„Evidens tény, hogy Magyarország bűnös volt a zsidók deportálásában” - ezt állította Orbán Viktor miniszterelnök azután, hogy szövetséges-keresési próbálkozásai keretében Budapesten találkozott izraeli kollégájával. A megfogalmazás – mint mindig, ha a valóságnál fontosabbak a politikai érdekek – pontatlan: ha nincsenek bűnös nemzetek, akkor bűnös országok sem léteznek. Amennyiben mérlegre tesszük annak a nagyjából 1500 évnek a teljesítményét, ami a mai értelemben vett Európa születésétől máig eltelt, akkor egyetlen ország, egyetlen nemzet sem állhat ki a többiek elé azzal az állítással, hogy tisztább vagy bűntelenebb náluk. Sok van a rovásunkon. (Magyarországén is – ha összeszámolnák, hogy mennyi könnyet ejtettünk mások gaztettei miatt, és mennyit könnyeztek miattunk mások, aligha adna okot sok büszkeségre az eredmény.)
A mindenkori magyar kormánynak természetesen oka van hamut szórni a fejére azokért a vétkekért, amelyeket a magyar államhatalom a magyar zsidókkal szemben elkövetett. Orbán Viktor helyesen cselekszik, amikor néven nevezi az egykori gaztetteket. Egy dolgot viszont nem tehet – ő az egyetlen a jelen politikusi mezőnyből, aki nem teheti meg -: nem léphet túl nagyvonalúan azon a tényen, hogy személy szerint ő és az általa vezetett párt azoknak az erőknek az örököse, akiknek az említett bűnök a lelkükön száradnak.
Két ok miatt is aljasság, ha a kormányfő elhátrál a politikai felelősség alól. Egyrészt azért, mert éppen ő az, aki azt a korszakot, annak a korszaknak a magyar jobboldalát és jobboldali politikusat tette meg követendő példaként – a „kazárkérdést” törvényben rendezni kívánó Széll Kálmántól, akinek a kedvéért a kormányunk még az amúgy hajbókolva kiszolgált oroszokkal szemben is megkockáztatott egy kis edénycsörömpölést, az épp a napokban jelentős államférfivá minősített Horthy Miklósig –, amely sokszázezer magyar állampolgár állami közreműködéssel végrehajtott kiirtásába torkollott. Az ugyanis nem megy – se az akkori, se a mostani magyar jog szerint -, hogy a családi örökségből csak a nekünk tetsző darabokra tartunk igényt, az adósságot pedig inkább másokra hagyjuk.
A másik ok talán még nyomósabb: sokfelé kint van még az utcán a Soros-plakátok formájában. Merthogy a múlt század első felében sem úgy történt, hogy a „magyarok” egyszer csak utálni kezdték a „zsidókat”. Voltak akkoriban is problémák (szegénység, állami eladósodás, roskadozó infrastruktúra, vagyoni polarizálódás), amelyekre az akkori jobboldal azt a megoldást kínálta föl a nemzetnek, hogy megnevezte, kiket szabad (sőt kell) gyűlölni értük. Az akkori zsidógyűlöletnek semmivel sem volt több racionális alapja annál, mint hogy ma Európa egyik leginkább bevándorlómentes államában a legnagyobb az ádáz indulat a bevándorlók ellen, vagy hogy egy nyolcvanon túli, mellesleg a Fidesz útnak indításában elévülhetetlen érdemeket szerző amerikai aggastyánt nevezünk meg a magyar nyomorúság fő felelőseként.
Az 1500 éves európai történelem arra tanít, hogy ahol gyűlöletet vetnek, ott igen gyakran gyilkosságok formájában aratnak - és biztosan nem egy ország vagy egy nemzet vétkei miatt.
