Orosz „családom”

Nem tudom miért ott és miért mi, de 1966-ban Moszkvában egy kb. húszfős magyar ösztöndíjascsapat olyan úri elszállást kapott a Lenin-hegyi cukorsüvegben (Moszkvai Állami Egyetem - MGU) amilyenről az öt éven át arrafelé tanuló magyar diákok nem is álmodhattak. Apartmanokba költöztünk. Két kétágyas szoba, előtérrel, külön fürdőszobával, külön WC-vel. Engem egy Alekszej Puzakin nevű, nálam 10 évvel idősebb öregdiákkal költöztettek össze, keveset láttuk egymást, ő mindig kódorgott valahol és csak aludni tért haza. Én meg a barátnőmnél múlattam az időt, lefekvésig vagy még utána is.

Puzakin Szimferopolból jött, és szegény ördög volt. A 30 rubel ösztöndíját (én 70-et kaptam) megfelezte, az egyik felét étkezésre költötte, a másik felét hazaküldte hadiözvegy anyjának. Igénytelen volt a végtelenségig. Lenn az a la carte-os menzán mindig azt a rettenetes, barnáslila grecsnyevaja kasa-t (grecskát, azaz hajdinakását) ette, amelynek én már a szagától is beteg lettem. De a szegényebb diákok körében roppant népszerű volt, mert talán 5 vagy 10 kopejkáért mértek egy adagot – tejjel. Alekszejnek elég volt napi egy étkezés. Valahonnan lehetett azonban pluszjövedelme is, mert hétvégente „kirúgott a hámból”. Szombaton délután udvariasan megkért, hogy 4 és 6 között hagyjam el a szobát, mert neki hölgyvendége lesz. És akkor bevásárolt, mindig ugyanazt. Egy üveg konyakot, egy csomag Memphis nevű amerikai cigarettát, 20 deka felvágottat és egy fekete kenyeret. A hölgyet, hölgyeket soha nem láttam, csak a maradékokat, amiket a szobatársam nagyvonalúan rám hagyott. Még arra emlékszem, hogy egyszer – egyetlen egyszer – Puzakin az éjszaka kellős közepén három nővel jött haza, s mivel négyen nem fértek el az ő ágyában, egyet átküldött hozzám. Részegek voltak, és én mindig írtóztam a részeg nőktől, úgyhogy a csaj hiába kezdeményezett, elhárítottam, miközben a másik ágyon „nagy élet” folyt – a nyikorgásból kivehetően legalábbis.

Alekszej jószívű fiú volt egyébként. Utóbb derült ki, hogy amikor én egy gazdag ghanai srác (Patrick) szobájában az addig nemigen ismert whiskytől úgy berúgtam, hogy öklendezés közben fejemet a vécékagylóba lógatva elaludtam, Puzakin húzott „haza” az emeleti szőnyegpadlón, mert szóltak neki, hogy baj van a szobatársával. Nem lehettem könnyű teher, de másnap reggel semmire nem elékeztem. Arra sem, miként kerültem az ágyamba. Puzakin még le is vetkőztetett. (Neve egyébként átszivárgott Magyarországra, mert amikor két év múltán az MTI-ben kezdtem dolgozni, későbbi vezérigazgatómnak, Lakatos Ernőnek meséltem moszkvai kalandjaimról, ő annyira beleszeretett a Puzakin névbe, hogy így szólongatott engem is… Na mi van, Puzakinkám? - kérdezgette kacagva, amikor összefutottunk.)

Nyár elején a szobatársam egyszerűen eltűnt. Amiképp eltűnt a szomszédban lakó, angol szakos Szása szobatársa is, és onnantól fogva valósággal fickándoztunk az apartmanban. Senkit se telepítettek be, csak mi hoztunk (hölgy)vendégeket. Szása (több okból nem írom le a vezetéknevét) mindenét megosztotta velem, én ugyancsak ővele. Mondta, hogy Sztálingrádból (Volgográdból) való, és meg fog lepni egy szép nap, mert hazamegy horgászni. És hoz kaviárt, amely annak idején Moszkvában hiánycikknek számított, és panaszkodtam, hogy nagyon ennék.

Szása pár nap után öt befőttesüveg kaviárral tért vissza, de ide inkább egy idézőjel kívánkozna. Elmondása szerint ő és a haverjai, ahogy gyerekkorukban tanulták, kimentek a Volgára, fogtak egy csomó halat, kiszedték belőlük az ikrát, majd a napon, újságpapírra (lám, a Pravda mennyi mindenre volt jó!) kiterítve feketére szárították, majd megpakolták vele a befőttesüvegeket. Szuvenír Sztálingrádból, mondta a barátom. Nos, a szuvenír egy fekete ragacstömeg volt, sós mint az isten haragja, de azért vajjal és fekete kenyérrel meg lehetett enni. Sör kéne, mondom Szásának. Olyasmit nyaranta beszerezni örök probléma volt, s ha jól emlékszem, a boltokban egyfajta létezett: a zsiguljovszkoje. Szása nem az a fickó volt, aki visszariad a feladatoktől: elszaladt és kisvártatva visszatért egy láda (!) sörrel. Mely azonban meleg volt, s hozzánk elfelejtettek fridzsidert telepíteni. Hideg víz alá tettünk pár palackkal, türelmetlenül vártuk, míg valamennyire lehűl s aztán nekiálltunk falatozni. Persze került vodka is, mert ugye a „kaviár” anélkül nem csúszik le a torkodon…

Puzakint soha többé nem láttam, de Szását igen. A legváratlanabb helyen, a legváratlanabb pillanatban. Történt, hogy Kairóban helyettesítettem az akkori MTI-tudósítót 1971 nyarán, s éppen vásárolgattam, amikor séta közben hátulról felfedeztem egy ismerős fejet. De az illető egyenruhát viselt, katonait. Ez nem lehet igaz! – mondtam. Pedig az volt. Az egyenruhás fiatalember mellett egy nő is volt, meg egy kisgyerek. Hozzájuk léptem és csak annyit rebegtem: Szása! Zavarba jött, miután összeölelkeztünk és bemutatott a nejének. Hát te? – kérdeztem. – Tolmács vagyok, hangzott a válasz. De arabul nem tudott, csak angolul. Ezt nem firtattam. Azt mindenesetre láttam, hogy Kairóban él családostul, egyszóval nem két hétre jött. A magyarázkodás kellemetlen lehetett neki, mert pár percnyi beszélgetés után elváltunk és semmiben nem állapodtunk meg. Ő nyilván nem tehette. Akkor még ő se tudhatta, én még kevésbé, hogy Szadat elnök egy év múltán mind a 17 ezer(!) szovjet katonai tanácsadót kizavarja az országból, s így alighanem rövidre nyúlt a kiküldetése.

Arról persze már Moszkvában tudtam, hogy a „szervek” rendszeresen levadásszák az MGU-n tanuló és végző angol szakosokat, s aztán vagy a sereg vagy a KGB beszippantja őket. Szása is bekerülhetett ebbe a mókuskerékbe, gyanúm szerint az ún. kairói katonai összekötői hivatalba rendelték, s meglehet, valóban tolmács volt. De mint utóbb kiderült, nem sokáig. Mi lett vele, nem tudom. (Folytatjuk)