Előfizetés

Törvényesített erőszak

Az újabb választások közeledtével egyre jobban látszik, hogy a miniszterelnöki széket elfoglaló vezér egyetlen célja az államhatalom által biztosított törvényesített erőszak újabb négy évre történő megszerzése és a gyakorlat megtartása. Nincs ebben semmi ördöngösség, hiszen egyedül az államhatalom törvényesíti az erőszak használatát akár a polgárok akaratával szemben is, amikor a vezér magának és híveinek csoportosítja át a mai jövedelmet (adó- és támogatáspolitika) és a vagyont (egyirányúsított pályázatok és közbeszerzés, plusz ”önkéntes” részvényátruházás); illetve amikor a vezér olyan rendszert épít, amelyben a társadalom egyre kisebb csoportjainak ígér megélhetést a jövő.

Ami a törvényesített erőszak intézményének modernkori alkalmazását anakronisztikussá teszi Magyarországon, Oroszországban, Törökországban, Fehéroroszországban, Azerbajdzsánban és még a világ számos pontján, hogy a hatalom gyakorlásának nem a választók általános jólétének növelése a célja, hanem a hatalomra jutottak érdekeinek kizárólagos érvényesítése. Nem tagadom, hogy a világ legkényesebb ízléssel kialakított demokráciájában, a fékek és ellensúlyok egyesült államokbeli rendszerében is előfordul, hogy Trump elnök saját cégének ingatlanprojektjei érdekében hízeleg a Fülöp-szigetek elnökének, aki az emberi életet és méltóságot lábbal tiporja. Ezzel nemcsak hátat fordít elődje, Obama távolságtartó politikájának, de világossá teszi, hogy az államhatalom mostantól az ő személyes magántulajdona.

Alig két és fél évszázad óta ismert a modern állam, amelyben – elvileg és intézményesen - éles határ húzódik a hatalmon lévők gyarapodása (magánbirtokaikat és magánérdekeiket illetően) és a közösség általános jólétének emelésére irányuló, állami kényszerrel alátámasztott akarat érvényesülése között. A modern államokban az elsőt bűncselekménynek, a közösség érdekeivel ellentétesnek tekintik, míg a közjólét növelését a hatalmon lévőktől elvárható, kívánatos magatartásnak, elsődleges hivatásuknak vélik. Magyarország és az előbb felsorolt országok azonban abban az értelemben nem modern államok, hogy náluk nem irányadó a magánérdek és a közérdek megkülönböztetésének, illetve összekapcsolódásuknak átlátható és ellenőrzött intézményes rendszere, jóllehet az önkényuralom gyakorlói ezekben az országokban is megtartják a modern államok intézményeinek paravánját. Ez mint színpadi díszlet álcázza, amint a törvényesített erőszakot magáncéljaikra használják fel.

Miben tér el a XVIII. század legendásult „miért nem esznek kalácsot, ha nincs kenyerük” francia királyságától Orbán vezér mai rendszere? Egyrészt abban, hogy a XVIII. század francia királyai örökölték azt a rendszert, amelyben a király magántulajdona és az ország javai nem váltak szét, míg a magyar vezér maga hozta ezt létre törvénykezésével, irányított közbeszerzéseivel, adó- és támogatáspolitikájával, a magántulajdonosok „önkéntes” felajánlásával (ld. sport-támogatás, bankokban és ingatlanalapokban való részvényszerzés), továbbá strómanjai rendszerével. A másik különbség, hogy amíg a XVIII. század francia királyai a felvilágosult abszolutizmus uralkodóiként egyetemeket alapítottak, az iskolarendszert fejlesztették, kórházakat építettek, az akadémiát bátorították, addig Orbán és a felsorolt országok önkényurai a felvilágosulatlan abszolutizmus uralkodóiként visszafejlesztik az iskolaügyet, az egészségügyi ellátást, egyetemet és gimnáziumokat zárnak be és köpnek (szotyolát) az Akadémiára.

Az, hogy a törvényesített erőszak birtokosaként az államhatalom ura saját, személyes érdekei szerint jár el, csak azokban az országokban szúr szemet, ahol a magántulajdon szent és sérthetetlen, ahol a jólét nem csupán kevesek monopóliuma. Minden egyes polgár magántulajdonának sérthetetlensége a modern társadalom, a piacgazdaság és a parlamenti demokrácia talpköve. A kommunista rendszerek az egyenlőség jegyében tagadják meg a magántulajdon védelmét, a fasiszta rezsimek pedig az aktuálisan kikiáltott ellenség magántulajdonának törvényességét vonják kétségbe. A törvényesített erőszak gyakorlása jegyében módosítják a hatalmon lévők a közteherviselés rendjét: így lehetnek egyesek egyenlőbbek, ők alacsonyabb kulccsal adóznak, gyerekeik értékesebbek (adókedvezmény), a vállalkozásaik által elért profit nem éri el a „luxusprofit” mértékét, ezért nem kell különadót sem viselniük. A törvényesített erőszak megszerzése teszi alkalmassá Orbánt, az „Istenkirályt”, hogy ”kiátkozzon”, azaz megmondja, kinek a magántulajdona nem méltó az állam védelmére, kinek a nyeresége „luxusprofit”, ki dolgozhat pedagógusként és ki nem.

