A konferanszié üres széksorokat üdvözölt a Budai Parkszínpadon, ahol a berlini Friedrichstadt-Palast revüműsorát tartották 1966. július 15-én. A programmal egy időben rendezték ugyanis Liverpoolban a Magyarország–Brazília vb-mérkőzést, amelyet az akkori egyetlen tévécsatorna élőben közvetített, így aztán nemcsak a Feneketlen-tónál, de a főváros valamennyi pontján, sőt az egész országban elnéptelenedtek az utcák.
Pedig a találkozó nem sok jót ígért, hiszen az előző két vb-n egyaránt aranyérmet nyerő brazil együttes tizenkét éve nem szenvedett vereséget a labdarúgás legnagyobb tornáján. Igaz, 1954-ben éppen a magyaroktól kapott ki 4:2-re Bernben, ám 1965 novemberében még a sárga mezes B válogatott is rettenetesen elbánt legjobbjainkkal: a Géczi (Gelei) – Novák (Káposzta), Mészöly (Mátrai), Sipos, Sóvári – Solymosi, Rákosi – Bene, Göröcs (Albert), Farkas, Fenyvesi összetételű, Budapest néven pályára lépő csapattal szemben harminchárom perc múltán már 5:0-ra vezetett a brazil „kettő”. S a végül „csak” 5:3-as győzelmet arató, Felix – Carlos Alberto, Djalma Dias, Procopio, Edilson (Geraldino) – Lima, Nair (Rivellino) – Marcos, Servilio, Prado (Coutinho), Abel összeállításban tobzódó garnitúra tagjai közül egyedül Lima utazott Angliába...
Lehet, hogy Vicente Feola szövetségi kapitány rosszul döntött. Mert a vb-re kiválasztottak közül jó néhányan már a harmadik percben csak ültek, illetve feküdtek a Goodison Park pázsitján. A „majális” előtt az történt, hogy az egyik Ferenc, Sipos átadásával a másik, Bene kétszer is finoman átjátszotta Altairt, majd kibillentette Bellinit is, hogy a bódító szóló végén Gilmar kapust jobbra, míg a labdát balra küldje. Efféle mutatványokkal rendszerint a brazilok leptek meg másokat, de jellemző a magyarok kegyelmi állapotára, hogy Bene ezzel a ragyogó alakítással a második helyre szorult a mérkőzésen.
Mert Farkas János olyan kapásgólt rúgott – miután lefutotta az ötvennégyes brazilokat egymagában képviselő Djalma Santost –, amelytől elállt a lélegzet Liverpoolban és mindenütt a világon. Szepesi György szinte magán kívül kiáltozta a rádió mikrofonjába: „Albert ki, jobbra... Bene elmehet a labdával, csel, még vár egy gondolatnyit. Átlövési kísérlet, Farkas lő, gól! Bene, Farkas! Farkas, Bene! Nem félünk a Farkastól! Hát, ez szédületes gól volt, ragyogó bomba!”
Ettől fogva az angol közönség szinte egyfolytában ütemes Hungary, Hungary! kiáltással biztatta honfitársainkat, és a vége azért lett „csupán” 3:1 ide, mert Mészöly Kálmán 11-ese után Farkas újabb remekbe szabott gólját jogtalanul érvénytelenítette a Kevin Howley partbíró téves jelzését akceptáló Kenneth Dagnall játékvezető. Másnap a Daily Sketch című manchesteri napilap így reagált: „Farkas két gólja olyan csatárteljesítmény, amelyet nem lehet elfelejteni. Kár, hogy a játékvezető a negyedik magyar gólt nem adta meg. Nem volt les! Sorry.”
Vb-csoportmérkőzés, 1966. július 15., Liverpool, 51 387 néző. Jv.: Dagnall (angol).
Magyarország: Gelei – Mátrai – Káposzta, Mészöly, Sipos, Szepesi – Mathesz, Albert, Rákosi – Bene, Farkas.
Brazília: Gilmar – Djalma Santos, Bellini, Altair, Paulo Henrique – Gerson, Lima – Garrincha, Tostao, Alcindo, Jairzinho.
Gól: Bene (3. perc), Tostao (14.), Farkas (64.), Mészöly (75., 11-esből).
A bámulatos előadást illő méltatások kísérték. A Daily Express szerint „a magyar rapszódia csodálatos muzsikája mellett a brazil carioca bágyadt bluesként hatott”. A Daily Mirror kiemelte: „Albert Flórián úgy dirigált, akár Herbert von Karajan a bécsi Operában.” A La Gazzetta dello Sport azt írta: „Minden tíz évben egyszer lehet ilyen nagyszerű mérkőzést látni.” Az Il Messaggero pedig kitért arra, hogy Feola szakvezető nem kockáztatta meg a sérüléséből már felépülő Pelé játékát: „A fenséges magyarok akkor is hengereltek volna, ha tizenegy Pelé van a pályán.” A brazil „király”, a labdarúgás történetének egyetlen háromszoros világbajnoka utóbb bevallotta: „Amikor hazaérkeztem az 1966-os vb-ről, a szívem egyáltalán nem dobogott a futballért.”
Annál inkább odavoltak a labdarúgásért idehaza. A Képes Sport leszögezte: „Albert, Farkas, Bene meg a többiek neve bekerül abba a könyvbe, amelyet a magyar labdarúgás aranykönyvének szoktak nevezni.” S még a nagy szavakkal korántsem dobálózó Hoffer József, az MTI sportszerkesztőségének vezetője – egyúttal az ifjúsági, később a felnőtt válogatott szakvezetője – is ekképpen áradozott: „Megtörtént a nagy csoda, amely a futballvilág szenzációja lett, (…) labdarúgásunkat odahelyezte megint a világ élvonalába.” Majd hozzátette: „A magyar válogatott ki tudott kerülni – remélhetőleg végérvényesen – tizenkét év lidércnyomásából.” Ez rímelt arra, amit Baróti Lajos szövetségi kapitány Liverpoolban mondott: „Végre sikerült megszabadulni a Puskás-komplexustól, az aranycsapat árnyékától.”
Jelzem, a lidércnyomás idején 1959-ben a France Football európai rangsorának élén állt a magyar válogatott, 1964-ben – Eb-bronzéremmel – szintén, közben 1962-ben negyeddöntős volt a világbajnokságon, akárcsak 1966-ban. Nehéz idők... A művészvilág azonban becsülte a braziloknak másfél órás technikai továbbképzést tartó labdazsonglőröket: Kazal László, a Vidám Színpad halhatatlan komikusa például ruhástul ugrott a medencébe az örökre szóló diadal után. Az Operettszínház pedig közleményt adott ki arról, hogy a válogatott valamennyi játékosát bérlettel tiszteli meg a következő évadra. (Nyilván a premierek közt szerepelt a 3:1 a szerelem javára című darab bemutatója is.)
Ám a legszebb közlés talán a The Independent 2010. november 27-ei számában volt olvasható Mintha tegnap lett volna címmel. A szerző azt írta a mind ez idáig egyetlen angliai vb-ről, hogy „a legélénkebb emlékem nem angol, portugál vagy észak-koreai, hanem magyar. Javaslom, menjen mindenki a Youtube-ra, és írja be, hogy Magyarország–Brazília 1966.”
Jobbat magam sem tudnék ajánlani.