Mindenki számít!

„Folytatjuk!” Ez az egy mondat volt Orbán Viktor választási programja 2014-ben. És ez a program akkor kétharmadot ért. Már csak ezért is sokan vannak, akik szerint az Orbán-rendszer ellenzékének nem kell program. Az embereket úgysem érdekli, a pártok meg csak összevesznének rajta. „Győzzük le Orbánt, aztán majd csak lesz valahogy!”

De akik változást akarnak, azok nem érhetik be ennyivel. Meg kell ragadniuk az emberek képzeletét, ha meg akarják ragadni a hatalmat. Mindenekelőtt meg kell érteniük, hogy ez miért sikerülhetett Orbánnak. Négy év kormányzás után miért volt elég annyit mondani, hogy „folytatjuk”.

A Fidesz kormányzása a társadalomra nézve romboló, de politikailag egyelőre sikeres. A siker oka részben persze a rendszer mindent eszközt bevető cinizmusa: a manipuláció, a megfélemlítés, a hatalommal való visszaélés. De azért ennél jóval többről van szó. Orbán képes volt ideológiát csinálni a zsarnokok legócskább trükkjéből, az „oszd meg és uralkodj” praktikájából. Elhitette az emberekkel, hogy a veszekedős, „félázsiai” magyar nép képtelen az együttműködésre, a társadalom szétesett, és csak egy erőskezű vezető képes összefogni és irányítani. És mindent meg is tesz azért, hogy a társadalom valóban szétessen. Megosztja az ellenzéket, ellehetetleníti a szakszervezeteket, vegzálja a civileket, szembeállítja egymással a társadalmi csoportokat és igyekszik kiölni az emberekből a szolidaritást, felerősíteni a jobb módúak önzését. Egy megosztottságában legyengült társadalommal szemben pedig minden hatalom erősnek érezheti magát. Főleg, ha a szétzilált néppel elhiteti, hogy a nemzet nem az együtt élő és egymást követő nemzedékek valós közössége, hanem egy képzelt közösség. Egy olyan elképzelt közösség, ami a hatalom óriásplakátjain jön létre (onnan tudható, hogy erős és büszke), és amelynek az érdekei egyben a hatalom érdekei. Így lesz a „nemzeti” érzés a nemzet elnyomásának legfőbb támasza.

Ha le akarjuk győzni Orbánt, akkor le kell győznünk az elnyomó nacionalizmust, és helyére a szolidaritáson alapuló patriotizmust kell állítani. A Fidesz politikai sikerétől frusztrált ellenzékiek közül sokan úgy érzik, a hiba a népben van – talán Orbánhoz hasonlóan ők is félázsiainak tartják. A magyar társadalom valóban egy kicsit olyan is, mint amilyennek Orbán képzeli. Bizalomhiányos, csalódott, és ennek kompenzálására nacionalista. De nem csak ilyen. Hisz az egyenlőségben, a társadalmi igazságosságban, Európában, a szociális gondoskodásban. Ezek olyan értékek, amikre egy boldog és sikeres országot lehetne építeni. Csak éppen a rendszerváltás óta nem volt egyetlen kormány sem, amelyik ebből csinált volna politikát.

Itt az ideje, hogy elmondjuk a magyaroknak: Európa legboldogabb, legsikeresebb és leggazdagabb országai elsősorban és mindenekelőtt összetartó társadalmak. Nincsenek elviselhetetlen társadalmi különbségek; mindenki részesül a közös javakból, ha jól megy a szekér. És mindenki számíthat a segítségre, ha baj van. Minden ember érték, és az állam legfontosabb feladata, hogy az emberekbe fektessen be, hogy bennük lévő tehetség kibontakoztatásával még több értéket adjanak a társadalomnak.

