A fülbemászó Apámka megszólítással a Somogy megyei Bálványoson találkoztam valamikor a nyolcvanas években egy falukutatáson. Beesteledett már, amikor az idős házaspárral a kérdőív végére értünk, s a házigazda vacsorára marasztalt. Előkerült egy kancsó fehérbor is, belemerültünk a beszélgetésbe, s végül már csak hallgattam, mit mesél.
„A gyerekeink rég elmentek, a drágáim. Nem kell már nekik ez a falu, meg is értem. Mihez tudnának itt kezdeni? De azért sajnálom, mert mi az egész életünket azzal töltöttük a feleségemmel, hogy nekik gyűjtögettünk. Lenne itt saját házuk, bőven elférnének, mi meg láthatnánk az unokákat. De most már hasztalanul próbálnánk visszacsalogatni őket, kár is ezen siránkozni. Tudja, amikor az ember elérkezik az öregséghez, már nincsenek nagy, tékozló álmai, legföljebb azt kívánja, hogy legyen mit ennie, legyen hol laknia és hogy állva hugyozhasson.
Furcsa egyébként, milyen jól tudom érezni magam itthon, magamban, vagyis hát az asszony társaságában. Említettem már, hogy negyvenöt éve vagyunk házasok? Negyvenöt év nagy idő, nem igaz? A feleségem úgy elvezette ezt a házat, mint egy kapitány, én viszont világ életemben jönni, menni szerettem, fűszerkereskedő voltam, s a természetünk az asszonnyal olyan, mint a víz és az olaj: nem keveredik. Mielőtt elvettem, mindenki óvta tőlem a faluban, féltették, mert nem volt valami jó hírem, és én nem is tagadtam soha, hogy sok lányos házban megfordultam annak idején. De Margitka válaszút elé állított: ha őt akarom, nincs más nő. Na jó, összeházasodtunk, két ennyire különböző ember, és tessék, negyvenöt éve osztozunk ezen az egy életen, mint valami bolton. Azt kellett eldönteni, hogy a vér otthon maradjon, vagy elkódorogjon, valami nagy szenvedély nyomába. És én döntöttem, mert az embernek biztos és világos szabályokra van szüksége. Családban élsz, vagy kívüle. Maradsz a családi tűzhelynél, vagy elcsatangolsz a világban. A gyerekeid hozzád tartoznak, vagy idegenek lesznek. Csak hát, nincsenek előre tudhatók leckék mégsem.
A természetemet Apámkától örököltem, de javítottam rajta. Hogy miért pont ezt a nevet aggattam rá? Anyám mindig becézte a lányait, Marika így, Zsuzsika úgy, ezt hallottam tőle örökké, úgyhogy én meg elkezdtem az apámat becézni. Hol gúnyosan, hol meg kedveskedve. Rajta is ragadt az Apámka, a lányok is így hívták mindig, pedig hát nem érdemelte meg, nem sokat törődött ő velünk. Néha focizott velem az udvaron, rajta, most virtuskodj, mutasd meg, milyen tökös legény vagy, kiabálta és behúzta a labdát a kapu sarkába. Aztán lerogyott a farakásra, szusszant egyet, a lányoknak barackot nyomott a fejére és indult a kártyacimboráihoz. Bele volt szerelmesedve a kártyázásba. Kovács volt egyébként, az egy nagyon rendes szakma, és amilyen nemtörődöm apa volt, olyan jó kovács hírében állt. Anyánknak Apámka volt mindig az első, nem mi, gyerekek. Ment utána, hozta haza a kocsmából, de nem szidta, hiába volt részeg, mint a csap. Más asszony szidta a részeg urát, a mi drága anyánk meg csak azt hajtogatta: jó ember vagy, Béla, jó. Az igaz, hogy Apámka soha nem vert meg senkit, se családot, se cimborát, nem durvult el az ivástól. És ment dolgozni minden nap. Csak hát munka után alsózott kicsit, és észre sem vette, ha a konyhapénznek lőttek. Este danolászva jött hazafelé, aztán csak eldőlt az ágyon és horkolt, mint egy medve, anyánk hajnalban mégis ölelgette, reggel meg útnak indította. Nekünk pedig szépen ki kellett várni a sorunkat, ami apánk után következett, csakis.
Na, nekem senki ne mondja, hogy nem lehet kibújni a rossz örökségből. Eldöntöttem, hogy én másként csinálom, belőlem rendes apa lesz, és az is lett. Visszafogtam a nyugtalan természetemet, nem futottam a nők után, mert a házasság már szent dolog, és nekünk az asszonnyal mindenünk a család lett. A gyerekeink megkaptak tőlünk mindent. Amikor kicsik voltak, óvtuk őket, akár a kiscsibéket, hát nem érdemli azt meg egy gyerek? Amikor meg eljött az ideje, kitaníttattuk mindegyiket, a lányt is, került, amibe került. Sokba. Mostanra meg már olyan elfoglalt tanár és mérnök lett belőlük a fővárosban, hogy csak ünnepnapon látjuk őket, és igazán nem mondhatni, hogy agyonaggódják magukat miattunk. Azt hiszik, elég egy évben kétszer-háromszor ránk nyitni az ajtót. Hát, így vagyunk jó ideje már.
Kiballagok néha a temetőbe apám sírjához. A kőre is rávésettem: Apámka. Leülök a padra és elbeszélgetek az öregemmel. Ami azt illeti, sokat tanultam tőle, főleg a halála után, amiért hálával tartozom neki. A rossz emlékek furcsán szívósak, nehéz szabadulni tőlük, de látom már, hogy másként vannak ezek a dolgok, mint ahogyan sokáig hittem. Nem is számít olyan nagyon, miféle hibái voltak az apámnak. Valami más az, ami számít. Ami közte és anyám között végig megvolt. Hogy annyira szerették egymást. Ha ez az összetartozás kevesebb lett volna, akár ha hiányzott volna, akkor kevésbé kötődnék máig hozzájuk, más ember válik belőlem. Talán olyan, mint amilyenek a mi közömbös fajta gyerekeink…az áldóját, de szeretnék már meghalni.”
