Kár a benzinért

Hallom, az állami intézményeknek nem akaródzik elektromos autót rendelni a friss katalógusból. Jó, világos, nem hogy az Adriára, de még a Balatonig se nagyon jutunk el vele egy töltéssel. És akkor hogy végezze az elhivatott közszolga bokros teendőit közpénzen, ugyebár. Városon belül... Mondják már! Mégis milyen nemzeti ügyet lehet városon belül elintézni? És ha egy migráns vagy egy civil pont túlfut a közig határon? Gyorsan találunk valahol egy épp nem foglalt „gyors”-töltőt vagy egy mosdóban rádugjuk a konnektorra és 8-10 óra múlva már mehet is a hajsza? És ami a legdurvább: hogy lehet mindezt otthon beadni az asszonynak?

Sorjáznak az érvek, visszhangzik a tiborci panasz. De – mint ahogy az állami autók világát bemutató 1965-ös filmremek is fogalmaz – kár a benzinért. Viktorisszimusz két éve kiadta a parancsot: elektromos autóra magyar! Legyünk a Nissan Leafek és Teslák országa! A maga részéről a dolgot ennyiben letudta, az aprómunka boldogságával Varga Mihályt tüntette ki. És ilyenkor nincs kecmec. Elvégre egy közszolgának is tovább kell látnia az orránál. Nyafogása elhal a nagy nemzeti mesterterv ismeretében, miszerint tíz év múlva elektromos autók tízezrei boldog szopósmalacként szívják majd le a NER új, csillivilli atomblokkjainak éjjeli áramát. Jól hangzik, kár, hogy szakmailag egy baromság. De ebbe ne menjünk bele, hisz a sorosista-brüsszelista, úgynevezett észérveket úgyis elnyomja a szív. Inkább érezzék át: az állami e-autó más, mint a többi. Ráadásul abból a két és félmilliárdunkból, amit Orbán ilyenekre szán, két év múlva már majdnem annyi lesz belőle állami, mint magán. Kibédi Ervin örökbecsű szavaival: „Az állami kocsit állami sofőr vezeti. Állami költségen javítják és állami szervizen ápolják. Sehol a világon nincs annyi állami kocsi, mint hazánkban. Nálunk állami kocsin jár a legkisebb vállalat igazgatója, anyagbeszerzője, kézbesítője és ezek hozzátartozói is”.

Még szerencse, hogy így csak a szocializmust figurázhatták ki, 1965-ben. Közpénzen.