Itt az ideje, hogy meggyőzzük a magyarokat arról: Magyarország is ilyen hellyé tehető. Ha Orbán Viktor rendszerének leváltása után a megosztás helyett az összetartozást, a sorsközösség élményét tesszük az új Magyarország szervezőelvévé. Azt a gondolatot, hogy nekem nem lehet jó addig, amíg neked rossz. Hogy nincs fontosabb, mint az ember és emberiesség. Azt a gondolatot, hogy titokzatos módon össze vagyunk kötve egymással. Hogy ettől a különös szövedéktől lesz nemzet a nemzet. És a haza az a hely, ahol mindenki számít.

A Párbeszéd Magyarországért tegnap bemutatott „Mindenki számít!” című választási programjának minden egyes gondolata, minden egyes betűje arról szól, hogy ezt az új közös hazát hogyan lehet felépíteni. Hogyan lehet olyan országot építeni, ahol nincsenek első és másodrangú állampolgárok. Hogyan lehet a feje tetejéről a talpára állítani az államot, hogy az elnyomás és a megosztás helyett a felemelkedést és a társadalmi kohézió erősítését szolgálja. Hogyan lehet az emberekbe és az emberek közötti kapcsolatokba befektetni. Hogyan lesz jó az iskola, az egészségügy, hogyan nőnek a bérek, és hogyan számoljuk fel a nyomort.

Mi ezt kínáljuk a folytatás helyett. Nemcsak az elmúlt hét, de az elmúlt huszonhét év folytatása helyett.

A magyar emberek ugyanis még soha nem tapasztalták meg, hogy az általuk megszavazott kormányok méltónak találták volna őket arra, hogy a gazdaság fejlesztését a beléjük való befektetésre, az ő képzettségükbe, az ő fizetésükbe, az ő egészségükbe, az ő lakhatásukba vagy legalább az ő gyerekeikbe való befektetésre alapozzák. Szívesen fektettek betonba, térkőbe, autópályába, stadionba, multinacionális vagy éppen hazai nagytőkések befektetési szándékába. Csak éppen a magyar emberbe nem.

A magyar kormányok fő gazdaságpolitikai stratégiája lassan három évtizede ugyanaz: olcsó bérekkel versenyezni a tőke kegyeiért. Az alacsony bérek nem hoznak elég adóbevételt, így aztán nincs pénz az emberi tőkébe való beruházásra – szóval minden marad a régiben. 2010 után rengeteg pénzt kivontak az egészségügyből és az oktatásból, de ezeknek az ágazatoknak a finanszírozása 2010 előtt is szinte folyamatosan csökkent. 2010 után jelentősen nőtt a létminimum alatt élők aránya, de ez az arány 1990 és 2010 között közel négyszeresére emelkedett. A magyar társadalom már 2010-ben is Európa legzártabb társadalma volt, ahol a legkisebb az esélye annak, hogy valaki előre léphessen a társadalmi ranglétrán. Az oktatási rendszerünk pedig már 2010 előtt is a legrosszabb volt abban, hogy az otthonról hozott hátrányokat kiegyenlítse.

Az Orbán-kormány bűnös, tudatos társadalomrombolása világossá tette az elődei hibáit is.

Ne folytassuk! Kezdjük újra. Építsünk új, közös hazát, amelyben mindenki számít!

