A kanadai sajtó őrültnek nevezte. Az is volt. De még más is. Egy férfi, aki gyűlölte a nőket.
1989. decemberében Kanada gyászba borult, miután egy huszonnégy éves férfi gépfegyverrel megölt tizennégy diáklányt a Montreáli Műszaki Főiskolán. A tettes egy kizárólag női neveket tartalmazó listát és rövid búcsúlevelet hagyott hátra: gyűlölöm azokat a nőket, akik férfijogokat akarnak. Bosszút fogok állni rajtuk, mert elfoglalták a helyemet a Főiskolán.
Nem sokkal a szörnyű tett után váratlan dolog történt: montreáli férfiak egy csoportja mozgalmat indított a nők elleni erőszak ellen. A Fehér Szalag alapítója Michael Kaufmann így emlékszik vissza a kezdetekre: „Aznap az ország sokkos állapotba került… majd csak a nők hangját lehetett hallani. A férfiak hallgattak. Végül néhány férfi beszélni kezdett. Összejöttünk néhányan, de csak annyit tudtunk, hogy erőszak leselkedik azokra a nőkre, akiket szeretünk, akikkel együtt dolgozunk, vagy akikkel barátkozunk. Azt is tudtuk, hogy mi férfiak, ha nem is azért, mert erőszakot követtünk el, de a hallgatásunkkal biztosan bűnrészességet vállalunk.”
Nemrég találkoztam egy íróval, aki arról akart meggyőzni, hogy az életben mindenki azt kapja, amit megérdemel, s akinek az áldozat szerepe jutott, az csakis magára vessen. Korlátolt gondolkodású ember, jóllehet intelligens író. Élete és műve között súlyos ellentmondás feszül, mivel csak a saját maga teremtette hősökkel képes igazán együtt érezni. Gondolatban ezerszer is átéli a szereplői drámáját, érzelmi szálak fűzik hozzájuk, mindent tud róluk, ezért is érti meg őket olyan remekül. De a hús-vér emberek szenvedéseiről és hányattatásairól már fogalma sincs, nem látja be, hogy az ő történetüket mindig egy nagyobb történet írja.
Erich Fromm így közelített a nemek kérdéséhez a hetvenes évek végén: „…a nők és férfiak között mintegy hatezer esztendeje hadiállapot van. Hatezer évvel ezelőtt a patriarchátus legyőzte a nőket, és a társadalmat a férfiak egyeduralmára alapozták… de nem uralkodhat úgy a világ egyik fele a másik felett, hogy az ne vezessen az elnyomottaknál lázadáshoz, az elnyomóknál pedig ne szüljön félelmet és bizonytalanságot.” S mint láttuk, felelősségérzetet is. S ha nyugaton a hatvanas évek a szexuális forradalom kora volt, a hetvenes években pedig a szabadság és a szeretet jelszavától visszhangzott az éter (hányszor csúfolták aztán meg ezeket a szép szavakat), úgy a nyolcvanas évek egy ősrégi tabu megtörésének a korszaka lett. A szerető, biztonságot nyújtó család mítosza lett oda. A sokat gyalázott feminista és polgárjogi mozgalmak felpattintották Pandora szelencéjének fedelét és szabadjára engedték több női generáció eltitkolt örökségének szellemét. Nem a férfiak elleni bosszúvágyból, nem is a család iránti érzéketlenségből, hanem a megalázott, összevert, megcsúfolt nők iránti szolidaritásból és azért, hogy mindenkinek joga legyen önmaga lenni.
Lett is ebből világraszóló botrány, nagy pofonosztogatás, de akkora, hogy az állam és a katolikus egyház adta a másikat. De a nőket már nem lehetett megállítani. Mesélni kezdtek az éj leple alatt a hálószobájukba besurranó sugar daddykről, félreeső utcasarkon vagy családi házban, tömegszálláson vagy buliban, boltban vagy villamoson őket ért inzultusokról, bántalmazó partnerekről, megaláztatásaikról. És már nemcsak a családon belüli, hanem a mindenütt jelenlévő erőszakról is beszéltek, ami külön élet az életben: saját törvényei vannak. Jó sok időnek kellett eltelnie, míg történeteik meghallgatásra találtak. S először csak a nők körében. De addig-addig meséltek, kiabáltak, tiltakoztak, szerveződtek, míg végül a férfiak is meghallották a hangjukat. Csaknem akkora lépés volt ez előre, mint hogy az emberiség eljutott a barlangtól a cirkó fűtésig. Amikor a férfiak fölismerték saját felelősségüket és megértették a „cinkos, aki néma” igazságát, már semmi nem választotta el őket attól, hogy kimondják: a nők elleni erőszak nemcsak a nők ügye. És a „sajnálatos esetekből” bírósági perek, a magántörténetekből közügyek, a piszkos kis titkokból sajtóhírek és botrányok lettek. Egyre kevésbé lehetett már büntetlenül zsarnokoskodni, erőszakoskodni, alattomos bűntényeket elkövetni a négy fal között.
Michael Kaufmann-nak hamarosan kétmillió férfi követője lett Kanadában. A Fehér Szalag mozgalom rendhagyó módon nemcsak a nők számára nyújtott jogsegélyszolgálatot, képzést, krízisotthont, hanem az erőszakot elkövető férfiaknak is kínált terápiát, tanácsadást, segítséget agressziójuk leküzdéséhez. Ez annyira új, annyira más volt, mint a korábbi törekvések, hogy az egész világ felfigyelt rá.
Harminc év távlatából is tisztelettel adózom e kezdeményezésnek. De hol állunk ma? Hol állunk a világot eluraló erőszak és terror, gyűlölet és harag áradásában, mely messze túláramlik a családon belüli és a nők elleni erőszakon, de a forrása mégiscsak a legősibb emberi közösségben, a családban keresendő?
Nincs megfelelő magyarázatom a megmagyarázhatatlanra. De a világnak sincs.