Ez tényleg iszonytató - Óriás piton a WC-ben (videó)

Publikálás dátuma
2017.08.01. 13:48
A kép illusztráció. FOTÓ: Shutterstock
Egy óriás piton költözött egy Charters Towers-i család wc-jébe. A kígyó annyira jól érezte odament magát, hogy ki se akart jönni - írja a Blikk.

Leanne Colthup, kígyó befogó ment ki, mikor a család segítséget hívott hétfőn este, ám hiába próbálta meg kihalászni a lefolyóból az állatot, az mind a kétszeri nekifutásra csak jobban bebújt a wc-be.

Kedden reggel újra visszatért a lakásba, ahol harmadik próbálkozásra, végül sikerült kiszabadítani a kígyó fejét, és megragadni, hogy ne tudjon visszabújni. A sikeres akcióról videó is készült.

Szerző
Témák
kígyó piton WC

Megbukott lázadás Európában

Publikálás dátuma
2017.07.29. 09:55
Trump győzelme, a menekültügy, a Brexit és a török pancserpuccs hatottak a világra, de a lázadás egyelőre elmaradt

A tavalyi év világpolitikai eseményei még a politikától megfáradt, semmin meg nem lepődő, sokszor cinikussá váló embereket is megrázták egy pillanatra. Néhány hónap alatt sokkolta a közvéleményt a Nagy-Britanniát az Európai Unióból kiléptető népszavazás, a török elnök elleni puccskísérlet és az annak apropóján történt brutális megtorlások, a rendszeres terrortámadások, az osztrák elnökválasztás újabb és újabb fordulatai, és Donald Trump amerikai elnökké választása. Mindezek tükrében, inkább szóhasználatában, semmint tartalmában volt meglepő Orbán Viktor miniszterelnök 2016 decemberi jóslata, amelyben azt mondta: „meggyőződésem, hogy 2017 a lázadás éve lesz (a status quo ellen - B. T.). Hogy ezt a lázadást aztán leverik-e vagy sem, az egy másik történet”.

A jóslat nem vált be

2016 végén a politikai megfigyelők jelentős része a miniszterelnökhöz nagyon hasonlóan érezte a helyzetet: amíg a populisták, az EU-ellenesek, az autoriter típusú vezetők népszerűsége szárnyalt, addig a jobbközép és balközép politikusok vergődtek, az európai uniós vezetők pedig egyik krízisből a másikba sodródtak. A politikai esélylatolgatók emiatt mind nagyobb túlzásokba estek, azt vizionálva, hogy 2017-ben a szélsőjobboldal, vagy legalábbis az Orbán-féle populista irányzat veszi át a hatalmat Hollandiában, Olaszországban és Franciaországban, valamint dominálja majd a politikai közbeszédet Németországban is. És bár még csak nyolc hónap telt el az évből, azt jól láthatjuk, hogy ezek a jóslatok tévedtek, az áttörés elmaradt. Hollandia jobbközép kormánypártja újra bizalmat kapott, Franciaországban az Európa-párti és liberális elnökjelölt győzött, Olaszországban a baloldali kormánypárt a helyén maradt, Németországban – kis túlzással - pedig lassan el is felejtik, hogy a választásokon indul egy olyan párt is, amelynek Alternatíva Németországért (AfD) a neve. A populisták az idén eddig minden megmérettetésen elbuktak, és a következő hónapokban ez a trend folytatódni fog. 2017 nem a lázadás, hanem a liberális demokrácia éve Nyugat-Európában.

Miért alakult így? Miért tévedtek a borúlátók, miért fogott ennyire mellé a miniszterelnök, miért vesztettek végül a populisták? Alapvetően négy tényezőt érdemes kiemelni.

Az egyik legfontosabb – mint a politikában oly’ sokszor – a gazdaság. Az utóbbi évtizedben először fordul elő, hogy mind a 28 uniós országban beindult a gazdasági növekedés, és ez folytatódik. A foglalkoztatottság és a lakossági fogyasztás nő, a munkanélküliség zuhan, az eladósodottság csökken. A korábbinál pozitívabb gazdasági kilátások természetesen a tradicionális pártokat, nem pedig a „lázongókat” erősítik.