2017.07.27 08:01

Légtekerés

Érdekes performanszokat hoznak ki az emberekből a kerékpáros körversenyek. Egyesek a pálya mellett tapsolnak, mások táblákkal üzennek, van, aki beöltözik mesehősnek vagy politikusnak. Egy korábbi Tour de France szakaszon egy kisvárosban a háztetőre ment fel néhány lakó, lefeküdtek kör alakban, és a lábukkal a levegőben tekertek. Ennek első látásra nincs sok értelme, de mivel a mezőnyt helikopterek kísérik, a közvetítéseknek hála érdekes marketingfogás lett belőle.
De vajon megéri-e (és ha igen, kinek) 7,8 milliárdot fizetni azért, hogy 2020-ban Budapestről rajtoljon a Giro d'Italia? A máskor kitartóan rombolt országimázs javítása és néhány tízezer plusz vendégéjszaka mindig jól jön, de gyanítható, hogy a remélt idegenforgalmi profit – legalábbis részben – a hatalom közelében lévő üzleti körök zsebeit hizlalja majd. Nem véletlen, hogy a kormány nagyon tekert a Grande Partenzáért. Az átlagember viszont a lezárásokon és a felhajtáson kívül sok mindent nem fog észrevenni ebből, ahogy a többség a Red Bull Air Race-ből is a repülők zaját és a lezárást érzékelte. Esetükben a haszon nem értelmezhető.
Az aktív Magyarország (aminek kormánybiztosa is van) szerethető hívószó, ahogy a kerékpározás is, 
de sokszor a reménytelennel határos küldetésre indul az, aki ma Budapesten biciklire ül. Még a Nagykörúton se lehet végigtekerni külön kerékpársávon.
 De ahol van ilyen, ott gyakran siralmas az útburkolat állapota, vagy ha mégsem, akkor – ilyen is létezik – az úttest szélén vezetett sáv egyszer csak megszűnik, ha jön egy buszmegálló, és úgy 15-20 méterrel arrébb folytatódik. A kettő között a biciklis felszívódhat vagy légtekerhet, ahogy kedve tartja. Sőt, egyelőre az is nagy kihívással néz szembe, aki biciklivel akar eljutni a fővárosból a Balatonhoz.
Szép eredmény a Giro budapesti rajtja, de a nagy álmok kergetése helyett vagy mellett nagyon kellene néhány olyan fejlesztés, ami a bicikliseknek (is) jó. Hogy ne kelljen a tetőn tekerni, legfeljebb csak akkor, ha jön a helikopter.
2019.04.18 09:00
Frissítve: 2019.04.18 09:34

Sikertörténet

Az elismerés mindig, mindenkinek jól esik. Hát még ha több ezer kilométeres utazás után arathatja le az ember a babérokat. Nem csoda, hogy a Fidesz alelnöke – képletesen – egy rózsaszín felhőn ülve dicsekedett el a rádióhallgatóknak és a tévénézőknek, mennyi jót hallott hazájáról és pártjáról Chilében. Ahol a középen és attól jobbra elhelyezkedő pártokat tömörítő Nemzetközi Demokrata Unió kétnapos kongresszusán vett részt. 
Novák Katalin nem kertelt és nem szerénykedett. Azt mondta, kollégái sikertörténetnek nevezték azt, ami napjainkban Magyarországon van. Egész pontosan a Fidesz három választási győzelmét, mégpedig mindig kétharmaddal, s nem kevésbé a „stabil gazdasági és politikai helyzetet”. Ami egyébként nem csoda. Bizonyára olyan pártképviselők gratuláltak az alelnöknek, akik talán még életükben nem jártak hazánkban, de esetleg elhitték, amit Novák Katalin mondott nekik, netán tudomásukra jutott Orbán Viktor egynémely helyzetértékelése. Ők tehát azt mondják, amit partnerük hallani szeretne.
Az már más kérdés, hogy ezt a – pártok között megszokott - fényezést valóban tovább kell-e adni. Jó, tudjuk, a Fideszé az ország, a képére formálta, az intézményeket mind elfoglalta. Az is érthető, hogy a folyamatos – és az idei választások előtt tovább erősödő – kampányban szükség van a propagandára. De azért arra tekintettel lehetnének, hogy élnek itt még páran, akik egyáltalán nem sikertörténetként élik meg az utóbbi több mint nyolc évet. Akik szerint a demokrácia nem annyira példamutató, amennyire Novák Katalin és párttársai gondolják. Mi több, a hatalom számára – állítólag – szent konzervatív értékeket sem tartják annyira követendőnek.
A messze távolban persze azt mond az ember, amit akar. Ám meggondolhatná, hogy hazatérve érdemes-e úgy tennie, mintha itt is csak távoli szemlélők élnének.
2019.04.18 09:00
Frissítve: 2019.04.18 09:34