Orosz kalandok (III.)

Mintha a föld alól bújt volna elő, a Koptyi névre hallgató ukrán kisváros közelében megjelent egy töltőállomás. Csabával megcsókoltuk egymást: meg vagyunk mentve! Namármost. Benzint vételezni csak jeggyel lehetett. Nekünk az Inturiszt adta ki. Jó hosszú sorba álltunk be, de ez még hagyján. Jött a meglepetés. Egy jegy=5 liter. A jegyet bedugtuk az automatába, az meg kiadta az 5 litert, akár akartuk, akár nem. Fogalmunk nem volt, mennyit vételeztünk, egy azonban biztos: az utolsó adagra nem volt szükségünk, mert az szétömlött minden irányban. Az ellenőr a töltőállomás tornyából nyilván jól szórakozott. Még a kocsi belsejébe is jutott, Csabi könyörgött nekem, hogy ne gyújtsak rá, mert felrobbanunk. Biztos nem gyújtottam rá, viszont rájöttünk, hogy Koptyinál találkozik a régi és az új út, s mi a régin (a térképen láthatón) haladhattunk Kijev felé. Alig vártuk, hogy odaérjünk.

Már nagyon sötét este volt, amikor megérkeztünk az ukrán fővárosba, az Inturiszt által kijelölt szállodába. Az, hogy egyből odataláltunk, önmagában érdem volt. A recepciós közölte, hogy csak apartmant tud adni. Remek, mondtam én, a pénz – amúgy is csekély – nem számított. Bevonultunk a bőröndjeinkkel az apartmanba, ahol a következő látvány fogadott: francia ágy, tárgyalóasztal, zongora, perzsaszőnyeg. Csupa elegancia. Fáradtak voltunk, mint az állatok, se enni, se inni nem akartunk, csak meleg zuhanyt venni és aludni, aludni. Csabi szerint este 10 körül lehetett, amikor ő elsőként bevonult a fürdőszobába, és meglepetve tapasztalta, hogy nincs meleg víz. A tényt nyomban közöltem a recepcióssal, aki erre azt a választ adta, hogy „ilyentájt minálunk már nincs igény meleg vízre”. És ez nem vicc. Maradt a hideg, de így is elaludtunk szépen, Csaba kedvééért én eljátszottam a zongorán a Török indulót, amíg ő „fürdőzött”. A hangszer rendesen fel volt húrozva. („Se villany, se gáz, de ez a ház békeház” - ez a Rákosi-jelszó jutott eszembe.)

Kijevben másnap végigvittem Csabát a főúton, a Kresatyikon, és minden áron meg akartam mutatni neki a gyönyörű Lavra-kolostort. Sajnálatos módon (miképp később a munkácsi Zrinyi Ilona-vár) zárva volt, mert hála Brezsnyevék türelmes valláspolitikájának, éppen magtár működött benne. Így aztán csak a várost kettészelő Dnyeper (ma Dnipro) folyóban tudtunk gyönyörködni, de a távoli Donra emlékeztünk, a Csendes Donra, Grisára meg Akszinyára (ők ketten anyám kedvencei voltak, imádta a nagy szerelmeket).

Kijevhez jó emlékeim fűződtek. Jók és csavarosak. Egy szép nap (1967) egy kollégiumi ukrán haverom azt mondta, az ő anyja olyan pelmenyit (húsos derelyét) tud csinálni, mint senki más, menjünk hétvégére oda. Na jó, de hogy. Nekem, mint külföldi egyetemistának külön engedélyre volt szükségem Moszkva elhagyására. „Szerezz kölcsönbe egy diákigazolványt!” - mondta a barátom. Megpróbáltam. És akadt ott az emeleten egy vagabund tatár srác (szőke haj, kék szemek), aki szó nélkül felajánlotta az igazolványát, tudván, a fejével játszik. Vigyed, vigyed, mondta, majd a repülőgép lépcsőjénél felmutatod, úgyse néznek bele. Nem is néztek. Meghívóm fillérekért megvette a két repjegyet és hipp-hopp, Kijevben voltunk.

