A kollégának tetszik, hogy ott szurkol a köztársasági elnök is a lelátón; lám-lám, nem csak megnyitotta – úgy ahogy – a vizes világbajnokságot, érdeklődése valódi, kíváncsi a magyar férfi vízilabda válogatottra is. (Gondolom, később, Hosszú Katinkát is élőben akarja látni.) Ott van tehát Áder János a magyar-ausztrál meccsen – vajh, az olaszon is ott volt ? – és a kolléga, akiről az első mondatban meséltem, fotót is akart készíteni róla. Pici kis gép volt a kezében, ebből gondolom, hogy inkább a saját albumának szánta a képet, mint professzionális publikációra. A gép persze nem azért volt kicsi, mert rejtetten akart volna fényképezni, ellenkezőleg: felállt és a magasba tartotta, ha jól láttam, egyfajta szelfivel kísérletezett. Azaz csak kísérletezett volna, mert egy biztonsági őr – testőr? – odalépett hozzá és szép szelíden megkérte: ne készítsen képet.
Tényleg szép szelíden, nincs ebben kérem semmi gúny; ahhoz vagyok szokva, hogy az erre trenírozott „szakemberek” sokkal határozottabban adják elő kéréseiket. Mit kéréseiket, utasításaikat. Ez az erős fiatalember udvarias volt, szerintem még fegyver sem volt nála, egyszerűen csak kért. Igazán nem tudom, mi történt volna, ha a kolléga reklamál, értetlenkedik, netán ellenáll. Mivel ilyen nem történt, ellenkezőleg: fegyelmezetten eltette a fényképezőgépet, így aztán nem is lenne szép tőlem bármily feltételezésbe belemenni. Nem lenne korrekt, ha azt találgatnám, hogy vajon leteperték volna-e, elveszik tőle a gépet, vagy egyszerűen eltávolítják az uszodából. És mert az ügy sima történetté szelídült, nem is tartott tovább néhány másodpercnél. Áder Jánost és feleségét – mert ő is ott volt – senki nem fotózta le, az egész VIP-páholy úgymond érintetlen maradt, miniszterestől, volt köztársasági elnököstül, a pultra helyezett, az előkelő vendégeknek dukáló pezsgőspoharastul.
Béke, nyugalom, lengte be a lelátót, illetve dehogy: hatalmas szurkolás, üdvrivalgás. A szünetekben az amerikai filmekben látott, kosárlabda mérkőzések vagy egyéb USA-ban divatos sportágak szünetében megszokott kamerajáték folyt; azoknak a pároknak, akik felkerültek a kivetítő szív alakra vágott képébe, azonnal meg kellett csókolniuk egymást. Minden kiválasztott persze boldog volt, óriási üdvrivalgással és tettrekészséggel konstatálta, hogy képernyőre került. Filmszerű csókoknak tapsolhatott a hatezernyi közönség, tényleg mindenki happy volt, ráadásul a magyar válogatott is jól játszott. És miközben magam is összevertem a tenyerem a csókolózó párokat látván, azon tűnődtem, vajon mi lett volna, ha az operatőr véletlenül a „királyi párra”, azaz Áder Jánosra és nejére, Herczeg Anitára téved. Aztán rájöttem, hogy ilyen nem fordulhat elő. A rendezőt, gondolom, már idejében tájékoztatták: oda, a VIP-páholy felé még véletlenül sem fordulhat a kamera.
Csak azt tudnám, hogy akkor kinek a felhatalmazásával készülhetnek olyan képek, ahol Orbán Viktor a gyerekeivel összekapaszkodva bandukol az utcán? Esetleg Magyarországon a paparazzo is állami alkalmazásban áll?
