Befagyott társadalom - Leállt a társadalmi mobilitás Magyarországon

Publikálás dátuma
2017.07.15 09:46
Fotók: Tóth Gergő
Fotó: /

Nyitottnak nevezzük azokat a társadalmakat, amelyekben nagy a felemelkedés esélye. A mobilitás (felemelkedés és lecsúszás) kutatói között lényegében közmegegyezés van arról, hogy a nyitott társadalmak kívánatosabbak, mint a záródóak vagy zártak. Ez utóbbi fő jellemzője, hogy nagyon nehéz vagy egyenesen lehetetlen mind a felemelkedés, mind a lecsúszás. A zárt társadalmak klasszikus példája kasztszerkezetével a történeti India. Ebben a születési helyzet (a család- és a kaszthovatartozás) lényegében egy életre meghatározta a gyermek életesélyeit, életkörülményeit, reális életterveit. A kaszttársadalom mindenkit bezárt a születésével elfoglalt pozíciójába. A kasztok közötti átlépés ritka vagy egyenesen lehetetlen volt.

A nyíló vagy nyitott társadalom e kasztszerűen zárttal szemben azért kívánatos, mert mind a felemelkedést, mind a pozícióvesztést lehetővé teszi.

Lássunk néhány példát! Ha máshonnan nem is, irodalmi példákból mindenki ismeri a „jó helyre” született, de érdemben sosem teljesítő „úri gyerek” karakterét. A Mikszáth-regény Noszty Ferije remek példa erre. Nem erőfeszítései, munkakedve, szorgalma vagy teljesítménye miatt került oda, ahová került. Ellenkezőleg: családja kapcsolatai, ismeretségei, vagyona tartották víz felett. Saját teljesítménye kimerült a gőgös, manipulatív viselkedésben, amivel megpróbálta Tóth Mari hozományát megszerezni. Másfelől szintén ismerős Árvácska vagy Édes Anna karaktere is: méltatlan sorsukat ők sem maguknak köszönhették. Egy ideális, nyitott társadalomban Noszty Feri mellékvágányra kerül, Árvácskát a gyermekvédelmi rendszer megóvja a keserű tapasztalatoktól, Édes Anna pedig tanulással és munkával igenis kitörhet a cselédsorból.

A társadalmi mobilitás kutatói e személyes vívódásokat, összetett élettörténeteket és kitörési kísérleteket madártávlatból szemlélik és a leggyakrabban statisztikák segítségével vizsgálják. A felemelkedések és lecsúszások, a magasabb beosztások, jobb státuszok megszerzését és a deklasszálódást egyaránt összesítve, az egyes személyek kilététől elvonatkoztatva vizsgálják. A társadalmi mobilitás komplex makrofolyamatait matematikailag modellezik, a társadalmak nyitottságára és zártságára mutatókat állítanak, hogy összehasonlíthassák a jelenlegi társadalmakat korábbi történeti korok társadalmaival (diakron elemzés), mind pedig más, egyidejű társadalmak mutatóival (szinkron elemzés). A ma élők pozícióit születéskori pozícióikkal és szüleik pozícióval egyaránt összevetik, hogy ezekből is összehasonlító adatokhoz juthassanak. Céljuk végső soron az, hogy e mutatók segítségével kideríthessék, mennyiben nyitottak, mennyiben zártak azok a társadalmak, amelyekben ma élünk.

Adódik a kérdés: mennyire nyitott a mai magyar társadalom?

A kérdés megválaszolására csak nagyszámú megkérdezettől szakszerűen felvett kérdőív adatainak összegzése alapján válaszolhatunk. Az utóbbi 17 évben Magyarországon a Központi Statisztikai Hivatal nem végzett, nem végezhetett kellően átfogó kutatást. A legutolsó megbízható és érvényes adatbázis 2000-ben készült, így sokáig azt hittük, megbízható információink is csak 2000-ig vannak.

