Orbán, a miniszterelnöknek álcázott vezér a nemzeti konzultációt záró beszédében, 2017. június 27-én minden eddigi retorikai rohamát felülmúlta. Azóta többen megírták, hogy igazi, szárnyaló uszítást művelt. Mint aki közeledik pályafutásának zenitje felé, és egyre „jobb” lesz. Hadüzenetéből („eddig meleg nyarunk van, és még forró ősz vár ránk”) valamiféle totális háború akarásának körvonalai sejlenek fel. Érdemes beszédének árulkodó ellentmondásaira is rámutatni.
Világképében minden a fenyegetés köré épül. Kapitálisra duzzaszthatta az énjét, hiszen hite szerint ennek kivédésében ő már a kezdetektől többes szám első személyű szerepet játszik: „amikor elkezdtük Európa egységesítését”, akkor „nem gondoltuk, hogy (ez) újra veszélybe kerülhet”. Számára nem ellentmondás, hogy az integrációt képviselő „Brüsszel Európája” az egységet fenyegeti, az integrációt elutasító orbáni „nemzetek Európája” pedig az egységet. A tények szerepét pedig az olyan nagy ívű rágalmak helyettesítik, miszerint az embercsempészek és a civil szervezetek „ugyanannak a maffiahálózatnak a tagjai”. Tolvaj kiált rendőrt.
A politikai őrület felé közelítő képzetvilágán belül egymást gerjesztő, látszólag logikus gondolatmeneteket képes előállítani. Amikor azok előtt szónokol, akik eladták neki a lelküket, sikert arató mondatainak befejező hanglejtése és arcának kifejezése egyre nagyobb önelégültségről árulkodik. Mint akinek elemi, goebbelsihez fogható kielégülést okoz, amiért pontosan ráérez arra, amit mondania kell követőinek, hogy azok elhiggyék, legbensőbb, megfogalmazatlan képzeteiket fejezi ki. Érthető, hogy a hatalmától megittasodva ez az ember saját ellenséggyártó kényszerének foglyává válik. Valódi nézeteit azonban ebben az állapotban ő se képes tökéletesen leplezni.
Miközben most már hosszabb ideje terjeszti a Soros elleni gyűlöletet, szükségképpen meg kell védenie magát az antiszemitizmus vádjával szemben. 1945 után a „zsidó” már nem alkalmas arra, hogy politikailag hasznosítható közellenség legyen. Ő se gondolja: „Migránspolitikánk tehát az európai zsidó közösségek érdekét is szolgálja, és ez akkor is így van, ha ők nem állnak ki nyíltan az elemi érdekeik mellett, és szótlanul tűrik, hogy az őket is védelmező magyarokkal szemben méltánytalan támadások történjenek.”
Elvakultságában azonban nem vette észre magát. Egyrészt „ők”: tehát a zsidók, úgy általában. Másrészt: hálátlanok (megint, ahogy a kormányzó iránt is, aki megmentette legalább a budapestieket). Harmadrészt: ha a zsidók olyanok, akiket a magyarok megvédelmeznek, akkor a megvédendő európai zsidók magyarországi része sem magyar. Hiszen ha magyarok lennének, akkor a magyarok védenék meg a magyarokat – de ezzel nem mondott volna semmit, ami önigazolásra alkalmas. Amit viszont önigazolásul megfogalmazott, az antiszemita sablonokat követ. Az is lépre csalta, hogy tudhatja, vannak, akik a szóhasználatában mögötte állnak. Ahogy akkor is, amikor 1998-ban úgy fogalmazott az „Ellenzéki nyilatkozatban”, hogy „ellenfeleink idegenszerűek”. És amikor 2002-ben időlegesen azzal búcsúzott a hatalomtól, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”. És amikor a centrális erőteret úgy határozta meg, hogy az „a maga természetességével képviseli a nemzeti érdeket”. Egyre észrevehetőbb pályafutásában egy mind fenyegetőbben sötétlő vezérfonal, melyet követ.
