Előfizetés

Bohócok

Kevés a jó bohóc. Erről panaszkodott a szakember, amikor az Inforádiónak örömmel újságolta, hogy ősszel kétéves bohócképző kurzus indul. Még azt is mondta, ez nehéz foglalkozás, s most negyven év hiányosságát igyekeznek bepótolni.

Szigorúan szakmai szemmel nyilván igaza is van, ám meglehet, rossz helyen keresik a jó bohócokat. Vethetnének például néhány pillantást a közéletre, meg a politikára, ahol hemzsegnek a nagy nevettetők. Nevezhetjük őket persze a király bolondjainak is, de az biztos, sokat tesznek azért, hogy a közönség - persze nem a hívek - hasukat fogják a röhögéstől. Ráadásul szoros versenyben is vannak, melyikük látszik a leghülyébbnek (és gyakran ez nem is csak a látszat).

Dobogós helyet érdemel a nem létező KDNP ifjú titánja, Hollik István, aki bármilyen bornírt feladatot utánozhatatlan lelkesedéssel teljesít. Hol a szocialisták titkos széfjei után kutat, hol Botka miniszterelnök-jelölt zsebében. Hatalmas sikere volt, amikor a vidáman sétáló zsidó gyerekekkel igyekezett bizonyítani, hogy Magyarországon egyáltalán nincs antiszemitizmus. Nem sokkal marad el tőle a Fidesz alelnöke, Németh Szilárd, aki rezsibiztosi mivoltában szerzett nevet magának. Azóta már ő is minden ügyben illetékes. Különösen Soros és Brüsszel viselt dolgainak tálalásában jeleskedik, de azzal is meg tudta nevettetni a publikumot, amikor elmagyarázta, ő miért nem korrupt.

Újabban az intézmények is kezdik elirigyelni az egyéni bohócok népszerűségét. Az adóhatóság például jelentős költségvetési csalással és magánokirat-hamisítással gyanúsított meg egy embert. Véletlenül azt, aki saját adójának rossz felhasználásával vádolta meg őket. Előbb csak jól megbüntették, most már tovább is mentek. Hogy megmutassák...

Ami csak erősíti, hogy bohócok mindenütt vannak. Nevetséges, de szomorú is.

Innen nézve - Éva és a vendégek

Ők csak vendégek - mondta Éva, és nem is egészen értettem, mit akar ezzel mondani. Füreden, egy borozóban poharazgattunk a Halléban élő doktornővel, aki jó harminc éve hozzáment egy snájdig, jó dumás magyar sráchoz. A gyerekei, unokái, meg a most itthon vállalkozó férj ide köti; a nyolcvan fölötti mama, meg a kórház Németországhoz. Szóval már kibeszéltünk minden témát, amikor a politikára, meg a menekültekre terelődött a szó. Akkor mondta: ő ezeket az embereket sosem nevezné sem menekülteknek, sem migránsoknak, azok a szerencsétlenek csak vendégek náluk.

Innen, a füredi kocsmából nézve meglehetősen furán hangzott mindez, de onnan, ahol eddigi élete felét Éva leélte, már közel sem annyira. Magam is dolgoztam az egykori NDK-ban, tudom, milyen keserű szájízzel vették tudomásul, hogy alig néhány kilométerre tőlük egy másik Németországban másként élnek ugyanazok a németek. És nem is az anyagiakra irigykedtek, sokkal inkább a szellemi szabadságra, a szabadabb életre, amit ma demokráciának mondanak. Aztán ledőlt a FAL, lebontották a határon a kerítéseket, és aki akart, mehetett a „túloldalra”, aki nem, élte tovább az életét ott, ahová a gyökerei kötötték.

Éva is maradt a hallei kórházban, ahol a pályáját kezdte, de mint minden egykori „oszi”, megtanulta, hogy aki segítségre szorul, mert csak úgy tudja a sorsát jobbra fordítani, azt támogatni kell. Inkább sajnálattal mondja, mintsem haraggal: Merkel is ebben a világban nőtt fel, ő is pontosan érti, amit az alcsúti kollégája meg sokan mások képtelenek felfogni. Ezek a földönfutóvá lett családok nem ellenségek Németországban, csupán vendégek.

Látni kellett volna Éva férjének arcát, amíg ezt hallgatta. Még hogy vendégek? Potenciális terroristák, akik csak azért özönlöttek ide, hogy jobban éljenek, hogy megszedjék magukat, hogy Európát megtérítsék, nőket erőszakoljanak – hajtogatta indulatosan, és inkább felállt az asztaltól, mintsem végighallgassa a másik álláspontját.

