Báj, báj Ifipark

Ájkent getnóóó! Szetisz feksön! - üvöltöttük lelkesen a Piros házak udvarán. A Rolling Stones, illetve Mick Jagger halhatatlan örökzöldjének a szövegéből csak ennyit sikerült megjegyeznünk. A többit Töpi énekelte, aki a pad támláján ülve pengette az ócska gitár húrjait azon az 1967-es nyáron. Mi voltunk a "Piros házi galeri", legalábbis ezt gondoltuk magunkról. Mai szemmel persze csak néhány srác voltunk a Bocskai út, Nagyszőllősi út környéki utcákból. Mégis, ez volt az első alkalom, amikor magával ragadott a zene közös élménye, a beat, a rock beszivárgása a létező szocializmus kamaszvilágába. Ott találkoztam először Picivel, az egyetlen kamaszkori barátommal, akivel 50 éve ahányszor beszélünk, mintha tegnap hagytuk volna abba, pedig ő már több mint három évtizede Los Angeles-i lakos.

A Nyugat fellazító aknamunkájának, hogy ne mondjam a korabeli háttérhatalmak ügyködésének következményeként megnövesztettük a hajunkat és a Szabad Európa - a "Béketábor" zavarta -, hol elhalkuló, hol az éterből újra előbukkanó adását hallgattuk. Még írtunk is Cseke Lászlónak, egy Led Zeppelin számot kértünk, de a mai napig nem adta le. Persze lehet, hogy a levél valamelyik belügyi ügyosztályon landolt.

Miután 1968-ban megkaptam életem első Levi's farmerjét - kemény 800 forintot, félhavi fizetést adott érte a Mama, persze kéz alatt, máshogy nem is lehetett hozzájutni -, hozzá a hegyes orrú ködvágó fekete surranót és az akkor divatos apró virágmintás "hippi" inget, Picivel vágtattunk az Ifiparkba. Álltunk a kígyózó sorban, várva, hogy beléphessünk végre a mi kis hely specifikus beat-rock világunkba.

Nekünk szerencsénk volt, mert éppen változóban volt a világ és már nem volt kötelező a fehér ing és a nyakkendő, mint arról Szörényi-Bródy szíves közléséből értesültünk. Persze Rajnák elvtárs és leselejtezett egykori ÁVH-s verőlegényei azért a kapuban őrködtek. Találomra kiválasztottak egy-egy srácot, akinek szerintük túl hosszú volt a haja, vagy az öltözéke nem fért bele a szabad idejét kulturált szórakozással töltő szocialista fiatal általuk megállapított kereteibe. Ilyenkor olykor elcsattant néhány "tolópofon" is. Mi akkor még nem is sejtettük, hogy a KISZ-vezetésből kikopott, jellegzetes ferde száján szavakat köpködő figura az elvtársaival együtt éveken át vizeztette a sört a büfében, és a jegyekkel való manipulálással tett szert akkoriban igen jelentősnek számító többletbevételre. Amikor dobták a fontos elvtársak Rajnákot, hipp-hopp leleplező cikk jelent meg róla a pártsajtóban - még nem volt Magyar Idők - és hűvösre is tették. Egy Ifiparkról szóló dokumentumfilmben szólaltatták meg. Valami építkezésen - nem a sajátján - lapátolta a sódert és igen viharverten nézett ki. Némi elégtételt éreztem ugyan, de nem többet. Érdekes módon több, akkor népszerű zenekar vezetője is nosztalgiával emlegette Rajnák elvtársat. Ők tudják miért.

A '60-as évek végén, a '70-es évek elején még nem volt meg a nagyszínpad az Ifiparkban. Az egyik fedett teraszon játszottak a zenekarok. Szó szerint karnyújtásnyira tőlünk, a közönségtől. Az Ifiparkban láttam, hallottam a kor talán legzseniálisabb pop-rock előadóját, Baksa-Soós Jánost (Keksz zenekar), aki hosszú, sima szőke hajával, keskeny bajuszával, langaléta termetén szűk, csíkos trikójával, lila kordfarmerjével és örökös tornacipőjével több volt mint beatzenész. Jelenség volt, és akkor még nem így fogalmaztam meg, de intellektuális művész is volt. Nem a gimiben, hanem tőle tanultam meg József Attila Tiszta szívvel című versét, és ma is az ő éneke cseng a fülemben, amikor magamban felidézem ezt a csodálatos költeményt. Láttam őt az Athenaeum Klub Lenin körúti termében egy áramszünet alatt teljes pantomim produkciót előadni, vagy a Bem rakparton Hobó nyakában ülve énekelni. A hatalom nem is tűrte sokáig, mert Baksa-Soóst nem lehetett semmilyen skatulyába belegyömöszölni, nagylemezzel megvesztegetni. Szó szerint kiverték az országból. Egyszer a Nyugati pályaudvar előtt egy mondvacsinált ürüggyel agyba főbe verték a rendőrök. Majd útlevelet kapott Nyugatra a soha viszont nem látás reményében. A róla szóló dokumentumfilmben már nem is volt hajlandó egyetlen szót sem vesztegetni magyarországi zenei múltjáról. Máig hiányzik.

Az Ifiparkban akkor tájt dühöngött a shake nevű tánc. Körbeálltunk, a tarisznyákat, kabátokat középre dobáltuk és a végtagjainkkal, testünkkel vonagló mozdulatokat téve igyekeztünk lenyűgözni a lányokat, akik ugyanígy vonaglottak.

Emlékezetes volt az az Omega-buli, amikor hazajöttek Japánból, ahol taroltak a Gyöngyhajú lánnyal. Akkora tömeg volt, hogy már senki nem fért be. Sokan a magas támfalakról, a Vár felől ugráltak be a közönség közé. Rajnák gorillái vadásztak a "bliccelőkre, de mindenkit még ők sem tudtak kipofozni a Parkból.

Egyszer egy lány levetette magát az Ifipark lépcsőinek a tetejéről. Ez az élmény, meg a Park látványos leromlása, de talán éveink számának gyarapodása miatt is már nem mentünk többé az Ifiparkba.

A botrányok között többször is átadott Várbazárhoz pedig már semmi közöm.