Előfizetés

Bérek és a költségvetés

A rendkívül alacsony magyar bérekkel nem csak az a probléma, hogy a családok nem tudnak megélni belőle. A magyar kormányoknak is elemi érdekük lenne a minél magasabb bérek megcélzása, azaz a tudatos bérpolitika. Azért is, mert az ország költségvetési problémáira nincs megoldás ilyen alacsony bérek mellett. Az nem megoldás, ami az elmúlt hét, illetve harminc évben történt, hogy a kiadási oldalon a növekedést megalapozó alrendszerek (oktatás, egészségügy, stb.) kiadásainak lemészárlásával hozzuk egyensúlyba a költségvetést.

Magyarország jelenleg személyi jövedelemadóból nem szed be többet, mint a GDP 5 százalékát. Ez az adónem a nyugati országokban kétszer-háromszor ekkora arányban finanszírozza meg az állami kiadásokat, Dániában akár 25 százalékban.

A magyar SZJA bevételeknek tehát jócskán emelkedniük kell. Ezt azonban nyilván nem lehet megtenni az épp hogy megélő alsó nyolcvan százalék terhére. Azaz először is egy belső újraelosztásra lenne szükség: progresszív adórendszerre. Fizessen nagyobb arányban az, akinek megtakarításai képződnek a jövedelméből, azaz a felső 2-3 jövedelmi tized. És legyen adómentes az, aki nem képes megélni a jövedelméből, hitelt kell felvegyen ehhez, azaz a legalsó jövedelmi tizedek. Ez azonban csak egy belső átcsoportosítás, felül van kevés magas jövedelem, alul sok alacsony, az igazságossági reformtól az adóbevételek összessége nem nagyon nő. Ehhez a béreknek kell nőniük, illetve az érdemi foglalkoztatottak számának.

Az elmúlt évek foglalkoztatási növekményéből vagy 200 ezer ember nyugaton és nem Magyarországon fizet adót, egy másik 200 ezer közalkalmazottat pedig mi tartunk el, nem adóbefizetők. Csak a fennmaradó csaknem 175 ezer új foglalkoztatott vált érdemi adófizetővé. Ennyi extra munkahelyet teremt a KPMG elhíresült tanulmánya szerint az évente beérkező uniós támogatás.

Az államnak azonban a minél magasabb magyar bérszínvonalra kell törekednie, annál is inkább, mert ez hatással van a többi adónemre is: a magasabb bérekből több forgalmi adót, jövedéki adót és vagyonadót is befizetnek majd.

Az alacsony bérekre alapozott modellnek tehát nemcsak az emberek megélhetése, hanem a közpénzügyeink fenntartható finanszírozása érdekében is véget kell vetni három évtized után!

Elmaradt gratuláció

Magyarország miniszterelnökének egyetlen szava sincs egy, a maga nemében páratlan teljesítményről. A teljes hazai sajtót megjárta a hír, hogy a szegedi Radnóti Gimnázium egyik végzős osztályában a megszerezhető száznegyvenhat érettségi osztályzatból száznegyvenhárom lett ötös, és csak három négyes csúszott be. Se neki, se az oktatásügyért is felelős miniszternek, Balog Zoltánnak a száját ennek kapcsán nem hagyta el egyetlen elismerő szó sem. Akár annyi – mert a mostani semminél ez is sokkal több lett volna –, hogy: bravó lányok, bravó fiúk!

A sajtóban nemes egyszerűséggel csak zseniosztálynak nevezett szegedi radnótisokról (jegyezzük meg, a 12. M osztályról van szó) az elmúlt hetekben csak az nem hallott és nem olvasott, aki nem ebben az országban él. Bizonyára mind a miniszterelnöknek, mind az EMMI-t vezető miniszternek van külön sajtóosztálya, de e csapatok egyetlen tagjának sem jutott eszébe, hogy főnökeik figyelmét felhívják: valamit kezdeni kellene a zseniosztállyal. Kormányzatilag és politikailag is kifizetődő lett volna odaállni valamelyiküknek a kitűnő diákok mellé, és a gratuláció mellett elmondani, hogy nincs romokban a magyar oktatás, ha ilyen teljesítményekre is képesek a tanulók. Ez persze vaskos hazugság lett volna (ettől még sokan elhiszik), mert a pénzkivonással, a gimnáziumok számának tudatos csökkentésével és a tankötelezettség felső korhatárának leszállításával nem a teljesítménynövelés volt a kormány és a szaktárca célja. Emellett az egyéni képességek bizony egyéni képességek. A mindenkori oktatáspolitikának kevés köze lehet ahhoz, hogy az okos és szorgalmas diákok – mondjuk egyszerűen így – jól tanulnak. Ez az ügy másik oldala.

