Egy ideje hangos a sportvilág attól, hogy Újpest tulajdonosa (a klubvezetés asszisztálása mellett) megkérdezte a szurkolókat, milyen új címert választanak (sic!). Ez akkora dilettantizmus, amely párját ritkítja. Annak idején már abból is „balhé” volt, amikor a lila-fehér csíkos mezt meg akarták változtatni, a jelenlegi kezdeményezés egyenesen arculcsapása szurkolóknak. Aki ezt kitalálta, annak fogalma sincs a szurkolók lélektanáról. A drukkerek kötődnek a klubjukhoz, kötődnek a szeretett mezhez, színhez és címerhez, és nem csak azért, mert sok szép emlékük fűződik azokhoz. Az újpesti szurkolók is szolidárisak voltak a fradistákkal, amikor az Albert stadion helyett Groupama aréna lett „otthonukból”. (Mit játszott Albert mellett ez a Groupama?) Most az Újpest esetében, amely évtizedekig majdnem minden bajnokságban az aranyért vagy a dobogóért harcolt, a szurkolók megnyerése lenne a cél, mert a korábbi sok ezres szurkolótábor mára alig másfél ezerre zsugorodott.
Ha a tulajdonos komolyan gondolta, hogy egy nagy múltú csapat tulajdonosa lesz, akkor ahhoz mért tisztelettel kellene viselkedni a szurkolóival szemben is. Tudom, az új tulajdonos a csőd széléről húzta vissza az Újpestet, de ez nem lehet indok a szurkolók lekicsinylésére. Egy klubtulajdonosnak tudomásul kellene venni, hogy a szurkolók nem csak üzletet látnak esetleg a klubjukban. Lendvai Dávid nyilatkozatának egy fél mondatával vitatkoznék. Ő azt mondta, hogy az emberek mindig is UTE-nak fogják hívni a lila-fehéreket, vagy rosszabb esetben Dózsának. A Rákosi korszakban az Újpestből Dózsa lett, de soha, egyetlen alkalommal sem hallottam a szurkolók szájából, hogy „Dózsa, Dózsa!”, hanem mindig is „Újpest, Újpest!” kiáltással biztatták csapatukat (köztük én is). Most ebben a címervitában nekem visszaköszön a Rákosi időszak kényszere. Elképesztő!
