Vagy-vagy

Ebben az írásban nem az izraeli miniszterelnök magyarországi látogatásának értelmezéséről, hanem a magyar miniszterelnök zsidóság-képéről, illetve egyre világosabban látható politikai programjáról szólok. Arról, ami a Soros György elleni kampány részben hidegen végiggondolt hazugságaival, részben annak kulturális vonatkozásával függ össze.

Az a tény, hogy a magyar miniszterelnök a Mazsihisz mellett fontos partnerének tekinti az EMIH-et, azért figyelemre méltó, mert a két szervezet önképe, identitáspolitikája közti radikális különbségből világosan látható, hogy miért is kell a kormánynak az utóbbi. Az EMIH vallási közösség, amelynek – mint az annak szellemi vezetője, Baruch Oberlander rabbi a minap egy (a Magyar Nemzetnek adott) interjújában kifejtette – a jövőt kell néznie, s így például fontosabb számukra az aktív neonáciból ultraortodox zsidóvá megtért Szegedi Csanád példája, mint Radnóti Miklósé. Elfogadom, hogy az EMIH rabbijának semmiféle ismeretelméleti módszer nem állt a rendelkezésére, amellyel eldönthette volna, hogy a Jobbikból elűzött volt képviselő tényleg megtért-e, vagy csak politikai jövőjét építi, de mindez nem indokolja azt a tényt, hogy a közösség reklámfigurájának, példázatos tagjának tekintsék őt. Viszont Szegedi Csanád és Radnóti Miklós egy lapon való említése igen figyelemre méltó és szégyenletes.

FORRÁS: FORTEPAN/LISSÁK TIVADAR

Mert a helyzet az, hogy Radnóti sorsa képviseli a magyar zsidók történetét, s ez akkor is így van, ha az EMIH-et hidegen hagyja az a bonyolult viszony a származáshoz, amellyel Radnóti élt, amelyet megélt. S amely nem volt független attól, hogy miért és miként halt meg. A XIX. századi emancipáció és az asszimiláció elválaszthatatlan egymástól, s az utóbbi tragédiákkal teli történetének kritikája egy ponton azért értelmetlen, mert az visszamenőleg nem érvényteleníthető. Még akkor sem, ha például a szavakhoz valóban igencsak értő magyar miniszterelnök hol magyar, hol magyarországi zsidókról, hol zsidókról beszél, annak megfelelően, hogy mi áll az érdekében. Az izraeli miniszterelnök jelenlétében – többes szám első személyben – bűnről beszélt : "amikor úgy döntöttünk, hogy a zsidó közösség védelmezése helyett a nácikkal való kollaborálást választjuk".

Ami teljes abszurdum. Magyarországon kizárólag a magyar parlament, az Orbán Viktor által kivételes államférfinak nevezett Horthy Miklós által teljes mértékben támogatott zsidótörvények teremtettek egyetlen kényszerzsidó közösséget, amelyet aztán ugyancsak neki meg kellett volna védenie – attól a magyar közigazgatástól, amely igencsak túlteljesítette Eichmann elképzeléseit is. Amíg szabadon élhettek, addig a magyar zsidók épp oly sokféle önképpel rendelkező, számos módon hívő, hitetlen, gazdag és szegény emberek közösségeinek rejtett és nyílt hálózatában éltek, mint azok a nem zsidó magyarok, akikkel megannyiképp azonosak is voltak. Azaz konfliktusok, olykor kölcsönös előítéletek között, de a magyar társadalmon belül éltek, s nem azon kívüli zsidó közösségként. Úgy döntöttünk, hogy nem védjük meg magunktól magunkat, s ez valóban példátlan bűn volt. S valóban a kollaborációhoz is vezetett.

A magyar miniszterelnök újra és újra garantálja a zsidók biztonságát, csakhogy ez magától értetődik, ugyanúgy, mint minden magyar állampolgárét, azaz ez nem érdem. S ennyiben Orbán Viktor valóban ugyanúgy tekint a zsidókra, mint a magyarokra : határozott névelővel, azaz mindkét esetben a homogén kulturális-politikai identitás a program. Azonban mindez ellentmond a történelemnek és a valóságnak. Egy demokratikus politikai közösség lényege annak bonyolultsága, de hát ez közhely. Csak azért említendő, mert a miniszterelnök magyarságról, zsidóságról alkotott képe arról árulkodik, hogy valóban nem vett tudomást a magyar zsidó emancipációról. Holott nincs egyetlen magyar(országi) zsidó közösség. Az EMIH és a Mazsihisz együtt és külön sem reprezentálja a kulturális, szekuláris, kontextuális identitásaikat megélő magyarokat. Senki sem lesz egyszerűbb csak azért, mert a kormánynak az jó. Híres és átlagemberek éltek és élnek együtt: Déry Tibortól Nemes Nagy Ágnesig, Bernáth Auréltól Lesznai Annán át Kocsis Zoltánig, Závada Páltól Ország Liliig – sokféle származási adottsággal, örökölt és választott identitással. Így élünk Pannóniában.

A kormány identitáspolitikai doktrínája egy paródia akaratlan, kései paródiája. Karinthy Így írtok ti című művében olvasható Bernstein Henrik Halljad, Izrael című darabja, amelynek egyik szereplője, a bősz antiszemita De Snassy gróf azzal szembesül, hogy ő maga is épp oly "büdös jideau", mint bizonyos Pinkász, kivel párbajozni készül, és aki ráadásul édesapja is leend. Szegény, mit is tehet mást, mint felkiált: "Boruch átó, adonáj, elochénú. "sidók vagyunk, zsidók."

Mert nem attól vagyunk zsidók és magyarok, hogy minek születtünk, hanem attól, hogy miként és miért élünk. S ez a valóság maga, amely beláthatatlanul erősebb, mint az a kormány, amely előbb-utóbb mindannyiunk történetének lesz egy szomorú fejezete.