Ki találja ki a jövőképet?

A végső üzenet már hosszú évek óta ugyanaz: az ellenzéki pártokra nem érdemes szavazni. Finomabban: teljesen érthető, ha az emberek nem szavaznak rájuk. Így látja a demokratikus média szakértő celebjeinek, s megbecsült véleményformálóinak többsége. A teljes képlet: a kormány országromboló politikát folytat, populista propagandával, ijesztően gátlástalan, miközben egyre nő a korrupció. Az emberek többsége már látja ezt, és változást akar. De a jelenlegi ellenzékre mégsem képes szavazni. Hol azért, mert az magával foglalkozik, hol azért, mert bizonytalan, mert nem fog össze, mert rosszul fog össze, mert nem képvisel ügyeket, vagy úgy képviseli őket, mintha nem képviselné. Ha karizmatikus vezetője van, az nem szimpatikus, ha pedig szimpatikus, akkor nem karizmatikus. Valamint hajlamos összejátszani a kormánnyal, talán nem is akar hatalomra kerülni.

És állítólag egyre világosabban látszik, hogy ha valami csoda folytán levetkőzné mindezt a taszító gyengeséget, marad egy alapvető probléma: nincs jövőképe! Nincs víziója arról, hogy milyen fejlődési távlatot kínáljon a derék társadalomnak. Ceglédi Zoltánt szavait idézzük az Egyenesen július 3-i adásából: „A legfontosabb kérdésekben nem ismerjük az (ellenzék) álláspontját (…) Az úgy nem működik, hogy ha Orbán Viktor nagyon markáns, gyűlöletből összetapasztott, de látható Magyarország képével szemben nem építek fel egy másikat én, mint az ellenzék vagy az ellenzék valamelyik pártja. Amíg ez nincsen meg, addig nem aktivizálhatók azok a szavazók, akik nem valami ellen, hanem valamire akarnak szavazni, és kormányváltás csak velük lehetséges.”

Tegyük fel, hogy mindez így van, elvégre művelt, tájékozott, haladó szellemű emberektől halljuk-olvassuk. Az ellenzék tehetetlen, arctalan, nem tud távlati alternatívát adni az országnak. Csak felmerül a kérdés: miből táplálkozzon? Vagy komolyan úgy gondoljuk, hogy a nagy jövőképek, társadalmi víziók a pártirodákban születnek? De hiszen még forrongó időszakokban sincs így! Az 1968-as mozgalmak, vagy a Szolidaritás mögött ott vibrált egy évszázados baloldali és liberális hagyományból kiszökkenő szellemi felvirágzás, értelmiségi aktivitás. Vagy maradjunk 1989-nél. A kelet-európai politikusok és ellenzéki aktivisták fejéből pattant volna ki a rendszerváltás programja? Olyan erős szellemi háttérben formálódott, hogy még a csapból is az átalakulás szükségességéről szóló gondolatok folytak.

De mit láthattunk az utóbbi évtizedekben? Kelet-európai társaihoz hasonlóan a magyar demokratikus értelmiség bebiflázta a modern, jóléti polgári demokrácia elveit és mintáit, fontos szerepet vállalt a rendszerváltás elindításában, s közben keményen perifériára szorította a baloldali szellemi örökséget minden progresszív értékével együtt. (A markáns jobboldali eszmékkel szemben elnézőbb volt.) Teljesítette hát dicső történelmi feladatát, s azóta csónakázik az egykori igazság dogmatikus állóvizében. Nem volt képes időben észrevenni a valós társadalmi folyamatok aggasztó ellentmondásait, nem tudatosult benne kellően, hogy ebben a régióban a polgári átalakulás a szocialista kísérlethez hasonlóan egyfajta társadalomépítés. Létező polgári struktúrák nélkül, központosított, állami gazdasági-politikai rendszerből kell valahogy eljutni hozzá, kemény szociális megpróbáltatásokkal, az új tőkés elit oligarchikus szerveződésének veszélyével. Keveset foglakozott azzal, hogyan lehetne a reformfolyamat mögé konszolidált társadalmi hátteret kialakítani. Majd durcásan rácsodálkozott a fideszes nemzeti fordulat gátlástalan eszközökkel kiépülő korporatív rendszerére.

A magyar értelmiség nagy része (amelynek persze e sorok írója is részecskéje) azóta is mereszti a szemét. Egyre indulatosabban, de alapvetően tehetetlenül. Ugyanolyan gyenge, középszerű, arctalan, mint a politikai ellenzék. Ugyanúgy nem képes megszólítani az embereket. (Hányan tüntettek a Népszabadság likvidálása ellen?) És képes elhinni, hogy mindez azért van, mert nem kap a pártoktól jövőképet. Miközben az ő feladata lenne annak megalapozása.

De elég a kölcsönös, sokszor közhelyesen okoskodó szemrehányásokból! Mert úgy tűnik, ma már nem ilyen szomorú a helyzet. A demokratikus politikai ellenzék oldalán egyre határozottabban körvonalazódik két életképes pólus. Méghozzá olyan vezetőkkel, akik hitelesen, markánsan képviselnek valamit, és méltók lehetnek a bizalomra. Botka László a hagyományosabb szociáldemokrácia radikálisabb, az alkalmazottak, leszakadók érdekei mellett kiálló szárnyát frissíti, izmosítja, míg Karácsony Gergely a demokratikus érdekképviselet közvetlenebb, civil mozgalmakra is építő, újbaloldali alternatíváját igyekszik megjeleníteni. Nem igaz, hogy nincs programjuk. Botka beszédeiből jól kivehető, mire készül, de akit csak az írott betűk győznek meg, olvassa el a Párbeszéd Mindenki számít! című programját. Olyan markáns politikai irányvonal szűrhető le mindkét forrásból, amely alapvetően közös. A polgári átalakulás és az európai integráció nehéz folyamatának belső stabilitását, társadalmi elfogadottságát nem az új elitek korlátlan támogatásával, és az elszegényedő lakosság biztos szavazati többséget biztosító részének harcosan nemzetvédő szellemű ideológiai táplálásával kell elérni, hanem a szociális biztonság és a döntésekben való demokratikus részvétel erősítésével, a jóléti államnak az arányos adózásból, a közpénzek felelős elosztásából szövődő védőhálójának felmutatásával.

És ebben az ígéretes mozgolódásban ma már az értelmiség sem tétlenkedik. A jelenlegi oligarchikus rendszer működését leíró Magyar polip kötetek után egyre több szellemi erőfeszítés látható a lehetséges alternatívák kidolgozása érdekében. Reális útmutatóul szolgálhatnak az idén megjelent Hegymenet tanulmányai, és nagy hiba lenne megfeledkezni Lakner Zoltán 2014-es könyvéről, a Négy fordulatról, amelynek felvetései mintha már tükröződnének is civil mozgalmak törekvéseiben vagy akár a Párbeszéd programjában. Lenne tehát miből építkezni, társadalmi oldalról is támogatott új stratégiákat, netán távlati víziókat felrajzolni a demokratikus átalakulás számára. Talán a média több közkedvelt szereplőjének is megerősödik a hite, és szerepet vállal biztató mozzanatok kiemelésében, egy vonzó, de reális jövőkép megálmodásában.