Ki tudja, mi szerint zsűriztek

Nemzeti Szalonban az ipar- és tervezőművészet: az anyag jó, de a kommunikációjuk gyatra. A képre kattintva még több fotót láthat!

Egy idő után feladtam. Nem mintha nem érdekelt volna továbbra is a tárgyak alkotója, anyaga és technikája, de a hajladozás ellen egy ponton túl mind a derekam, mind a meggyőződésem tiltakozott. A feliratokat rendre a földre helyezték, s ha falra, akkor is görbülni kell, a szürke lapokra a magyar szövegváltozatot fehér betűkkel írták, nehogy messziről is olvasható legyen – ennyit ergonómiáról, funkcióról, színdinamikáról, mindarról, amiről katalógus, falra írt szöveg közvetve vagy közvetlenül értekezik.

A gyatra kommunikáció azonban nem szimbóluma, csak ünneprontója az országos iparművészeti kiállításnak. A sajnálatos cédulák felett már az első teremben olyan remeknek mutatkozó tárgyak vannak, mint a sixay furniture (sic!) két lyukon két ujjal felemelhető ülőkéje, mint ugyancsak Szikszai László faszínekből konstruktív látványt komponáló, könnyed komódja, mint – beljebb, de a bútornál maradva – Koós Daniella ugyancsak ujjal felnyitható dohányzóasztala.

Jó volna megmarkolni Terbe János hivatali-komoly benyomást keltő, ámde hullámkartonból készült iratpolcát, beletérdelni Vásárhelyi János eszes templomi padrendszerébe, legalább megsimogatni Tóth Lívia plasztikus gyapjúkárpitját. Jó volna, de ez képtelenség, és ez a mindenkori iparművészeti kiállítások tehertétele. Hiszen szemre meg lehet állapítani egy pompás exponátumról, hogy az anyaga finom, a színe megnyerő és a formája harmonikus (legalább is azt hisszük, hogy lehet), de az, ami az iparművészeti alkotás lényege, a szépen hasznosság vagy a hasznosan szépség, kiállításokon nem derülhet ki.

Minél érdekesebb, minél újszerűbb egy iparművészeti alkotás, annál inkább azt sugallja, hogy valódi, teljes birtokbavételének helye a boltban, az áruházban volna. Festményt-grafikát-szobrot nézhetünk tárlaton, múzeumban, mert látva átérezzük, értjük, hiánytalanul a magunkévá tehetjük. A székhez – mondjuk a Dózsa-Farkas alkotópár nagyon vonzó irodaszékéhez – a megnyerő látvány után az kellene, hogy kipróbáljuk, milyen a súlytalan rácsos-áttört háttámlának nekidőlni, s kivált, hogy a villámzárral lezárt hátsó huzat mit is rejt magában.

Minthogy azonban a terméket a bolttal, áruházzal ellentétben tárlaton sem megfogni, sem kipróbálni nem lehet (egyébként érthetően), körülbelül úgy érzi magát a látogató a Műcsarnokban, mint az egykori nemzetközi vásárok közönsége: néz, felületből ítél, semmire sem kötelező módon. Itt vagyunk a vásárban! harsogta vidékre haza évtizedeken át a rádióüzenet („küldjetek pénzt!”), és körülbelül hasonló élményszintet tartalmazhat jelen beszámoló is elvárható szaktudósítás helyett.

Tehát: nagyon tetszett a teríték-porcelán kollekció, a két végleten Lantos Tímea hömpölygően nagyvonalú, meg Babos Pálma mívesen aprólékos készletével; az utóbbi a herendi ízlést úgy újítja meg, hogy a hagyomány mérsékelt híveit is elragadtatja. Imponáló Megyer Gábor töltőtoll-készlete, akkor is, ha csak érzékszervileg volna tisztázható, hogy a főmű vastagsága csupán a tekintélyt, vagy a könnyebb írást is szolgálja. Biztos, hogy ideje volt és hasznos az egyházművészetet nyilvánosságra segíteni. Így derül ki, hogy a fent nevezett pad-egység alighanem példás, míg Mezei Gábor ülőbútora most is katolikus barokkba kever magakellető álpogányságot, egy Szépséges Szűz Mária című dombormű pedig azt a száz évvel ezelőtti szépségideált követi, amelynek ideje nem volt éppen az egyházművészet aranykora.

Amiben pedig biztosak lehetünk a bőséges, ám ki tudja, mi szerint zsűrizett kínálatban: igazán nem vásárbenyomást kelt az előd-mesterek emlékének és kivált a restaurátorművészetnek szánt terem. (Bővebben: www.gyularozsa.com)

Infó:

Körülöttünk

Nemzeti Szalon 2017.

Iparművészet és Tervezőművészet.

Műcsarnok, augusztus 13-ig.