Néhány hónapja azonban nyilvánossá váltak az Eurofound nagyszabású kutatásának eredményei. E vizsgálat az Európai Unió tagállamainak mobilitási folyamatait hasonlította össze a 2002 és 2010 között felvett adatok alapján. A kutatás Magyarországra vonatkozó tapasztalatai egészen lesújtóak. A magyar az Európai Unió legzártabb társadalma. A Magyarországon élőknek van a legnagyobb esélyük arra, hogy abban a helyzetben maradjanak, amiben a szüleik voltak. Ha a nemek szerinti bontást vizsgáljuk, a kép semmivel sem vidámabb: mind a magyar férfiak, mind a magyar nők az utolsó helyen állnak. Mindez azonban nem az ő hibájuk. A hiba a „rendszerben” van. A fő ok a társadalmi felemelkedést segítő esélyteremtő intézményrendszerek gyengesége, illetve hiánya. A hiba az esélyteremtő jóléti újraelosztás intézményrendszerében van. A hiba e tekintetben politikai.

Nem kerülheti el figyelmünket, hogy e kutatás valamennyi adata a 2002 és 2010 közötti időszakra vonatkozik. A magyar társadalom nem 2010 után lett az EU legzártabb társadalma, hanem már előtte az volt. E kutatás adatai nem engednek következtetni a 2010 utáni nyitottságra vagy zártságra. Ne is ezzel foglalkozzunk most. Figyeljünk csak arra, mit mutat az Európai Unió kutatása a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetségének bizonyítványaként.

Magyarországon a férfiak mobilitási mutatói még elkeserítőbbek, mint a nőké. Magyarország egyike azon öt országnak, ahol az egyes férfiak társadalmi lecsúszásának (jelentős helyzetromlásának) aránya nagyobb, mint a férfiak közötti társadalmi emelkedés (jelentős helyzetjavulás) aránya. Ebben az öt országban viszonylag nagy a helyzetüket megváltoztatni nem tudok aránya is, vagyis azoké, akik immobilnak bizonyultak. (A másik négy ország: Csehország, Lengyelország, Litvánia és Észtország.)

Más tekintetben Bulgáriával párban mozgunk az utolsó helyen. Mindkét társadalomban nagyon nagy arányban találhatók viszonylag alacsonyan képzett állampolgárok. Tegyük gyorsan hozzá: ezért sem őket kell hibáztatnunk. Oktatási rendszerünk rendkívül szelektív. Ennek következtében pedig az erőforrásokkal (vagyonnal, tudással, kapcsolatokkal, hatalommal) másokhoz képest viszonylag jól ellátott családok gyermekei jó eséllyel jobb iskolákba kerülnek. Az eleve erőforrás-hiányos családokba születőknek ezzel szemben alig van érdemi lehetőségük arra, hogy erőforrásokat halmozzanak fel: hogy használható és releváns tudást, kezdőtőkének elegendő vagyont, hasznos kapcsolatokat vagy hatalmat szerezzenek a tág értelemben vett politikai érdekérvényesítéshez.

Fontos ezen a ponton megjegyezni, hogy ezek az adatok általában és átlagosan vonatkoznak a magyar férfiakra és nőkre. Ebből azonban nem következik, hogy minden egyes magyar férfinek és nőnek a legrosszabbak a lehetőségei az Európai Unióban. A belső különbségek itt is nagyon fontosak. A nagyvárosokban és – különösen – a fővárosban, illetve az ország északnyugati régióiban élő fiatalabb, képzettebb férfiak és nők remek mobilitási esélyekkel rendelkezhetnek. Különösen akkor, ha gazdagon el vannak látva az ehhez szükséges erőforrásokkal (tudással, vagyonnal, kapcsolatokkal, nyelvtudással, képességekkel és jártasságokkal). A magyar társadalomra vonatkozó lesújtó képet úgy kell tehát értelmeznünk, hogy az ő viszonylag jó esélyeik ellenére vagyunk az utolsó helyen. Azaz: rengetegen vannak nagyon kedvezőtlen, érdemi erőforrások nélküli, alacsony mobilitási eséllyel járó helyzetben.

A kutatásból egy befagyott társadalom képe bontakozik ki. Uniós összehasonlításban egy kifejezetten zárt, már-már kasztszerűen merev társadalomé. Az ilyen társadalmakban az előrejutás elsősorban nem az erőfeszítések, a teljesítmény, az érdemek eredménye, hanem annak következménye, kinek hová (milyen családba) volt szerencséje (vagy szerencsétlensége) megszületni. Ez egy szélsőségesen igazságtalan társadalom képe. Igazságtalan, mert az esélyek egyenlőtlensége a felemelkedni kívánó sokak elé falakat emel: a jelen Édes Annái és Árvácskái ugyanúgy sorsukba bezártak maradnak, mint a regények lapjain. De igazságtalan ez a társadalom azért is, mert az esélyek szélsőséges egyenlőtlensége nem akadályozza meg a rosszul teljesítők, a semmit sem teljesítők, a komolyabb erőfeszítések nélkül is fenntartott Noszty Ferik kihullását. Semmi sem ösztönzi őket erőfeszítésre, érdemi munkára, teljesítményre. Fenntartja őket a család, megvédi őket a papa vagy a mama kapcsolatrendszere, hatalma, manőverező képessége.