Az orosz-ukrán vendégszeretettel annak idején nem lehetett versenyezni. Másfél napig etettek, itattak, a pelmenyi (vagy varenyiki) valóban isteni volt. Mondanom sem kell, a hanyagul felmutatott (tatár) diákigazolvány senkit se érdekelt. Csabival ilyen kalandokban nem tudtam osztozni, sajnos. Viszont ő - kurva meleg volt - életében először Kijevben ivott kvaszt, ezt a rozskenyérből főzött, víz és élesztő hozzáadásával készült üdítőitalt, amelyet az oroszok évszázadok óta ittak. Nekünk lajtos kocsiból mérték (Moszkvában is), Csaba talán háromszor is kért - az alkohol rám maradt (hihi) -, annyira ízlett neki. Szó mi szó, a kvasz a világ egyik legjobb üdítőitala, forró nyarakon több enyhet ad, mint bármi más. Kár, hogy Oroszország és Ukrajna határain kívül nem terjedt tova.

Kijevből a kvasz ízével a szánkban távoztunk másnap, és tudtuk, közel már az otthon. A kocsi kiválóan teljesített. Lvovig igazán nem volt hosszú az út, nyugodtan autóztunk (általában Csaba vezetett, mert bennem mindig volt egy kis pia), volt elég benzinünk. Mi izgatott Lvovban? Amikor ösztöndíjasként kiutaztam, a lvovi pályaudvart láttam elsőnek a „szovjet” építmények közül. Szentimentális emlék. Ez a pályaudvar épp olyan volt, mint Innsbrucktól a Keletin át a Monarchia területén mindegyik. Típusterv? Meglehet. Lvov ugyanis (Lemberg, Lwów, ma Lviv) Galícia fővárosa volt, 1918-ig osztrák-magyar, utána lengyel (többségi lakossággal) „metropolisz”. Mondtam Csabának, jól nézze meg, amit lát, mert ez egy lengyel kisváros lesz, tele lengyel történelmi emlékekkel.

Itt el nem mulaszthatok egy hosszabb lábjegyzetet. Ellentétben a közhiedelemmel, a Pilsudski által meghódított Lwów a két háború között a lengyel kultúra egyik központi helye volt. Nem Varsó, nem Krakkó, hanem Lwów és a litvániai Wilno (Vilnius). Értem a lengyelek mai fájdalmát. A németek, amikor 1941-ben bevonultak Lembergbe (Lwówba), módszeresen kiirtották az ottani értelmiséget. Nem, nem a zsidókkal kezdték, hanem a lengyel egyetemi tanárokkal, tudósokkal, akikből sok volt. Nem kellettek nekik az „alacsonyabb rendű” szláv értelmiségiek, pláne a krémje. Örültem. hogy mesélni tudtam Csabának. A lengyel értelmiségiek, majd a zsidók kiirtásáról, tudván, olyan helyen vagyunk ahol az ukrán nacionalizmus talán mindennél erősebb.

De hazudnék, ha azt mondanám, hogy ebből bármit is éreztünk. Szovjet világ volt. Az egyetlen bajunk Lvovban abból adódott, hogy az Inturiszt szálloda egy meglehetősen szűk utcácskában bújt meg, ahol tilos volt a parkolás. Sebaj! Az újságíró-igazolvány segített. A recepciós végül - némi szóváltás után - megengedte, hogy a szálloda előtt tegyük le a Zsigulit. Letettük és kimentünk sétálni. Mintha Krakkóban lettem volna. Semmi panel, csak a K.u.K-korszakból és a lengyel időkből származó terek, paloták, épületek, szobrok, műemlékek. Persze ez a belváros szíve volt. A szovjet korszak szobraitól megkímélték - viszont Mickiewiczé, a lengyelek nemzeti költőjéé ott állt. (Folytatjuk)