Várni együtt, egyedül

A társ-várószobák divatja lassan elérte Európát. Ezek furcsa képződmények, nem olyanok, mint a hagyományos várótermek, amelyeket mindnyájan ismerünk. Megszoktuk, hogy a várótermek szakosítottak: egyikben a fogászra várunk, a másikban a banki ügyintézésre, valamilyen vízumra, esetleg arra, hogy valaki végre megszólítson. Közben a várakozás "szakmává", vagy legalább ideiglenes munkakörré válik, egy olyan új iparággá, amelynek már van múltja is: a WeWait, amely eredetileg amerikai "felfedezés" volt. A Federal Express, az egyik gyorsposta világcég hirdetésében viszont még azt olvasom, hogy "A várakozás frusztrál, demoralizál, értékeket bomlaszt, időt rabló és (többnyire nagyon) drága.”

A várakozás a modern hétköznapok szerves része lett. A nyugati világ polgárai már a XVIII. század végétől rutint szereztek az idő beosztásában és bürokratikus kezelésében. Itt, Kelet-Európában az igények gyorsabban nőttek, mint kielégítésük lehetőségei, a múlt század 40-es, 50-es éveitől várakozás nélkül nehezen lehetett bármilyen szolgáltatáshoz, komoly fogyasztási cikkhez hozzájutni. A várakozás, sőt gyakran az elemi sorban állás megszüntetése az életminőség-utópiák legfontosabb elemévé vált már az 1970-80-as évektől. Sokan ezzel mérték (volna) a rendszerváltás tényét, s bár számos helyen így is történt, ám az új igények új szűkösségeket, új sorokat szültek.

Giorgio Agamben olasz filozófus arról ír, hogy miközben a társadalom javaihoz való hozzáférés kibővüléséről beszélünk, aközben létrejönnek a kivételesség övezetei, amelyekből a tömegeket kizárják, majd kivételeket alkotnak, és lesznek akiket aztán az egyéni, személyes fogyasztásba mégis beengednek. Mindannyian e folyamat részesei vagyunk, besorolódunk, s elválik, mihez juthatunk hozzá az adott helyzetben simán, várakozás nélkül, s mihez nem.

A számtalan várakozásfajtából legalább négy alaptípust ragadhatunk ki.

Az első a többletidő. Létezik egy hétköznapi idő, amelyből a romló élethelyzetű emberek valahogyan "kilökődnek", s a várakozás hirtelen teherré válik számukra. Menekülttáborokban az idő múlása önmagában is rémületet gerjeszt. Ez az idő alaktalan, végtelen, rosszul strukturált, leginkább talán a gyász idejéhez lehet hasonlítani. Felfüggesztett állapot: várunk valamire, hogy bekövetkezzék. Üres egymásutániság, állandó ideiglenesség.

Másodszor a túlzott várakozásokat említeném. Ezek inkább pozitívak: reménykedünk, várjuk, hogy hirtelen valami nagyszerű történjen, hogy minden rendeződjön. Felépüljön mondjuk egy nagy (állami) üzem, ami majd a környéken mindenkinek munkát ad. Vagy valaki régóta várja, hogy visszaengedjék a száműzetésből, már indulna, mindent összekészített, de az utolsó jóváhagyás még hiányzik.

A harmadik várakozástípus egy hosszabb, elhúzódó és késlekedő helyzet. Úgy tűnik, hogy feleslegesen várunk. Mondjuk elértünk egy életkorba, szeretnénk már diplomát szerezni, házasságot kötni, gyereket nevelni, de valamiért nem jön össze. Várunk, de közben a lelkünk mélyén aggódunk, hátha minden hiába…

Végül létezik várakozási pánik is. Amikor a munkanélküliség rászakad az emberre. Korábban az élete normálisan zajlott, aztán hirtelen egy törés után kivételes állapotba kerül. Megszakad az idő, és azt várjuk, mikor és hogyan indul el megint.

De mennyire üres valójában ez a várakozás? Különbözőek a vélekedések. Siegfried Kracauer, újságíró és szociológus, az ismert német korai kultúra kutató már a XX. század húszas éveiben, a válság idején, a tisztviselőkkel teli német nagyvárosokban észlelte a változásra várakozást – ahogy fogalmazott- a "vákuum rémületét". Francia szociológusok szerint a várakozás pesszimista politikákba torkolhat, miközben uralkodóvá válhat valamilyen átmenet a fantázia és az önfeladás között. Kracauer szerint a "kétkedő nyitottság" és a "megfeszült felkészülés" is lehet ilyenkor a várakozás alapja.