Már a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kiépülése előtt egy öröklésen és pozícióáthagyományozáson alapuló kasztszerűen zárt, merev, és befagyott társadalomban éltünk. Ha igazságos társadalomban kívánunk élni, radikálisan meg kell fordítanunk ezeket a folyamatokat. Esélyteremtő jóléti újraelosztásra, szakszerű beavatkozásra, erős és támogató intézményrendszerekre lesz szükségünk. Erős köz- és felsőoktatásra, egészségügyre, közösségi közlekedésre, gyermekvédelemre, felnőttképzésre és átképzési programokra, a közpénzek offshore- és a korrupciós csatornákon történő elfolyásának megállítására. Igazságos és egyenlősítő politikára.

2017.07.15 09:46

Szüdi János: A petárdaeffektus

Publikálás dátuma
2019.02.17 16:00
NAGYSZÜLOK IS KAPHATNAK GYEDET - A gyerek pedig köteles eltartani a szüleit
Fotó: SHUTTERSTOCK/
Látszik, hogy az országnak nincs pénzügyminisztere. Igaz évekig pénzügyminisztérium sem volt. Mára van minisztérium, van kinevezett pénzügyminiszter, csak éppen semmi súlya nincsen a kormányban. Nincs, mivel a gyakorlatban kormány sincs. Egyetlen ember, a miniszterelnök szava számít. Ezt az állítást messzemenően alátámasztja az évértékelőn meghirdetett 7+1+1 pontból álló választási programcsomagja. A rendszerváltás óta nem volt még olyan miniszterelnök, aki ennyi fedezetlen csekket állított volna ki, hasonlóan a nagy elődhöz, Kádár Jánoshoz, aki például - közérzetjavító intézkedésként - bejelentette az élelmiszerárak csökkentését a hatvanas évék végén. Ő végre is hajtotta, amit ígért. A mai napig emlékeznek az öregek a három hatvanas kenyérre, tejre, a háromforintos „fradi kolbászra”. Orbán Viktor ígérgetni tud, ám az ígéretek beváltására már sok esetben nem kerül sor. Innen ered egyik fullajtárjának elszólása: „ígéret kategóriájában megoldottuk.”
Mostani bejelentései petárdaként röppentek a magasba. Tapsvihar, csodálkozó sikongatások, elismerő bólintások, kéjes nyögdécselések, tágra nyitott szájak és szemek, füttyentgetések kísérik a pályaíveket. A petárdák nem esnek szét. Nem robbannak. Állócsillagok, fekete lyukak az égen. Senki nem tudhatja mit is rejtenek valójában az ígéretek, de jól hangzanak, s elfednek minden aktuális problémát. Mielőtt átnézzük az új közérzetjavító bejelentéseket, két dolgot érdemes végiggondolni: kinek a pénzét osztogatja Orbán? Az adófizetőkét. Mészáros Lőrinc és a többi száz leggazdagabb magyar nem finanszíroz, csak továbbgazdagodik e program által is. Másodszor, hová vezetettek az említett kádári intézkedések? Államcsődhöz! Így hát gaudiumra semmi ok!
Nézzük a bejelentéseket! Minden negyven év alatti nő az első házasságakor tízmillió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első két gyerek születése után három-három évre felfüggesztik, a második gyereknél a tartozás harmadát elengedik. A harmadik gyerek megszületése esetén az egész tartozást elengedik. Minden fiatal házaspár kap tízmillió forintot? Szegény? Gazdag? Magyar? Cigány? Csak házasodni kell? Nincs kamat? Nem is kell visszafizetni? Elég szülni? A bankok fizetnek majd mint a katonatiszt? A válaszokra várni kell. Ami biztosnak tűnik, aki elkapkodta a házasságkötést az valószínűleg ráfázott. Vannak azért biztos befutók. Orbán Rózának - az ígérgető 19 éves, hajadon lányának - például jó esélye van arra, hogy esküvője költségeinek egy részét kifizettesse az állammal. Orbán Flórának, az osztogató másik, hajadon, 14 éves lányának az esélyei a lehetséges következmények miatt bizonytalanok.
Lépjünk tovább. Bővítik a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) kedvezményes hitelét, amelyet két vagy több gyermek esetén használt lakások vásárlására is lehet fordítani. A csok bővítését nem kell magyarázni. A használt lakások vásárlásához nyújtott húsz-harmincmillió forint támogatás segíthetne az otthonhoz jutáshoz, ha hatására a lakásárak nem szöknének azonnal az égig, s ha a szegények is hozzá tudnának jutni a pénzhez. A falvakban élők esélyei jobbak lennének, mint a városi lakásra vágyóké, azonban ők – a bejelentő szerint – másik, testre szabott megoldást kapnak néhány hét múlva. Jelenleg várólistára kerültek.