A második fontos elem a menekültválság – vagy legalábbis Európából látható következményeinek - enyhülése. Az idén egyedül Olaszországnak kellett megbirkóznia nagyobb számú újabb menekült elhelyezésével, a többi országban rendezettebb lett a helyzet – a Törökországgal kötött paktum, az erőteljes határmenti rendészeti jelenlét és a sorozatos visszatoloncolások révén. Ehhez kötődik a „lázadás” megállításának harmadik összetevője, a centrista pártok stílusváltása. Minden sikeres centrista párt politikájában megjelent a bevándorlás szigorúbb kezelése, valamint a társadalmi rend erősítése. Fontos azonban kiemelni, hogy ezek a pártok politikájuk korrekciójától nem váltak sem populistává, sem szélsőségessé, ugyanis továbbra sem jellemzi őket az idegenekkel vagy az iszlámmal szembeni tudatos konfliktus- és gyűlöletkeltés, továbbra sem határozzák meg magukat a „nép” kizárólagos képviselőjeként az elittel szemben. A jobb- és balközép centrista pártok alkalmazkodtak ugyan a megváltozott politikai környezethez és igényekhez, de eközben a „lázadó” ellenfeleikkel ellentétben nem adták fel sem Európa-pártiságukat, sem a liberális demokrácia értékeivel kapcsolatos meggyőződésüket.

Az európai populista pártoknak végül az sem kedvezett, hogy nem hozott látványos eredményeket 2016 két nagy szimbolikus elitellenes eseménye – a Brexit-népszavazás és Trump megválasztása –, és láthatóan inkább a káosz, semmint a rend erősödött az angolszász országokban. Az EU-ból való kilépést szorgalmazó brit politikusok látványos zavara a népszavazás után, az elhúzódó Brexit-tárgyalások, vagy Trump eddig eredménytelen politizálása azt a következtetést sugallhatta a jelenlegi világrend kritikusainak, hogy „bár nem tetszik a rendszer, de az alternatíva sem jobb”.

Dühös emberek

A fentiek alapján azonban hiba lenne arra jutni, hogy a politikában szépen lassan minden visszatér a régi kerékvágásba. Mert bár a populisták az idén sehol sem győztek Európában, a támogatottságuk jelentős: az európaiak csaknem negyede olyan pártra szavaz, amely szembemegy a jelenlegi, konszenzuális demokratikus értékekkel. Az európaiak majdnem kétharmada szerint - a javuló gazdasági helyzet ellenére is - a következő generációnak rosszabb anyagi körülmények között kell majd élnie. A csökkenő migrációs nyomás ellenére is a lakosság fele tart a kontinensre érkező menekültektől, és továbbra is kevesen gondolják azt, hogy az európai politikai elit képes megoldani az emberek mindennapi problémáit.

Az elitre dühös, aggódó, lecsúszástól félő emberek mellett azonban van egy másik jelentős csoport is, amely a jobboldali populistákra szavaz. Őket szokás – semmiképpen sem pejoratív értelemben – autoriter személyiségjegyekkel rendelkező szavazóknak nevezni. Az autoriter személyiségjegyek itt csupán azt jelentik, hogy az illető számára fontosak az olyan értékek, mint a rend és a biztonság, és kényelmetlenül érzi magát, ha nincs egy iránymutató autoritás, amely meghatározza számára, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”. Az ilyen szavazók individuumok helyett általában közösségekben, csoportokban gondolkodnak, és fontosnak tartják megkülönböztetni, hogy ki tartozik ugyanabba a csoportba, mint ők maguk, és kik a csoporton kívüli idegenek.