A várakozás kiszolgáltatottságát felismerve hozták létre az úgynevezett társ-várószobákat, ahol mindez sokkal egyszerűbbnek tűnik. Az emberek ebben az "intézményben" várakozó kuckót bérelhetnek maguknak, ahol próbálhatnak beszélgetni másokkal, találhatnak közös témákat a többi várakozóval. Nyugdíjasok, munkanélküliek, balesetek után lábadozók, menekültek kerülhetnek össze, bár itt sem nyílnak meg azonnal egymásnak az emberek, de a közös próbálkozások nyomán lassan oldódhatnak a feszültségek. Már az is jó élmény, hogy legalább nem kell elszigetelve otthon ülni és magányosan várni valamire.

Komoly irodalma van például az egyik hamburgi társ-várószobának, ahol vásárolhatunk magunknak helyet egy vagy néhány órára, esetleg néhány napra; bérelhetjük egyszerű fa székkel, karosszékkel, vagy akár földre tett fekvőzsákkal, vagy akár asztallal is, némi pluszpénzért, más-más áron. Vannak ott friss lapok, internet, és kaphatunk olcsón kávét, mint másutt, mondjuk egy nyugdíjas napköziben. Nem is drága. Olvastam egy interjút egy munkanélküli grafikusnővel: állandóan vár valami ajánlatot, a válaszokra persze otthon is tudna várni, de el akarja választani a magánvilágát a munkakereséstől. A várószobában lenni számára maga a munka, aminek nem otthon van a helye. A fizetős várószobákban sok a magányos nyugdíjas is. Nekik már nincsenek illúzióik, igazából már nem várnak senkire, és semmire. De hátha szóba lehet elegyedni valakivel, bár az említett hamburgi váróban csak egyetlen fecsegőszoba működik.

Egyre nehezebb várakozni. Ezért szakosodni kezdenek a váróhelységek tervezői is. Az első építészeti kísérletek a kórházi és repülőtéri várókból indultak ki. Az alapváltozat a sorban ülés - széken, padon, fából, fémből -, és kell valamilyen szellőztetés. A tapasztalat azt mutatja, hogy először a fal melletti helyek telnek meg, de később, ha elég sokan vannak, a váró közepe is tele lesz. A gyermekorvosi rendelők váróiban tágas helyet kell biztosítani, mert ki kell elégíteni a kis betegek mozgásigényét. Az ambuláns várók semleges terek, itt a különböző kezelésekre váróknak a lehetőségek szerint messzebb kell egymástól ülniük. A "szíves" betegek váróiban az elhúzódó kezelésekre várakozó hozzátartozóknak gyakran karosszékeket is beállítanak. A nagy váróhelyiségekben áttekinthető terek kellenek, mert az emberek nem bíznak egymásban, úgy kell ülniük vagy állniuk, hogy láthassák a többieket, és biztosak lehessenek abban, hogy senki sem furakszik eléjük. Sorban állni nem bonyolult, ülés közben általában már nehezebb áttekinteni a várakozókat...

Lehet a várakozás "minősége" már XXI. századi, mégis különbség van a tapasztalt várakozó "világok" és tapasztalatlanabbak között. Nekünk, tapasztaltaknak, sok éves gyakorlatunk van a várakozásban, már sokszor megéltünk ilyesmit. A hiány számunkra normalitás, ahol igénybe vehetünk soronkívüliséget, azt különösebb morális dilemma nélkül meg is tesszük. Használjuk kapcsolatainkat, mert egyénileg várunk valamire, ilyenkor szó sincs kollektivitásról. Nem lesznek erkölcsi kétségeink, ha például valamelyik családtagunkat előre tudjuk léptetni egy operációs várólistán, hiszen a rövidebb várakozás a beteg életminőségét javítja, akár életet is menthet. A "másik világ" megtapasztalója ha valamilyen egyéni sort kell kezelnie (munkahelyekben, orvosi kezelésben), nem hisz abban, hogy morálisan helyes a soronkívüliség, a "protekció". Nem hiszi, hogy a sor kikerülése a moráltól független lehetne.

Nem állítom, hogy a kelet-európaiak csak az első, a nyugatiak pedig csak a második csoportba tartoznának, de nagyjából a két hagyomány, a két "törzs", egymástól mégis radikálisan különbözik.

Mindaddig, amíg a várakozási sorrendet nem egy számítógépesített szoftver állapítja meg. Amióta a sorban állást technikailag optimalizálták, a "törzsek" reakciói is hasonlítani kezdenek egymáshoz. Ha valaki ilyen körülmények között is átlépheti a várólistákat, akkor át is lépi. Tudomásul kell venni, hogy ebben a szituációban elmosódnak a "törzsi" határok, nem mi válunk nyugatiakká, hanem a nyugatiak "keletiesednek". S közben kiderül, hogy a várakozás közben nem nő a szeretet egymás iránt.

Ettől persze lelkesedhetünk a társ-várószobák megjelenéséért.