Törökországban a jelenlegi viszonyok közepette a demokratikus világi jogállam perspektívái rendkívül rosszak. A török lakosság pillanatnyilag a rossz és a kevésbé rossz között választhat, úgy, hogy hosszú távon mérlegelve nehezen mondható meg, melyik a rossz és melyik a rosszabb lehetőség.
Recep Tayyip Erdogan elnök már nem is leplezett egyeduralmi törekvése rossz, de a mögötte álló mérsékelten iszlamista, de liberális gazdaságpolitikát folytató és a legutóbbi időkig az ország európai uniós csatlakozását szorgalmazó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) annyira rászabott, hogy az elnök-pártelnök esetleges bukása, félreállítása esetén nem tudna megmaradni kormányzó vagy potenciális kormányváltó erőnek. Az AKP egyszemélyes párt, így csak addig veszélyes, míg Erdogan áll az élén.
A másik, pillanatnyilag jobbnak tűnő alternatíva nem más, mint Törökország első számú közellenségének kikiáltott hitszónok, Fethullah Gülen és mozgalma, a Hizmet. A Gülen-mozgalom mögött nincs párt, egy bizonyos parlamenti politikai erő, viszont abban igaza van a kormánypropagandának, hogy igen komoly a társadalmi beágyazottsága, olyannyira, hogy ha az Egyesült Államokban élő hitszónok elszánja magát a nyílt politikai szerepvállalásra, pártot alapít, az nagy esélyekkel szállhatna szembe Erdogan AKP-jával.
A parlamenti ellenzék gyenge, megosztott és mint minden totalitarizmusba hajló rezsimben, eszköztelen. Az abszolút többséggel és hatalommal rendelkező Erdogan-rezsim kénye-kedve szerint, érdekei mentén módosítja a jogrendet, uralja a médiát, így bármilyen választás esetén behozhatatlan versenyhátrányba taszítva az ellenzéket. A modern, szekuláris Törökország letéteményese, a Kemal Atatürk által alapított szociáldemokrata Köztársasági Néppárt, a vasárnapi félmilliós tiltakozó menetet is megszervező CHP ugyan 24 százalékos parlamenti erő, de ezt az eredményt még az Erdogan teljhatalmát lehetővé tevő áprilisi népszavazás és alkotmánymódosítás előtt szerezte, s vajmi kevés esélye maradt arra, hogy ezt megismételje, miközben sorra kerülnek rács mögé vezető politikusai. A szélsőjobboldali nacionalista Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP) közel 12, a kurdbarát Népi Demokratikus Párt (HDP) pedig 10,4 százalékkal van jelen a parlamentben, de még e két formáció eleve nem potenciális kormányváltó erő.
Gülen és mozgalma viszont csak látszólag a jobb választás a szekuláris Törökország tekintetében. Fethullah Gülen jelenleg Törökország „Soros Györgye”, aki a regnáló hatalom megdöntésére törekszik, ám ugyanakkor ő a „török Simicska Lajos” is, aki Erdogan támogatójából és legfőbb támaszából lett az elnök legelszántabb ellenfele is. Az, amit ő képvisel, ideológiailag nem sokban különbözik az AKP ideológiájától, a hitszónok elsősorban az Erdogan körül kialakult, már-már legalizált családi-állami korrupció, nem pedig a szekuláris Törökország, a demokratikus világi jogállam fokozatos lebontása miatt fordult szembe egykori barátjával. Hosszú éveken át háttérből segítette Erdogan és az AKP hatalmi törekvéseit, és szava sem volt, amikor az AKP 2002-es hatalomra jutása után elkezdődtek a szekuláris Törökországot védelmező hadsereg vezetői-tagjai elleni boszorkányperek. Amit Gülen és a gülenizmus kínál hosszú távon Törökországnak, az nem az Európai Unió, hanem jó esetben egy korrupciómentes iszlám köztársaság.