A szegedi Radnóti Gimnázium diákjairól még az is tudható volt, hogy a híradások napjaiban a Börzsönyben kirándultak és táboroztak. Két perc alatt megszervezhették volna, hogy vagy a miniszterelnök vagy az emberi erőforrások minisztere meglátogassa őket. Ilyen villámlátogatás hírét hiába keresnénk a médiában.

Miért nem érez késztetést egy ilyen találkozóra a két emlegetett politikus? Miért nem akarnak megismerkedni ezekkel az átlagosnak nem mondható diákokkal? Miért ne lehetne tábortűz mellett, szalonnasütés közben megkérdezni ezeket a fiúkat és lányokat, mik a terveik és az elképzeléseik? Hova mennek tanulni? Mit remélnek az egyetemi diplomától? Hányan folytatják tanulmányaikat külföldi iskolákban? Hol? Melyik egyetemen? Miért ott? Hogyan látják most: külföldről vezetnek még haza utak? Mennyire természetes az átjárás egy külföldi és egy magyar kutatóintézet között? Egyáltalán, hogyan képzelik ezek a fiatalemberek a jövőjüket? Egy miniszterelnöknek, az emberi erőforrások miniszterének ezeket a kérdéseket fel kellene tennie a zseniosztály tanulóinak. Egyszerűen azért, mert egy ország (Magyarország!) közép- és hosszú távú sorsa rajtuk és a hozzájuk hasonló érettségizőkön múlik. Azon, hogy a külföldi egyetemeken eltöltött évek után haza kívánnak-e jönni. Azon, hogy az ország kínál-e olyan tudományos és kutatási lehetőséget, hogy a hazatérésük ne az illúziók birodalmába tartozzék. És megfordítva: az itthon végzettek ne külföldön keressék a boldogulásukat.

Magyarország miniszterelnöke, az oktatásért felelős minisztere – a sajtóhírek alapján – kísérletet sem tett arra, hogy gratuláljon ezeknek a szegedi diákoknak. A gesztus elmaradása üzenettel ér fel: mindez nem számít, a zseniosztály nem fontos, szót sem érdemel. Legfelső kormányzati szinten bizonyára semmilyen összefüggést nem látnak páratlan tanulmányi teljesítmények és az ország jövője között. A történtekből másra aligha lehet következtetni.

Az érettségiző osztály elmaradt köszöntése önmagában is kijelöli, mit gondol tudásról, kultúráról, műveltségről a regnáló kormány (semmit), de a helyzet, ha lehet, ennél is szomorúbb. Az a kormányfő, akinek egyetlen szava sincs a kivételesen tehetséges szegedi diákokhoz, egy Facebookra feltett videó tanúsága szerint körbeudvarolta Dzsudzsák Balázs válogatott labdarúgót, hogy térjen haza, és rúgja a labdát a magyar bajnokságban. Eldönthetetlen, hogy véletlenül futott-e össze a két jeles férfi, vagy a jelenetet előre megtervezték, de a lényeg nem ez. Megint kiderült, idehaza mi a fontos. Maradjunk annyiban: Dzsudzsák Balázs fontos. Nyilván csöppet sem az, de ha az ország miniszterelnöke szerint igen, akkor sokkal nagyobb a baj, mint eddig sejtettük.

Kinek udvarolt a kormányfő? A magyar labdarúgó válogatott csapatkapitányának, aki a tavalyi Európa-bajnokság után azt nyilatkozta: azt hitte, nyugat-európai klubok menedzserei szerződésajánlatokkal rohamozzák meg a nemzeti tizenegy tagjait. Kiderült, egyetlen játékost sem kerestek meg, ami kijelöli labdarúgóink helyét a világban. Talán az sem véletlen, hogy Dzsudzsák jelenleg az Egyesült Arab Emírségek egyik klubja, az Al-Vahda játékosa.

Orbán szerint: ő jöjjön, a zseniosztály tagjai meg csináljanak, amit akarnak.

Így állunk.

Elmaradt gratuláció

Magyarország miniszterelnökének egyetlen szava sincs egy, a maga nemében páratlan teljesítményről. A teljes hazai sajtót megjárta a hír, hogy a szegedi Radnóti Gimnázium egyik végzős osztályában a megszerezhető száznegyvenhat érettségi osztályzatból száznegyvenhárom lett ötös, és csak három négyes csúszott be. Se neki, se az oktatásügyért is felelős miniszternek, Balog Zoltánnak a száját ennek kapcsán nem hagyta el egyetlen elismerő szó sem. Akár annyi – mert a mostani semminél ez is sokkal több lett volna –, hogy: bravó lányok, bravó fiúk!

