Az állami fenntartású intézményekre hárul a sajátos nevelési igényű (SNI), továbbá a beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézségekkel (BTMN) küzdő gyerekek többségének az oktatása, fejlesztése, ennek ellenére az egyházi intézményekbe járó gyerekek után mintegy négyszer annyi állami normatíva jár. A nagyobb támogatás ugyanakkor nem látszik meg az egyházi iskolák gyógypedagógus-ellátottságában, a gyógypedagógiai oktatásban foglalkoztatott tanárok száma ezekben az intézményekben is botrányosan alacsony.
Nemrég robbant a hír, hogy a 2017/2018-as tanévre tervezett, egy főre jutó éves állami normatíva az egyházi iskolák esetében 200 ezer forintot tesz ki, míg az állami iskolákban 54 ezer forintot (a most zárult, 2016/2017-es tanévben 160 ezer - 57 ezer forint volt az arány, vagyis míg az egyházi iskolák támogatása jövőre tovább nő, addig az államiaké csökken). A támogatás kiszámításának alapja az SNI-tanulókkal korrigált létszám. Csakhogy míg az Emberi Erőforrások Minisztériuma által idén kiadott Köznevelési Statisztikai Évkönyvben fellelhető adatok szerint az állam által fenntartott intézményekbe tavaly összesen 73.428 SNI-s gyerek járt, addig az egyháziakba mindössze 7724. A BTMN besorolású gyerekek esetében 71.708 - 8795 az arány, az állami iskolák javára.
A szakma évek óta kongatja a vészharangot: miközben a tanulási problémákkal küzdő gyerekek száma nő, országszerte nagy hiány van gyógy- és fejlesztő-pedagógusokból. A statisztikai évkönyv szerint a gyógypedagógiai oktatásban foglalkoztatott tanárok száma az állami intézményekben összesen 9983, az egyháziakban 449 volt tavaly. Vagyis az állami iskolákban átlagosan 14,5 tanulási problémával küzdő gyerek jutott egy gyógypedagógusra, az egyházi iskolákban pedig 36,7. Ebből is látszik, hogy az egyháznak juttatott magasabb támogatások nem feltétlenül a nehézségekkel küzdő diákok hatékonyabb fejlesztésére mennek el, ami ilyen arányok mellett szinte lehetetlen, hiszen a legtöbb gyerek személyre szabott, egyedi foglalkozást igényelne. Tehát nem lehet kijelenteni, hogy az egyházi intézményekbe járó SNI-s, BTMN-es diákok jobb helyzetben lennének az állami oktatásban résztvevő társaiknál.
– Mindeközben jól tudjuk, hogy az egyházi iskolák elsősorban a hátrányosabb helyzetű régiókban működnek és gyarapodnak, ahol az átlagosnál jelentősen nagyobb a hátrányos helyzetű és SNI-diagnózisú tanuló. Ennek ellenére az egyházi iskolákba arányaiban kevesebb hátrányos helyzetű és SNI-s diák jár, vagyis ezek az iskolák a szegregáció terepeivé váltak, az egyházi iskolákba "menthetik ki" a gyerekeiket a jobb helyzetben lévő szülők, akár a kistelepüléseken is – vélekedett Gyarmathy Éva klinikai és neveléslélektani szakpszichológus. A magyarországi Diszlexia Központ alapítója, az MTA TTK tudományos főmunkatársa ugyanakkor hangsúlyozta: noha láthatólag van egy tudatosan kialakított, veszélyes szegregációs trend, ez nem minden iskolára igaz. – Tapasztalatból tudom, hogy sok egyházi iskolában felvállalják a problémás gyerekeket, sőt az egyházi iskolák és pedagógusképző helyek nagyon igyekeznek felkészülni ezekre a tanulókra. Leginkább az iskolák igazgatói, illetve a helyi egyházi vezetés szemléleten múlik, hogy mi történik – mondta.
A kormány közben azt tervezi, hogy a köznevelési törvény Lex Taigetoszként elhíresült módosításával 2018. szeptemberétől elveszi a BTMN-diagnózisú gyerekektől azt a lehetőséget, hogy azon tantárgy esetében, amelyben tanulási nehézségeik vannak, felmentést kaphassanak a hagyományos értékelés alól – így akár meg is buktathatják őket, ami szakértők szerint egyáltalán nem használ a fejlesztésüknek, különösen úgy, hogy fejlesztőtanár sincs elég. – A hátrányos helyzetű gyerekek között különösen magas az SNI-BTMN kategóriákba soroltak száma, így a Taigetosz-törvény jobban sújtja a szegényeket, mint például a középosztályt – figyelmeztetett Gyarmathy Éva, hozzátéve: a módosítás inkább fokozza, mintsem megoldja a problémát, az érintett tanulók teljesítménye tovább romolhat, a BTMN-es diákokat a sokkal súlyosabb SNI-kategória felé terelve.