Pedig onnan nézve, Évának és azoknak, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak, talán igazuk van. Ha béke lesz, ha kiverik hazájukból a fanatikusokat, akik képesek voltak mindenkit legyilkolni, legyen öreg, beteg, asszony vagy gyerek, csak azért, mert más istent tisztelnek, Mohamed más tanításait követik, majd hazatérnek a vendégek a családjukkal. Mert ott van a földjük, a szüleik sírja, a házuk romja, amit újjá akarnak építeni. Csak legyen ételük, ivóvizük, villanyuk, minimális feltételek a normális élethez… Akkor majd jó szívvel megköszönik a vendéglátást, és hazamennek.

Éva pontosan tudja, hogy abban is van némi igazság, amit a férje meg a magyarok gondolnak. Biztosan vannak rossz emberek is a vendégek között, akik a házigazda otthonában a földre köpnek, de azokat majd kiteszik. Meg olyanok is, akik szívesen maradnának, és hajlandóak tudomásul venni az együttélés szabályait. Majd az élet ezt is, azt is megoldja.

Kék plakátok, szögesdrót, gyűlölködés nélkül is. Európai módra.

Új utakon az Európai Unió: vissza a jövőbe

Európába csaknem egy évtizedes válságsorozat után visszatért az optimizmus. Az európaiak ismét bíznak abban, hogy érdemes együtt maradniuk és közösen szembenézniük a globális és társadalmi nehézségekkel. Ennek felismerése sokak szerint a La Manche csatorna másik oldalán és az Atlanti-óceán túlsó partján manapság tapasztalható fejleményeknek tudható be. Ez azonban csak részben igaz. Tény, hogy ha eddig nem lett volna egyértelmű, mára a napnál is világosabbá vált, hová vezet az Európából való kiválás vagy a többoldalúság gyengülése.

Az európai projektbe vetett bizalom megerősödését azonban legalább két másik tényező is befolyásolja. Egyrészt gyümölcsözőnek bizonyul az EU változást célzó, eredményközpontú programja. Az euróövezet és általában véve az EU a közelmúltban minden idők legmagasabb foglalkoztatási szintjét érte el. Bővülnek a beruházások, és az előrejelzések szerint a gazdaság az Egyesült Államokhoz képest kétszer gyorsabban növekszik. Másrészt Európa szerencsésnek mondhatja magát azokkal a politikai vezetőkkel, akik a legutóbbi nemzeti választásokon a populista húrok pengetése helyett eltökélten kiálltak a demokrácia, a reform és Európa mellett, és erőt meríthet olyan progresszív polgári kezdeményezésekből, mint például a Pulse of Europe, amelyek szerte a kontinensen támogatják Európa ügyét.

Micsoda különbség ez 2016 szeptemberéhez képest, amikor Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke az Unió helyzetét értékelő éves beszédében bejelentette, hogy fehér könyvet terjeszt elő Európa jövőjéről. Sokan úgy gondolták, hogy alig három hónappal az Egyesült Királyság Európai Unióból való kilépését megpecsételő, sorsdöntő népszavazás után ez igencsak merész lépés, és eleve kudarcra ítéltetett, hiszen a kontinens már elindult lefelé a lejtőn. A fehér könyv 2017. márciusi előterjesztésével azonban – mindössze néhány nappal azelőtt, hogy az Egyesült Királyság az Európai Unióból való kilépés céljából aktiválta az EU-ról szóló szerződés 50. cikkét – a hangsúly áthelyeződött a megmaradó tagok közös jövőjének alakítására. Nem véletlen, hogy a fehér könyvet gyakran „a 27 tagú EU születési anyakönyvi kivonataként” emlegetik.

Ma, amikor a gazdasági fellendülés egyre jobban erőre kap, és a populizmus a jelek szerint kordában tartható, e pozitív várakozások közepette a lehető legtöbbet kell kihozni az Európa jövőjéről folyó vitából. Régóta tudjuk, hogy a bizalom visszatérésekor a legrosszabb dolog, amit tehetünk a késlekedés és a változtatás lehetőségének elszalasztása. Miután az európaiak betekintést nyertek abba, mi lehet a másik alternatíva, jelenleg érezhetően készen állnak arra, hogy erőfeszítéseket tegyenek közös projektünkért. Számos tagállam, de az egyéb szereplők is felismerték, hogy a széthúzás, az illiberális demokrácia és a populizmus nem csupán üres szólamok, hanem alapjaiban veszélyeztetik az évtizedek alatt komoly munkával kivívott demokratikus hagyományokat, szabadságot és toleranciát, amit a többségnek soha nem jutna eszébe megkérdőjelezni.

