Miközben a kormány folyamatosan kriminalizálja a menekülteket, kommunikációja megbicsaklik, amikor a valóságról kellene szólnia. Legalábbis nehéz másként értelmezni azt, ahogyan a közpénzből működő államapparátus negligálja a menekültüggyel kapcsolatos kérdéseket, s igyekszik elhallgatni a valóságot. Május 15-én fordultunk az Emberi Erőforrások Minisztériumához, és mindenekelőtt arra az egyszerű kérdésre kértünk választ: hány menekült gyerek tartózkodik ma Magyarországon? Kíváncsiak voltuk arra is, hogy hol helyezik el őket, milyen ellátás jár nekik, milyen körülmények között élnek a hozzánk sodródott fiatalok. Emellett tájékoztatást kértünk arról, hogy mi történik azzal a menekült gyerekkel, aki szüleivel érkezett Magyarországra, de állami gondoskodásba kerül, és mi lesz azokkal, akik elszakadtak szüleiktől. A területért felelős minisztérium válaszokat ígért, de végül a hallgatást választották. Május végén újra érdeklődtünk, majd júniusban telefonon „sürgettük” a tárcát – mindhiába. Két hónap sem volt elég arra, hogy minisztérium válaszoljon.
Hallgatásuk annyiban persze érthető, hogy a valóság még véletlenül sem támasztja alá az adóforint-milliárdokból pénzelt menekültügyi propagandát. Olyannyira nem, hogy – forrásaink szerint – jelenleg legfeljebb 20-30 kísérő nélküli kiskorúról gondoskodik az állam, vagyis szó sincs az ország megszállásáról. A kiskorú menekültek egyébként információink szerint ma is Fóton, magyar állami gondozott gyerekekkel együtt élnek. Nem mellesleg abban az otthonban, amelyet a nagy tiltakozások ellenére épp most tervez megszüntetni a kormányzat – a menekültügyben is feltűnően titkolózó – Emberi Erőforrások Minisztériumának vezénylésével.
Míg a kiskorúakat Fóton látják el, addig a nagyobb gyerekek a határon rekednek. Névtelenséget kérő forrásunk szerint a menedékkérő családok és a kísérő nélküli, 14 évesnél idősebbek – összesen 100-150-en lehetnek – Röszkén és Tompán a zárt tranzitban vannak. A Magyar Helsinki Bizottság összesítése szerint 2017 első félévében a Magyarországon menedékkérelmet kérelmezők többsége, 79 százaléka háborús vagy terror sújtotta övezetből érkezett: 16 százalékuk Szíriából, 41 százalékuk Afganisztánból, 22 százalékuk Irakból és 0,3 százalékuk Szomáliából. Az összes kérelmező 34 százaléka volt nő, 42 százaléka pedig gyermek.
Kiskorúak a fél világon túlról
Az SOS Gyermekfalu Magyarországi Alapítványa tavasszal felhívásban keresett befogadószülőket menekült gyermekek mellé. Valóban ez a legjobb megoldás? Milyen esélyei vannak most Magyarországon egy kísérő nélküli menekült gyereknek? Majoros Márta szociálpszichológust kérdeztük, akinek egyik szakterülete a gyermekvédelem.
A gyermekvédelmi rendszer több sebből vérzik. A nevelőszülővé váláshoz olykor elég feltétel, hogy valaki vallásos vagy jár templomba. FOTÓ: Vajda József
- A magyar társadalom nem túlságosan elfogadó a menekültekkel szemben. Változtat ezen, ha gyerekekről van szó?
- Az ő esetükben is működik a sztereotípia, a megbélyegzés. Miért van olyan szuper telefonjuk? Biztosan nem is szegények, ha ilyenre telt, lám, én nem tudom megvenni a saját gyerekemnek ezt a típust, „ezeknek” meg ez is van… - olyan mondatok, amik gyakran elhangoznak, ha menekült gyerekekről van szó. Talán még hozzáteszik, a „milyen anyja van ennek, ha el meri engedni őt egyedül, át a fél világon” - ami szintén megbélyegzi nemcsak az anyát, hanem a gyereket is.
