Tóth Krisztina legújabb, ötven tárcanovellát tartalmazó kötetét nem lehet – és talán nem is szabad – egy szuszra olvasni. A Párducpompa ugyanis olyan, akár egy szembesítés: elénk tárul az, amivé lettünk. Mégpedig a lehető legfájdalmasabb módon: a legapróbb, leghétköznapibb, ezáltal a legőszintébb történeteken keresztül. Különösen nyomasztóan hatnak ezek az előítéletekben és ostoba, vak gyűlölködésben tocsogó mindennapos szösszenetek, amelyek jó esetben amúgy még sokáig lüktetnek a szem- és fültanúk fejében – kevésbé jóban pedig már észre sem vesszük őket. Pedig itt vannak: fojtogatnak, szívják el a levegőt előlünk. Ez a fullasztó, légüressé váró tér szippant be magába, amikor kinyitjuk a Párducpompát.
Tóth Krisztina tűpontosan dokumentál. Csak néha mozdul ki a csendes megfigyelő szerepéből, akkor viszont magunk is úgy érezzük, igazságot szolgáltat. Igazságszolgáltatás egyébként az is, ahogyan sommáját írja a mai Magyarországnak, csak épp a kényelmetlenebbik fajtából: ki szeret belebámulni a saját országa acsarkodó, utálkozó, félművelt pofájába?
Néhol azért – szerencsére – kikacsint az emberség, a szeretet és a törődés is a romok közül, tudunk nevetni (és kell is), de épp csak annyira, hogy elviselhető legyen a maradék. A borítón kopott párducmintás szőnyeg, amely ugyan nem valódi szőrme, mégis, mintha a leterített nagyvad egykori pompájának és dicsőségének szolgálna mementóul. Így fekszünk mi is, országilag. Leterítve.
Info: Tóth Krisztina: Párducpompa Magvető Kiadó