"Ha egy fiú nem akar semmit a lánytól, attól még bekenheti a hátát napolajjal?” - ezzel az örök dilemmával indított a nyolcvanas évek végén a napsütötte Kaliforniában játszódó sorozat. A formás idomú vízimentők szexista ábrázolása hosszú időre bebetonozta a kívánatos nő- és férfiképet. A sorozat két emblematikus szereplője, a szexbálvánnyá vált Pamela Anderson és David Hasselhoff a héten mozikba kerülő filmben már nem szerepel, elnyelte őket az úgynevezett age-izmus, a filmipar elsődleges szabálya: az idős nem szép.
A szépségkultuszra építő sorozatban a történet volt a leggyengébb láncszem, a producerek és a rendezők a 120-60-90 szentségében bíztak, no meg a hatalmasra kidolgozott karizmokban a férfi szereplők esetében. Vakítóan fehér fogsor, sűrű haj, formás idomok. A normától nem térhet el senki, aki szép akar lenni a kilencvenes évek női magazinjaiban, a plakátokon és a mozikban szinte egyeduralkodóvá vált a Baywatch-eszmény. Még azt is normává tette, hogy mekkora legyen a férfiak mellkasán a szőrzet. A kétezres évek szőrtelenítő divatja ellenforradalmi tettnek számított a strandokon, mintegy látványos lázadás a macsó Hasselhoff ikonizálása ellen.
Július 13-án mutatják be a Baywatch című akció-vígjáték új részét, főszereplői Dwayne Johnson és Zac Efron.
Itt a piros, hol a piros?
Piros! – vágja rá mindenki, ha megkérdezzük, melyik szín jut eszébe a Baywatch szó hallatán. Az arcátlanul magasan sliccelt, élénkpiros fürdőruha komplett generációknak égett az agyába, mint a szexi vizuális szinonimája. Ehhez képest a ruhadarabot egy profi úszódresszeket tervező cég készítette, hiszen a látvány mellett a funkció is fontos volt: lassított felvételen nem tanácsos villantani. A kilencvenes években nem alkatra szabták a dresszt, hanem a prototípushoz keresték a megfelelő női testet – a színészek szerződés szerint nem hízhattak –, ami napbarnított, izmos és szőrtelen. Utóbbival a Baywatch forradalmasította a nők szőrtelenítési szokásait. Bármily meglepő amúgy, az utolsó két évadra a sorozat producerei jó ötletnek tartották lecserélni a csinos pirosat élénksárgára. Nem volt az.
Mellbedobás
Hogy vajon Pamela Anderson is megküzdött-e kamaszként az autóablak tükörből nyert felismeréssel, miszerint futás közben reng a keble, és elpirult-e zavarában, amikor először vette észre a férfipillantásokat, azt nem tudni.
Arra viszont tudatosan – szilikonnal - készült, hogy filmsztár legyen. Ha pedig a sztárság fokmérőjeként el lehet fogadni a tényt, hogy él olyan nő a földön, aki 7 millió forintnyi pénzt költött arra, hogy szépészeti beavatkozások után úgy nézzen ki, mint kedvence, akkor Pamela Anderson álma megvalósult.
Bár a szilikon előtt is volt idő, amikor mellpumpával, paraffin fecskendezésével, testzsírral próbálták mellüket nagyobbítani a testükkel elégedetlen nők, nem mindig volt divat a nagy mell. Az ókori görög szobrokon leginkább serdülő kislányok idomait ábrázolták, az 1920-as évek divatos női pedig ruhájuk alatt mídert hordtak a leszorítása érdekében.
De mi tagadás, a formás és nagy mell többek számára vonzó, mint a kicsi. Ám ha egy vízi mentőkről szóló sorozat legfőbb ismérve egyik főszereplőjének tengerparti futása közben rengő hatalmas keble, folytatását pedig azzal hirdeti egy másik főszereplő, Dwayne Johnson, hogy „Több mell, fenék és izmos felsőtest tűnik fel a filmben percenként, mint amennyit el tudsz elképzelni”, az inkább árulkodik olcsó szexizmusról, mint művészetről.
Nyúlbéláknak annyi
Nemcsak a nőies, hanem a férfias testről való sztereotip elképzeléseinket is befolyásolja a média. Az amerikai popkultúrában a nyolcvanas évektől egyre nagyobb figyelmet kapott a meztelen férfi test, ami a női test mellett szintén szexuális tárggyá vált. A korábbi évtizedek szívtipró mozisztárjai nyúlbélának tűntek az egyre izmosabb férfiszínészek mellett. A fitneszipart is felpörgető testkultusz csúcspontja a televíziótörténetben a Baywatch, a mozifilmek esetében pedig Arnold Schwarzenegger, Sylvester Stallone és Jean-Claude Van Damme. Igazi szuperférfiak, alfahímek ők, akik férfiassága izmaikkal együtt nő, miközben az általuk játszott karakterek egyoldalúak. Az életmentő férfiak testének fetisizációja a Baywatch-ban egyszerre a testkultusz kifejeződése, másrészt a fizikumra helyezett hangsúllyal a Baywatch ki is neveti az izomzatban és barnaságban mérhető szép test imádatát. A sorozat idei filmadaptációjára ez fokozottan igaz és észrevehető iróniával fordul a sorozat testképéhez. A két főszereplő, az izomkolosszus Dwayne Szikla Johnson és Zac Efron teste ugyanis nemcsak szőrtelen, bámulatos és a férfi nézők számára esetleg frusztráló, hanem annyira abszurd és elérhetetlen, hogy az már-már nyilvánvalóan valótlan és így nem lehet cél.