- Nehéz elképzelni, hogyan vág át egy tizenéves gyerek egyedül több országon át, míg Európát eléri.
- Az egyik telefontársaság végzett egy kutatást a cellainformációkat beazonosítva, s így derült ki, hogy nagyjából háromnegyed évbe telik, amíg az otthonukból eljutnak ide. Jellemzően nem egyedül jönnek, hanem egy lazább csoporttal, ami útközben változhat, s előfordul, hogy távoli ismerős kíséri őket. Mi, a kényelmes kis lakásunk mélyéből azt gondolnánk, nagyobb esélye van, ha együtt vág útnak a család, ám ez koránt sincs így. Ha többfelé szakadnak, egyikük legalább elérhet Európába, s már tudja segíteni a hátramaradottakat.
- A gyerekkorú menekültek és a kísérő nélküli kiskorú menekültek különösen sérülékenyek. Minden támogatást meg kell kapniuk ahhoz, hogy a vándorlásból adódó veszélyeztetettségük csökkenjen. Megkapják nálunk a szükséges támogatást ezek a gyerekek?
- Talán ott kellene kezdeni, hogy már a magyar állami gyermekvédelmi rendszer is több sebből vérzik. Egyes területeket átvett az egyház, s ahogy látom, ezzel csökkenni kezdett a szakmaiság: kevesebb a továbbképzés, nem alkalmazzák a modern tudásanyagot, s a nevelőszülővé váláshoz olykor elég feltétel, ha valaki vallásos, vagy jár templomba. Elég beszédes volt Czibere Károly államtitkár nevelőszülőknek tartott továbbképzése: olyan ábrák lógtak illusztrációként a falon, amelyek már 25 éve idejüket múlták. Az is fontos lenne, hogy minőségi élelmiszert kapjanak a gyerekek – akár menekültekről van szó, akár másokról –, de egy kutatásból kiderült, hogy a nevelőotthoni gyerekek átlagosan öt centiméterrel alacsonyabbak társaiknál, ami részben a rossz táplálkozásra vezethető vissza.
- Megoldás lehet, ha minél hamarabb befogadó családhoz kerülnek?
- Nagyon nem mindegy, hogy hová. Hétpróbás nevelőszülőnek kell lennie annak, aki ezt vállalja. A közvetítő nyelv nagy probléma, hiszen egy ilyen hátterű fiataltól nem csak azt kell tudni megkérdezni, mit kér vacsorára, hanem segíteni kellene abban, hogy az út során őt ért traumákat kibeszélhesse, s azt feldolgozhassa. Ehhez szakemberekre is szükség lenne. Ráadásul ha én nevelőszülő vagyok, fel sem vetődne bennem, hogy bárkit állapotfelmérés nélkül befogadok, hisz nem ismerem, nem tudom, honnan hová kell vele eljutnom. Persze, amikor átlépik a határt, s egy befogadóállomásra kerülnek, ott szinte azonnal levetkőztetik őket, de nem az alapos állapotfelmérés miatt, hanem hogy antropológiai vizsgálattal megbecsüljék a korukat. Ha elmúltak 18 évesek, máris mehetnek odébb, nincs velük teendője a gyermekvédelemnek. A jó nevelőszülőnek ismernie kellene a gyerek kultúráját. Lehet mondani, hogy hordaként viselkednek, de ez alkalmasint az ő kultúrájuk, s ha mi kerülnénk hasonló helyzetbe, ugyanolyan elveszettnek éreznénk magunkat. Akár szolidaritásból, meggyőződésből akár anyagi ellenszolgáltatásért – hisz a nevelőszülők pénzt kapnak a gyerekek után – fogadja be őket valaki, ezekkel tisztában kell lennie. Nem húsvéti nyuszit vagy kiskutyát vesz magához, hanem egy problémákkal terhelt, más nyelven beszélő, eltérő kultúrájú fiatalt. Aki mégis meglépi ezt, azt nem szabad egyedül hagyni. De nem látom jeleit, hogy egy könnyen mozdítható, gyorsan reagáló szakembergárda erre a támogató feladatra készenlétben állna.