Mit mond a következő ígéret? A második gyermeknél egymillió forintot átvállalnak a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. A harmadiknál négymilliót, minden további gyereknél egy-egy milliót. A jelzáloghitel átvállalásának a petárdája megfejtésre vár. Valaki kölcsönkér. A hitelező pedig úgy ad kölcsönt, hogy jelzálogot vezettet a kölcsönkérő házára. Létezik egy jelzálog-hitelintézet, amelyik jelzáloglevelet bocsát ki. Csak a jelzálog alapjául szolgáló hitel kifizetését vállalhatja át az állam.
Tegyünk még egy lépést. Azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek a személyi jövedelemadó megfizetése alól. Ez az ígéret azoknak kecsegtető, akik jól fizető állásban vannak. Miután a megjelent szöveg múlt időt használ, ez a mentesség azoknak is járhat, akik a megjelenő szabályozás hatályba lépése előtt teljesítették a feltételeket. A „szültek” kifejezés viszont kizárja az örökbefogadott és a nevelt gyermekek beszámítását. A gyermekét egyedül nevelő apa sem számíthat a támogatásra. Az „életük végéig” fordulat remélhetően nem a nyugdíjak jövőbeli megadóztatására céloz.
Ugorjunk! Elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. A legalább háromgyermekes családoknak két és félmillió forint vissza nem térítendő támogatást adnak legalább hétszemélyes autó vásárlásához. Ez az első olyan ígéret, amelynek szövegéből arra lehet következtetni, hogy a gyermekhez férfira is szükség van. Az autóvásárlásra nem csak az anya jogosult. Jó hír az is, hogy maga a bejelentő is megkaphatja a támogatást, amire a vagyonbevallása szerint rá is szorul. Reméljük ezzel az állami segítséggel az intézkedést bejelentő miniszterelnök meg tudja venni az autóját, hiszen ezek a kocsik négymillió forintnál kezdődnek.
A következő lépés valóban nemzetmentő. Huszonegyezer új bölcsődei férőhelyet hoznak létre három év alatt. A huszonegyezer új férőhely nem biztos, hogy elég, de jó alkalom újabb kiemelt állami beruházás indítására. Ekkor nincs közbeszerzés, hatósági engedély, a számla is mozoghat felfelé. A bölcsődebővítés hasznos lehet, ha a „rabszolgatörvény” alapján a szülőkre kivetik a maximális túlmunkát.
Nézzük a következő jó hírt. Bevezetik a nagyszülői gyermekgondozási díjat, így a nagyszülők is maradhatnak gyeden a szülők helyett. A nagyszülői gyermekgondozási díj bevezetése összhangban áll a nagyszülő gyermekgondozási segítő ellátásra való jogosultságával. Így legalább bezárul a kör. Az alaptörvény (szándékos kisbetűvel) szerint a gyermek köteles gondoskodni szüleiről, a nagyszülő meg ellátja a szülők gyermekeit.
Egy új terület következik. A nyolcadik pont az egészségügyről szól. Kap hétszázmilliárdot a fejlesztésekre. Igaz a centrumkórház megépítésének költsége is benne foglaltatik ebben az összegben, így érvényesülhet az eddigi gyakorlat, a maradék-elv szerinti elosztás. Miután nincs fejlesztési koncepció, miután nem lehet tudni mire is lenne szükség, biztosan lesznek, akik jól járnak. Ezek közé tartoznak mindazok, akik építhetnek, beszállíthatnak a szokásos – ”névre szóló” - kiválasztási rend alkalmazásával, a szokásos kiemeltté nyilvánítás mellett.
Ismét egy másik területre érkezünk. A kilencedik pont tovább bővíti a gyermekek utaztatására szaporodott vállalkozások lehetőségeit. Orbán ugyanis bejelentette: a középiskolások a kilencedik és a tizenegyedik évfolyam végén kétszer kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehetnek részt, amelynek a költségét a kormány állja. A határon túli magyaroknál tett látogatások megszervezése mellett több mint százezer tanuló nyári programját kell állami pénzből megszervezni. Mértékadó vélemények szerint a nyelvtanulás akkor lehet sikeres, ha a tanulót családi környezetben fogadják. Nem találkozik magyarokkal. Ennek becsülhető költségét nehéz megadni, hiszen amit az állam fizet, az folyamatosan drágul. Jelenleg háromszázezer forintra becsülték az egy tanulóra eső kiadásokat. Igaz, illetékes szájból már elhangzott, a részvételhez pályázni kell, s valószínűleg tartanak nyelvi szintfelmérést is. Érvényesüljön a kormány oktatáspolitikája: aki nem tud, az ne is tanuljon!
Nem lehet tudni, milyen jogszabályok mikorra tisztázzák ennek az orbáni petárdacsomagnak a valóságos tartalmát. Melyikből fog szikraeső hullani, melyik bocsát ki füstfelhőt? Nem lehet tudni, csak sejteni melyik beruházói, befektetői kör erősödik az állami feladatok végrehajtásában való részvételnek köszönhetően.
De az talán kijelenthető, hogy egy felelős pénzügyminiszter ilyen bejelentések után a felmentését kéri a miniszteri teendők ellátása alól.
2019.02.17 16:00
Frissítve: 2019.02.17 16:00