Korántsem állítjuk azt, hogy Európának ne volna min változtatnia. Mostanában a Brexit vagy Donald Trump említése újfent az összetartozás érzését kelti bennünk, ám hosszabb távon Európa kizárólag akkor prosperálhat, ha saját projektje új erőre kap és visszanyeri legitimitását.

A fehér könyv két, egyaránt fontos részből áll. Az egyik az Európa jövőjét alakító hosszú távú tendenciákat mutatja be a technológiai változástól a mobilitás korán át az új fenyegetések közepette a biztonság igényéig. A másik öt forgatókönyvben mutatja be, hová juthat el Európa 2025-ig. A Bizottság egyedülálló módon nem a saját maga által helyesnek tartott egyetlen szakpolitikai elképzelést terjesztette elő, mint a múltban megannyiszor. Nem csupán azért, mert a fehér könyv olyan időszakban jelent meg, amikor számos európai ország a választások küszöbén állt. Hanem azért is, mert mélységes meggyőződésünk, hogy Európa olyan alapvető politikai döntések előtt áll a jövőbeli integráció irányát illetően, amelyekről nem szabad mellébeszélni és zárt ajtók mögött határozni. A Bizottság nem tehet úgy, mintha a bölcsek köve birtokában lenne, amelynek segítségével egymaga el tudja dönteni, melyik a leggyümölcsözőbb lehetőség. Egész Unióra kiterjedő vitára van szükség, amelynek során a polgárokat új csatornákon kell bevonni, és biztosítani kell, hogy véleményük meghallgatásra találjon.

E folyamat elősegítése érdekében a fehér könyv számos vitaanyaggal egészül ki, amelyek az Európa jövője szempontjából meghatározó kérdéseket mutatják be. Egyértelmű, hogy Európa a szociális dimenziótól a globalizáción és a védelmen át a gazdasági és monetáris unió és az uniós pénzügyek jövőjéig valamennyi területen különböző utakat járhat be 2025-ig. Fontos, hogy a lehetséges döntéseket, valamint az azokkal járó kompromisszumokat az érintettek minél szélesebb köre vitassa meg és értse meg alaposabban. A forgatókönyvek alapján el tudunk mozdulni a korábbi, gyakran végletekig leegyszerűsített, „igen-nem” alapú vitáktól, amelyek jobbára abban merültek ki, hogy vagy Európa mellett vagyunk, vagy ellene. A különböző forgatókönyvek árnyaltabb képet festenek, és ennek az új szemléletmódnak köszönhetően máris javul a politikai közbeszéd, és konstruktívabb, előremutatóbb eszmecserék alakulnak ki arról, mit kíván elérni a 27 tagú EU együtt – vagy akár külön – az elkövetkező években.

A vita persze csak akkor tölti be rendeltetését, ha végső soron konkrét döntések követik. Ez a pillanat már nincs messze. A Bizottságnak nem feladata, hogy előzetesen ítéletet mondjon az uniós vezetők által hozandó és a nyilvánosság támogatását elnyerő politikai döntések jellegéről. Két dolgot kívánunk tenni az elkövetkező hónapokban. Egyrészt előterjesztjük az Európa jövőjéről szóló öt forgatókönyv kibővített változatait, amelyek külön útmutatást tartalmaznak arról, hogy mit vonnak maguk után és hogyan valósíthatók meg az egyes forgatókönyvek. A lehetőségeket teljesen semleges nézőpontból fogjuk bemutatni, úgy, hogy nem támogatjuk vagy bíráljuk egyik megoldást sem. Másrészt előterjesztünk egy stratégiát arról, hogy az európai bizalom megerősödése mentén hogyan készíthető fel és összpontosítható a politika a hosszú távú kihívásokra ahelyett, hogy az elvileg – és gyakorlatilag is – előre jelezhető válságok bekövetkezte után kapnánk csak észbe.

A fehér könyv folyamatával összhangban Juncker elnök az Unió helyzetét értékelő soron következő szeptemberi beszéde alkalmából további kezdeményezéseket fog felvázolni. A Bizottság maradéktalanul élni kíván kezdeményezési jogával, teljes tudatában annak, hogy mekkora kísértést jelenthet továbbra is a szokásos ügymenet folytatása. Ez azonban egyet jelentene a közhangulat teljes mértékű félreértelmezésével, és magát az Európai Uniót is hátrányosan érintené. A megalapozott, jövőorientált, uniós szintű nyilvános vita nemcsak a demokrácia egészséges megnyilvánulása, hanem lehetővé teszi a megosztottság és a populizmus démonjainak elűzését is.