A lány úgy harsogott elő a Thököly út szürke paravánjai mögül, akár egy jelenés. Neonrózsaszínű hálós felsőt viselt, ami alatt világított a hófehér bikinifelső pántja a bronzbarnára sült bőrén. Kislibazöld forrónadrágja és platinaszőke haja vélhetően a Holdról is szabad szemmel látható. A lábán pink platformcipő – nem a mostanság divatos, konszolidáltabb verzió, hanem a kilencvenes évek ellentmondást nem tűrő csótányroppantója. Mintha egy kósza dimenziókapu épp itt köpte volna ki egy 1995-ös rave-buliból.
Mozgásából ítélve – lényegében táncolt az aszfalton, szertelenül lóbálva a ridiküljét – nem hallotta, hogy mögötte jövök. Persze, hogy nem: zenét hallgatott egy rózsaszín, strasszkövekkel kirakott telefonból, a napsütésben csak úgy világított a fehér fülhallgató-kábel.
Néhány nappal később újra megpillantottam, ezúttal szemből. Nem volt nehéz kiszúrnom: hasonlóan visszafogott színeket viselt, füléből ismét hófehér zsinór vezetett a strasszos készülékhez, ő pedig átszellemülten bólogatott az ütemre, s közben úgy rakosgatta pink patacipős lábait egymás elé, mint egy napfénytől megrészegült őzgida.
Akkor fogtam gyanút, amikor megálltunk egymással szemben a zebránál: ebből a távolságból nem tűnt hamvasan fiatalnak, sőt. Több autó is kanyarodott, én pedig, kihasználva az alkalmat, jobban szemügyre vettem, s minél tovább néztem, annál inkább nyilvánvalónak tetszett: hatvan körül járhat. Szolárium cserzette arcbőrét vastag alapozóréteg fedte, beleülve a ráncaiba, szemhéján az a semmihez nem hasonlítható türkiz szemhéjpúder, amely egymaga többet mond a nyolcvanas évekről, mint az összes vonatkozó szakirodalom. A szája – egészen szürreális mértékben túlrúzsozva alul-felül – a rózsaszínnek valami olyan lehetetlen árnyalatában pompázott, amit addig csak fröccsöntött gyerekjátékokról ismertem. És persze műszempillák: feketék és ragacsosak, mintha valaki kaszáspóklábakat mártogatott volna fekete tintába.
Szégyen, nem szégyen: nem tudtam úrrá lenni a döbbenetemen. Még akkor is álltam, amikor ő a szokásos tánclépéseivel elindult a zebrán. Amikor észrevette, hogy őt bámulom, fülig szaladt a szája: egyenesen rám mosolygott. Őszintén, nyíltan, szeretettel. Csak sejtésem van afelől, milyen fejet vághattam, amikor felfogtam, hogy felülre, az elülső két foga helyére két szem drazsés rágó van beapplikálva aprólékos műgonddal.
Annyi minden tolult az agyamba, hogy a jelenés már rég elhaladt mellettem, vaskos parfümillatba burkolva a Thököly utat, mire képes voltam elindulni. Először arra gondoltam: tutira nem normális. Aztán elborított az a fesztelenség, az a semmivel nem törődő, zsigeri szabadság, ami belőle áradt. Aminek köszönhetően huszonévesnek éreztem, nem hatvannak. Akkor meg azt gondoltam: én nem vagyok normális.