„Ha a kép, amit itt felvázolok nem ferde, akkor…” - mondta szombati tusványosi beszédében Orbán Viktor. Amin elcsodálkoztunk, mert eddig nem hallottunk a kormányfőtől olyat, ami akár csak retorikai fogásként is kétségbe vonta volna az ő világképének helyességét. A gond pedig éppen a kép ferdeségével van. Annak a képnek a ferdeségével, amelyet 2009-es kötcsei beszédével kezdődően mind részletesebben kimunkál és a magyar társadalmi-politikai-gazdasági berendezkedés átépítésével valósággá tesz. Hogy a kép mennyire ferde, azt beszédének utolsó, összegző mondata igazolja: „27 éve azt hittük, Európa a jövőnk, most pedig azt érezzük, mi vagyunk Európa jövője”. Amiben egyszerre van benne az a szilárd meggyőződés, hogy ő maga testesíti meg egyedül Magyarország állami és nemzeti létét és az a túlhevült személyes ambíció, amely a nemzeti keretek közül kibuggyanó hitet európaivá tenné.
Ez az ambíció agyaglábakon áll. Nem is csak arra gondolunk itt, hogy a „magyarországi Soros-kérdést” tragikomikus generális európaivá fújja azzal, hogy Európa jövőjéhez egyenesen alapkövetelményként jelöli meg, hogy az Unió nyerje vissza szuverenitását a Soros-birodalommal szemben. Nem is csak arra gondolunk, hogy a magyar kormány által 28 uniós tagállamban végzett, általunk eddig nem ismert és kétkedéssel hírül vett közvélemény-kutatásra hivatkozva kimutatja: az európai emberek 51 százaléka a nemzetállamok erősödését akarja, míg Brüsszelét csak 36. S még csak nem is arra, hogy a civilizációk összecsapásának kissé elnagyolt huntingtoni elméletét interpretálva, azt mondja: a migránsok kultúrája élesen szemben áll az európaival, a kettő kizárja egymást. Annyira, hogy az Unió átszervezésének egyik központi teendője nem csak a határok – a „keresztény bennszülöttek” - megvédése, hanem a migránsok hazatoloncolása lenne. (Élénk taps.) Ha ezt összekötjük azzal, hogy Orbán szerint a szolidaritás nem célja az európai kultúrának, hanem csak eszköze a béke, a szabadság és a biztonság megőrzésének, akkor eljutunk az Európát – az Unióig önmagát marcangoló politikai-gazdasági és zsidó-keresztény kulturális egységként megteremtő felvilágosodás megtagadásáig. Amelynek nem eszköze, hanem alapértéke a szolidaritás. Ezzel ő maga számolja fel kereszténységet, amivel az Uniós politikai inkvizítorokat vádolja. Ők ugyanis a „kevert összetételű jövőért” adják el magukat Soros Györgynek. Mi ez, ha nem az európai szupranacionalizmus, felsőbbrendűség agyrémének meghirdetése?
A kormányfő kérdése: európai marad-e Európa, magyar-e Magyarország, német-e Németország, olasz-e Olaszország. Ki győz: a globalista elit, vagy a hazafias érzelmű – valójában nacionalista, jobboldali - nemzetállami gondolat, amelynek jegyében, korát megelőzve, 2010 óta Orbán is dolgozik.
A kérdés valójában az: melyik nemzetállam, milyen szövetségben, mit tehet a megállíthatatlan gazdasági globalizmus olyan keretek között tartásával, amelyek a közjót szolgálják.
Érdemes-e a múltba visszalökni az Uniót, amint Orbán javasolja, vagy csak előre van jövője? Gyanítjuk, kiabálhatja a sötétedés erdejében a visegrádiak egységét Orbán, az meglehetősen bizonytalan, miközben a tények hétévnyi kormányzásának hazai sikerességét sem bizonyítják. Meglehet Varsó, Prága, Pozsony és Budapest ma egy hangon beszél, de nem biztos, hogy a jövő Uniójának francia-német terveit látván, az uniszónó nem törik meg éppen a hosszú távú nemzeti érdekeken.
Tényleg: komolyan gondolja a kormányfő, hogy ezt a ferde képet magukévá teszik franciák, hollandok, németek? Már azok, akik a választásokon és nem a magyar kormány kérdezőbiztosainak mondanak véleményt. Vagy inkább úgy gondolják, az a fajta Európa, amit Orbán lefest, maradjon csak az övé. Meg azoké, akik 2018-ban is hatalmon tartják.