A modern társadalmak, a modern államok a polgáraik törvény előtti egyenlősége alapján állnak, ezért törvényeik egyetlen kisebbség jogait sem sérthetik, törvényes ítélet nélkül senkit sem foszthatnak meg személyes szabadságától (habeas corpus) vagy tulajdonától, ezért a visszamenőleges jogalkotás maga is törvénytelen. A modern társadalmakban éppen a törvény előtti egyenlőség miatt ismeretlen a kiátkozás középkori intézménye, éppen ezért nem tűrik a jellemgyilkosságot még akkor sem, ha azt a törvényesített erőszak birtokosa: a korlátlan hatalmú vezér gyakorolja (ld. mostani sorosozás).

Ha hazánk állapotát a modern társadalmak értékeivel és a személyes szabadságot, a magántulajdont védő intézményeivel vetjük össze, akkor könnyen juthatunk oda, hogy itt lenne az ideje a 800 évvel ezelőtt a rendi szabadságokat védő Magna Charta (Anglia); vagy az Aranybulla (királyi Magyarország) kivívásának, hogy legalább a törvényesített erőszakkal szembeni fellépés jogát megalapozzuk. Csak modern társadalmakban lehet választásokon leváltani a hatalmon levőket, csak modern társadalmakban fordulhat elő, hogy forradalmak kergetik el a zsarnokot. Hazánk azonban Orbán országlása alatt megszűnt modern társadalomként létezni, jóllehet a léckeretre feszített festett díszletvásznak még azt a látszatot kölcsönzik az Orbánságnak, mintha nem kézcsókra, hűbériségre alapozott kánság, hanem modern állam lenne.

Az első világháború utáni nagy gazdasági válság társadalmi következményeiből Orbán azt értette meg, hogy vezéri hatalmát a weimari demokrácia és a munka- és jövedelem nélküli tömegek ingathatják meg. Emiatt szakított elődeinek gazdaság- és támogatáspolitikájával, akik az államháztartás egyensúlyát és a gazdasági felzárkózás lehetőségét az átláthatóság növelésével, reformokkal és elszámoltathatósággal akarták megteremteni a legelesettebbek viszonylagos védelme mellett. Rájött, hogy csak azok számítanak a gépezet fenntartása szempontjából, akik szavazataikkal eldöntik a választásokat, és akiknek együttműködési készsége a rendelkezésre álló források átcsoportosításával megalapozható. Ők néhány százezren az uniós támogatás nélküli gazdasági növekedésből (a GDP 1 százaléka) megvehetők, a nyugdíjasok inflációkövető járadékemelése mellett összehozható a választók negyede. A többiek nem számítanak. A korábbi szociálpolitika rövid pórázra szorításával, az állami szektorban foglalkoztatottak bizonytalanságának növelésével, végül a segélyek munkához kötésével - amit a helyi kánok kezére adott közmunka jelent - semlegesíti az elégedetlenkedés csatornáit, azaz a demokratikus kereteket és a munka- és jövedelemnélküliség folyamatos kockázatát.

Az állandó robbanásveszély mérséklését nem csupán a lefojtás és a megvesztegetés, hanem az a szerencsés körülmény is segítette, hogy az Európai Unió tagországa vagyunk. Az Unió tagjaként kinyílt munkapiac lecsapolta a (politikailag is) legaktívabbakat, s mivel a vezér és köre gazdagodásához az Uniótól érkező pénz (az éves GDP 4-5 százaléka) megcsapolása elegendő, nem kell a megszorításokkal a megvesztegethető szavazókat idegesíteni. Se weimari demokrácia, se munka-és jövedelemnélküli lázongó tömegek.

Akár mondhatjuk fasisztoid mutációnak vagy maffiaállamnak is Orbán rendszerét, de ehhez a XX. századba kellene röpítenünk ezt a korafeudális rezsimet.

A lécekre feszített, festett demokratikus vásznak díszletei és az uniós pénz által lefojtott robbanásveszély körülményei között a törvényesített erőszak vezéri rendszerét igazán semmi sem fenyegeti. Persze, ha a Nagy Francia Forradalmat is országosan reprezentatív közvélemény kutatásokra alapozták volna, akkor sohase söpörte volna el párizsi söpredék az ancien régime-et.