Bihari Tamás: Benzingőzölés

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:45
nehézséAZ OMINÓZUS P70-ES - Az NDK járműiparának remeke volt
Fotó: FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET HU BFL XV /
- Vigyázz a lábaddal, ne tedd a lukba! – figyelmeztetett a Papa, miközben óránként 40 kilométeres észveszejtő sebességgel száguldoztunk a Népköztársaság út platánsora alatt. A szürke Prága már 1958-59-ben is oldtimernek számított, hiszen még az indexe is az első ajtó oszlopából csapódott ki, ha a Papa irányt kívánt változtatni. A figyelmeztetést azonban nagyon is komolyan kellett vennem, hiszen az öreg Prága padlólemezén némi anyaghiány mutatkozott. Magyarán, itt-ott lukas volt. Végül emiatt is vált meg tőle.
Mégsem maradtunk autó nélkül, mert akkortájt az orvosok, újságírók, neves művészek és egyéb fontos emberek vásárolhattak személygépkocsit. A Papa gyermekorvosként megvehette a család első modern, új autóját, az NDK járműiparának remekét, egy P70-est. Az almazöld jószág vígan pöfögött a keverék üzemanyaggal.
A mama öccsei gyakran kölcsönkérték és vékonypénzű egyetemistaként a tankolást és a javítás költségeit a Papára hagyták, aki ezt természetesnek vette. Egyszer, amikor az egyik sógor kezében felrobbant a szódásüveg és a Papa dudálva száguldott vele a kórházba, a sebesült elhaló hangon rászólt: "Tibikém, kapcsold fel a sebességváltót hármasba, akkor gyorsabban megyünk." Kétségtelen, a Papa filosz volt, nem technikus.
A keskeny utakon csökkentette a baleset kockázatát, hogy percekig egyetlen autó sem tűnt fel az úton. Azok is többnyire BA-s rendszámú vállalati Volgák, vagy Pobjedák, esetleg Warsawák voltak. Ja, fontos elvtársak is rótták az utakat, a legfontosabbak állami Mercedesekkel, de az egy másik történet. Kisebb falvakban bizony a gyerekek még az autó után futottak, mert a helyi tsz Csepel teherautóin, vagy a MÁVAUT Ikarusain kívül még nem láttak gépjárművet.
A lelkesedést néha az irigység gyűlölködő kitörése váltotta fel. Egy kis faluban egy biciklis srác a Papa elé vágott, aki hiába fékezett, az ütközés elkerülhetetlen volt. Szerencsére a srácnak nem esett különösebb baja, de minket a feldühödött tömeg majdnem meglincselt. Öklüket rázták, ordítoztak, hogy a városi ember itt száguldozik és elüti a szegény gyereket. Galamb szelíd gyermekorvos apámnak üvöltötték ezt, aki soha senkitől egyetlen fillért el nem fogadott és ha hívták, az éjszaka közepén is ugrott a beteg gyerekhez. Végül élve megúsztuk, de akkor repedt meg először az üvegbúra, amiben addig éltem, és ahol erőszakkal csak az Iliászban, vagy az Odüsszeiában találkoztam, amit a Papa persze eredetiben is olvasott. Máig emlékszem arra a hitetlenséggel kevert félelemre, amit az eltorzult arcok, üvöltő szájak láttán éreztem gyermekfejjel. Azóta az üvegbúrának a cserepei sincsenek már meg.