Az ilyen szavazók EU-ellenesek, hiszen úgy érzik, hogy az unió veszélyezteti tradicionális közegüket, a nemzetet. Az ilyen szavazók bevándorló-ellenesek, és nem elsősorban a sokat hangoztatott „attól félnek, hogy elveszik a munkájukat”-érv alapján, hanem azért, mert a bevándorlókat egy másik, a „mi fajtánktól” eltérő csoportnak érzékelik. Az autoriter személyiségjegyekkel rendelkező szavazó ellenzi azt a sokszínűséget, változatosságot és nyitottságot, amelyet a liberalizmus hoz magával, hiszen mindaz szembe megy a számára fontos renddel és kiszámíthatósággal. A populista szavazótábor nagyrészt a lecsúszástól félő dühös emberek és az autoritás iránt fogékony szavazók koalíciójából áll.

Korábban ezeket a szavazókat a hagyományos bal- és jobboldali pártok meg tudták szólítani. Egyértelmű volt, hogy az elszegényedő, a társadalmi mobilitás hiányától szenvedő, a fennálló renddel kritikus, dühös emberek a baloldalra szavaztak. Mint ahogyan az is egyértelmű volt, hogy a rendet, kiszámíthatóságot, tradíciókat, változatlanságot, autoritást igénylő szavazók a konzervatívokra adták voksukat. De ahogyan a baloldal feladta gazdasági programját a jobboldal kedvéért, a jobboldal pedig társadalmi konzervativizmusát a baloldal kedvéért, úgy maradták árván ezek a szavazók.

2022: kételyek

A javuló gazdasági környezet ugyan meg tudja állítani a populisták, EU-ellenesek, illiberálisok jelentősebb térnyerését, de ezeket a pártokat teljesen eljelentékteleníteni már nehezebb feladat. Főleg, hogy időközben a szociáldemokrata pártok több országban – így Franciaországban és Hollandiában – történelmi vereséget szenvedtek. A baloldal törzsbázisa már eddig is egyre nagyobb mértékben szavazott át a populista jobboldalra, de a 6-7 százalékosra zsugorodó balközép formációk komolytalanná válásuk miatt elveszthetik a maradék munkásosztálybeli támogatottságukat is. Ráadásul Franciaországban Emmanuel Macron is bőven merített a baloldal szavazótáborából, ők segítették a választási győzelemhez.

A „balközép” vagy a „balliberális” politikai irányzat már nem elég karakteres a választók számára. Vagy olyan formációkra szavaznak, amelyek ígérik, hogy megvédik az országot a globalizációtól, a munkahelyek megszűnésétől, a gazdasági-társadalmi változásoktól, vagy olyanokra, amelyek szabadságot, modernitást, „több Európát” és nyitottságot kínálnak. Egyre nehezebb dolguk van azoknak a hibridmegoldásoknak, amelyek egyszerre ígérnek megszorítást és szolidaritást; védelmet és nyitottságot; haladást és kiszámíthatóságot; magasabb fizetéseket és alacsony adókat. Végeredményben azokban az országokban, ahol meggyengült a baloldal, a populistáké lett a váltópárti státus

Nyugat-Európában 2017-ben ismét győzelemre áll az Európa-pártiság, a liberális demokrácia, a jövőorientáltság, a nyitottság. De ha ezeket az értékeket képviselő pártok és politikusok nagyot hibáznak a következő négy-öt évben, akkor a következő választásokon a politikai váltógazdálkodás automatikusan a populistákat hozza helyzetbe. Ezért 2022 tényleg a lázadás éve lehet. Kivéve persze, ha a „lázadó szavazókat” visszacsábítják a valóban konzervatív értékrendű jobboldali vagy a valóban baloldali gazdaságpolitikát kitűző szociáldemokrata pártok. Ez esetben a lázadás 2022-ben is elmarad.

