörvényt: nyaranta ilyenkor már strandolással múlatja az időt a magyar, még kevésbé foglalkozik politikával, mint rendesen. Nem kell hát attól tartani, hogy tömegek vonulnak a Sándor-palotához, nemzetbiztonságilag veszélyes vízfestéket dobálva számon kérni, miért nem ad legalább a látszatra a jogvégzett elnök, amikor ordítóan alkotmányellenes törvényeket tolnak elé.
A köztársaság elnöke nem ad a látszatra, mert ha kézenfekvő gesztussal megküldené az Alkotmánybíróságnak az olyan törvényeket, amelyek például kendőzetlenül a CEU kinyírását célozzák, középkori kíméletlenséggel lépnek fel a tanulási nehézséggel küzdő gyermekekkel szemben, vagy épp ellehetetlenítik a Fidesz politikai ellenfeleinek kampányát, még baj történhetne. Ha a törvényesség őrei megvizsgálnák ezeket a jogszabályokat, esetleg legyőzhetné a jogi tudásuk a kinevezőjük iránti lojalitást, és még a végén megsemmisítenék az aktuális piti bosszúkra szabott törvényeket. Jobb az ilyesmit megelőzni. Aminek igazán egyszerű módja, hogy a köztársasági elnök aláír, aztán elnéző jóindulattal szemléli, ahogy az ellenzék az Alkotmánybírósághoz fordul minden egyes esetben. Forduljanak csak: az ő keresetük már nem szab semmiféle határidőt a taláros testületnek, a bírók vizsgálódnak, amikor majd kedvük tartja.
Kósa Lajoson lehet vihogni és szörnyülködni is, de immár tagadhatatlan, hogy ő egy igazi realista. Nyilatkozatával, amelyben durva stílusa miatt kárhoztatta az ellenzéket, és kijelentette, hogy "az egész politizálás tétjét élet-halál szintjére emelték, pedig amit csinálnak, arra nincs szükség az országban", pusztán bicskanyitogató szavakba öntötte azt a szemforgató álságosságot, amely Áder János minden tettéből sugárzik.
Most akkor gratuláljunk, János?