A sajtóban nemes egyszerűséggel csak zseniosztálynak nevezett szegedi radnótisokról (jegyezzük meg, a 12. M osztályról van szó) az elmúlt hetekben csak az nem hallott és nem olvasott, aki nem ebben az országban él. Bizonyára mind a miniszterelnöknek, mind az EMMI-t vezető miniszternek van külön sajtóosztálya, de e csapatok egyetlen tagjának sem jutott eszébe, hogy főnökeik figyelmét felhívják: valamit kezdeni kellene a zseniosztállyal. Kormányzatilag és politikailag is kifizetődő lett volna odaállni valamelyiküknek a kitűnő diákok mellé, és a gratuláció mellett elmondani, hogy nincs romokban a magyar oktatás, ha ilyen teljesítményekre is képesek a tanulók. Ez persze vaskos hazugság lett volna (ettől még sokan elhiszik), mert a pénzkivonással, a gimnáziumok számának tudatos csökkentésével és a tankötelezettség felső korhatárának leszállításával nem a teljesítménynövelés volt a kormány és a szaktárca célja. Emellett az egyéni képességek bizony egyéni képességek. A mindenkori oktatáspolitikának kevés köze lehet ahhoz, hogy az okos és szorgalmas diákok – mondjuk egyszerűen így – jól tanulnak. Ez az ügy másik oldala.

A szegedi Radnóti Gimnázium diákjairól még az is tudható volt, hogy a híradások napjaiban a Börzsönyben kirándultak és táboroztak. Két perc alatt megszervezhették volna, hogy vagy a miniszterelnök vagy az emberi erőforrások minisztere meglátogassa őket. Ilyen villámlátogatás hírét hiába keresnénk a médiában.

Miért nem érez késztetést egy ilyen találkozóra a két emlegetett politikus? Miért nem akarnak megismerkedni ezekkel az átlagosnak nem mondható diákokkal? Miért ne lehetne tábortűz mellett, szalonnasütés közben megkérdezni ezeket a fiúkat és lányokat, mik a terveik és az elképzeléseik? Hova mennek tanulni? Mit remélnek az egyetemi diplomától? Hányan folytatják tanulmányaikat külföldi iskolákban? Hol? Melyik egyetemen? Miért ott? Hogyan látják most: külföldről vezetnek még haza utak? Mennyire természetes az átjárás egy külföldi és egy magyar kutatóintézet között? Egyáltalán, hogyan képzelik ezek a fiatalemberek a jövőjüket? Egy miniszterelnöknek, az emberi erőforrások miniszterének ezeket a kérdéseket fel kellene tennie a zseniosztály tanulóinak. Egyszerűen azért, mert egy ország (Magyarország!) közép- és hosszú távú sorsa rajtuk és a hozzájuk hasonló érettségizőkön múlik. Azon, hogy a külföldi egyetemeken eltöltött évek után haza kívánnak-e jönni. Azon, hogy az ország kínál-e olyan tudományos és kutatási lehetőséget, hogy a hazatérésük ne az illúziók birodalmába tartozzék. És megfordítva: az itthon végzettek ne külföldön keressék a boldogulásukat.

Magyarország miniszterelnöke, az oktatásért felelős minisztere – a sajtóhírek alapján – kísérletet sem tett arra, hogy gratuláljon ezeknek a szegedi diákoknak. A gesztus elmaradása üzenettel ér fel: mindez nem számít, a zseniosztály nem fontos, szót sem érdemel. Legfelső kormányzati szinten bizonyára semmilyen összefüggést nem látnak páratlan tanulmányi teljesítmények és az ország jövője között. A történtekből másra aligha lehet következtetni.

Az érettségiző osztály elmaradt köszöntése önmagában is kijelöli, mit gondol tudásról, kultúráról, műveltségről a regnáló kormány (semmit), de a helyzet, ha lehet, ennél is szomorúbb. Az a kormányfő, akinek egyetlen szava sincs a kivételesen tehetséges szegedi diákokhoz, egy Facebookra feltett videó tanúsága szerint körbeudvarolta Dzsudzsák Balázs válogatott labdarúgót, hogy térjen haza, és rúgja a labdát a magyar bajnokságban. Eldönthetetlen, hogy véletlenül futott-e össze a két jeles férfi, vagy a jelenetet előre megtervezték, de a lényeg nem ez. Megint kiderült, idehaza mi a fontos. Maradjunk annyiban: Dzsudzsák Balázs fontos. Nyilván csöppet sem az, de ha az ország miniszterelnöke szerint igen, akkor sokkal nagyobb a baj, mint eddig sejtettük.

Kinek udvarolt a kormányfő? A magyar labdarúgó válogatott csapatkapitányának, aki a tavalyi Európa-bajnokság után azt nyilatkozta: azt hitte, nyugat-európai klubok menedzserei szerződésajánlatokkal rohamozzák meg a nemzeti tizenegy tagjait. Kiderült, egyetlen játékost sem kerestek meg, ami kijelöli labdarúgóink helyét a világban. Talán az sem véletlen, hogy Dzsudzsák jelenleg az Egyesült Arab Emírségek egyik klubja, az Al-Vahda játékosa.

Orbán szerint: ő jöjjön, a zseniosztály tagjai meg csináljanak, amit akarnak.

Így állunk.