A késő ’60-as évektől gépkocsinyeremény-betétkönyvvel is lehetett nyerni autót. Sosem felejtem el azt a kitörő örömöt, amikor a mi sorszámunkat olvastuk a Népszabiban: egy Škoda 1000MB-t nyertünk. Szürke, lassú csacsi volt, de a szép piros műbőr üléseivel mégis szerettük. Végül egy céges autó belehajtott és totálkáros lett. Szerencsére Gyuri bátyámnak nem esett baja. A sors adta, a sors elvette. A Papa halála után évekig nem volt autónk, de a Mama, aki modern nő volt és amellett, hogy levágatta a gyönyörű hosszú haját, mint a Sörgyári capriccio hősnője, Maryska, és szerette a Beatleseket, letette az autóvezetői vizsgát és jogosítványt szerzett. Akkoriban még csak elvétve ültek nők a volán mögött.
Egyik nap egy vadiúj modellel, egy alul bili-kék, felül fehér Trabant kombival tért haza. A kormányváltós, kék füstöt eregető jószág csomagterébe egy kisebb hálószoba bútor is elfért volna. Élveztük a száguldás szabadságát, de azért gyakran megálltam a Népköztársaság úti autószalon kirakata előtt és álmodozva néztem az üveg mögött a Zsigulik, Škodák és a Wartburg de luxok áramvonalas karosszériáját. A kocsik elé ki volt téve az áruk és a sorszámuk is, ami arra utalt, ki veheti át néhány éves várakozás után - ha jól emlékszem a Csepeli Szabadkikötő területén lévő Merkur telepen. Jó üzlet volt az autókiutalás adásvétele: a jó állapotú, alig használt kocsikhoz hasonlóan egy új árán, vagy afölött is el lehetett adni tehetős embereknek, akik nem akartak 4-5 évet várni. Igaz, ez semmi nem volt az NDK-beli 10-15 éves toporgáshoz képest. A Mama egyik öccse oda nősült és amikor a fia 10 éves lett, befizettek neki egy Trabantra, hogy mire nagykorú lesz, éppen meglegyen az álomautó.
A 70-es években a Zsiguli utóda, a Lada tarolt, az 1500-ast a népnyelv csak paraszt Mercinek hívta, és népszerű volt, bár némi kézügyességet igényelt, a Dacia. Misi barátom, miután hiába alkudott egy Velorexre, avagy Bőregérre, vett egy Daciát. Tehette, taxizott, értett az autókhoz. Szüksége is volt a szaktudásra, mert miután az új Dacia csomagtartóját elegánsan lecsapta, gondosan fölszedte a lepattant díszlécet és visszaszerelte. Ezután már csak a némi autóvillamossági beavatkozásra volt szükség. Tamás kollégám a papájával Szegeden vette át a román csodát és mivel 5 literrel adták ki, az első kútnál megálltak tankolni. Mikor már egy tartálykocsiba való üzemanyag is belement, és egyre erősebb benzinszagot éreztek, kinyitották a csomagtartót, amiben a felesleg lötyögött. A gyári benzintartály ugyanis lukas volt.
De hát ezek 40 éves történetek. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer a lesajnált Trabik a nosztalgia hullámát meglovagolva egy mai új autó áráért kelnek majd el.
2019.02.17 15:45