A halászlé trollja

Ha finoman szeretnénk fogalmazni, az állami tévé erősen intoxikus riportere adott hírt a bajai halászlé-fesztiválról. Nincs minékünk ezzel semmi bajunk, hiszen tudjuk, hogy józanul nehéz elviselni a közszolgálatot. Isteni volt viszont a riportalany troll, akit a mámoros tudósító megtalált. „Sokan vagyunk, de nem vagyunk elegen” – idézte Orbán Viktort 2002-ből, majd „népszopást” mondott népszokás helyett, hatalmas borsot törve a stúdióban ülő ideges bemondó orra alá, aki korábban ezzel az elszólással égette be magát.

Summa summarum: lekeverték a behalászlevezett ifjú titánt, akinek talán ez volt az első és utolsó tudósítása.

Nem helyes persze részegen közszolgálati műsort adni élőben. Ugyanakkor az is nehezen magyarázható, hogy egy vacak halászléfőzésre miért kell közvetítőkocsit küldeni, mi indokolhatta az azonnali adást. Ha csak az nem, hogy megvették a technikát, amit használni kell.

De nincsen igazán semmi baj, hiszen nemrég Balog Zoltán a birkák fesztiválján frappáns beszédet mondott. Pörkölt- pörkölt.

Szerinte a birkafőzés bizony nem csak kultúra, hanem minden, amit az emberierőforrás- minisztérium képvisel. Előtte pálinkát kell meginni, utána meg egy vagy kettő vagy három pohár bort, tehát benne van a borkultúra. A 40 kilós vaslábast emelgetni komoly sport. Benne van az oktatásügy, mert tovább kell adni a receptet évszázadokon át. Az egészségügy is, mert aki jól étkezik, az nem lesz beteg, aki rosszul étkezik, az beteg lesz, és azt meg kell gyógyítani, úgyhogy az egészség is része a birkafőző fesztiválnak.

Ja, és ott van az egyházügy is, mert a papok jól imádkoztak, mert szép idő van.

Fogalmam sincs, Balog miniszter mennyit ivott e képtelen párhuzamhalmaz felvázolása előtt. Sajnos a másik fiatalembernek, aki tényleg mólésan végighebegte a tudósítását, valószínűleg ez a bejelentkezés volt a vége. Végtére nem miniszter ő, hogy minden hülyeséget lenyeljenek tőle.

Veszélyes szövetségek

Valóságos mestermű az, amit Angela Merkel a G20-ak szombaton véget ért csúcstalálkozója során végrehajtott. Már csütörtök óta lázasan tárgyalt a résztvevőkkel azért, hogy a hamburgi tanácskozássorozat ne fulladjon kudarcba, s sikerüljön minden résztvevő által aláírt zárónyilatkozatot kiadni. Ez létre is jött, igaz, kissé szokatlan módon. A dokumentumnak a klímavállalásokról szóló részébe az amerikai kifogásokat is belevették, miközben egy zárónyilatkozat célja éppen az, hogy minden résztvevő magáévá tegye a közösen megfogalmazott célkitűzéseket.

Lehet-e sikerről beszélni? Abból a szempontból mindenképpen, hogy megszületett a dokumentum. A G20-ban azonban túl sok lett az egó, az olyan politikus, aki a saját érdekeit tartja szem előtt, s képtelen együttműködésben gondolkodni. A kereskedelemről szóló részt ugyan minden ország támogatta, de ebbe is bele kellett venni egy olyan kitételt, amelyhez Donald Trump ragaszkodott, nevezetesen bizonyos esetekben az adott ország „jogos önvédelmi mechanizmusokhoz” nyúlhat, magyarán megengedett a protekcionizmus.

Az amerikai elnök ismét bizonyságát adta annak: Amerika nemhogy nem törekszik vezető szerepre a világban, még azt is felrúgja, amiről nagy nehézségek árán sikerült megállapodni. Recep Tayyip Erdogan sem tagadta meg önmagát. A zárónyilatkozat közzététele után váratlanul bejelentette, ő aláírta ugyan, de a török parlament úgysem adja rá áldását. Hszi Csin-ping kínai és Vlagyimir Putyin orosz elnök ellenállása miatt pedig még csak napirendre sem vették az embercsempészek megbüntetésének témakörét.

A G20-t több vezető mintha nem komoly fórumnak, inkább játszótérnek tekintené, amit mi sem bizonyít jobban, hogy Trump az egyik tanácskozásra lányát, Ivankát küldte be maga helyett. Érdekes lenne, ha ugyanez megtörténne egy uniós csúcson.

Ferenc pápa sommázta találóan a csúcs eredményeit. Rámutatott, veszélyes szövetségek alakulnak ki a nagyhatalmak között. Volt-e egyáltalán értelme a csúcsnak? A hamburgiak, akik valóságos utcai harcokat élhettek át, alighanem úgy vélik: legközelebb egy telefonkonferencia is bőven elég lenne.