Szerző

A narcisztikusság csapdájában

Publikálás dátuma
2017.07.29. 09:50
FOTÓ: Tóth Gergő

A narcisztikusság – a csodáltság igénye és a megdicsőülés vágya – ellentmondásos adottság. Az irigységet keltő szépség többnyire az egyenrangú kapcsolatok kialakítására való képtelenséggel párosul. A kizárólag önmagába szerelmes narcisztikus személy boldogtalanságra kárhoztatja magát és csodálóit egyaránt. Ám az élet zord feltételei és a sokgyerekes családokban való felcseperedés sokáig csak kevesek számára tették lehetővé az efféle viselkedés luxusát. A 20. század azonban alapvető változást hozott. A fizikai kényszereket és az elháríthatatlan kötelességeket felváltotta a kényeztetés, a csábítás és dicséretek kora. (Ch. Lasch: Az önimádat társadalma. 1984.) Egyre több gyermek nőtt fel egykeként: megfosztva a társas kapcsolatok készségének elsajátításától. A szülők igyekeztek megadni csemetéjüknek mindazt - presztízs-javakat, dicséretet és kizárólagos figyelmet – aminek hiányától ők szenvedtek gyermekkorukban. Ezzel – anélkül, hogy tudatában lettek volna – a felnövekvő nemzedéket elindították a narcisztikussá „programozás” útján.

Egyén és nemzet

A kutatások egyértelműen jelezték: a fiatalok öncsodálata és egyedi elbírálás iránti igénye egyre nőtt. A jelenség fokozatosan egyre többek jellemzőjévé vált. A 21. századba átlépve pedig a probléma a fiatalok jelentős részét sújtó személyiségzavarrá nőtt. A kutatások szerint az élethelyzet alapvető változásán túl, döntően a szülői „programozás” felelős a gyermekek narcisztikusságának kialakulásáért. (Brummelman, E. et al. 2015. Origin of narcissism in childern. PNAS.) Azzal, hogy a család nem reálisan értékeli a csemeték teljesítményét, és nem szembesíti őket hibáikkal, azt a benyomást alakítja ki bennük: kudarcaikért nem ők, hanem a környezet a felelős. A gyermek megtanulja, a sikerek hiánya kompenzálható, ha ellenmondást nem tűrően hirdeti: „Ő a legjobb”. Ám az egyedi elbírálás kikövetelésével a sikertelenség mintája rögzül. Az egyénbe egyre mélyebben „beleég” a folyamatos kudarc, és - ezt ellensúlyozandó - mind mélyebben süllyed az öndicséret és önsajnálat mocsarába. Így a gyermekek és a szülők közösen készítik a csapdát, amelyből az egyén képtelen a maga erejéből kikecmeregni.

Ám, miközben a kutatók a tömegessé váló személyiség-zavarok szerteágazó hatásait vizsgálták, váratlanul feltűnt egy - ezzel kapcsolatban levő - különös jelenség: a kollektív narcisztikusság. (de Zavala, A. G. et. al. 2009. Collective narcissism and its social consequences.) A kollektív narcisztikusság kifejezés még a múlt század közepén bukkant fel. A társadalomkutatók – Th. Adorno majd E. Fromm - e fogalom segítségével próbálták leírni azt a társadalmi beállítódást, amely megalapozta a Hitler hatalomra jutását. Értelmezésükben a kollektív narcisztikusság a megrendült csoportidentitás védelméül szolgált. A vesztes világháború és az 1929-es gazdasági válság ugyanis nemcsak a személyiség zavarait idézte elő, de megrendült a korábban önmagát büszke nemzetként szemlélő közösség identitása is. Ebben a helyzetben bukkan elő - a szomorú valóság kompenzálásaként – a kollektív narcisztikusság, amely a nemzet nagyságát és mindenki felett állóságát hirdeti. Ezt fejezte ki a „Deutschland Deutschland über alles…”, de - nem mellékesen - erre utal napjaink terjedő jelszava: „Tegyük nemzetünket az első helyre”.

A kollektív narcisztikusság a saját közösség – vallás, nemzet, birodalom - magas önértékelése és környezete alacsony értékelése közötti ellentmondás feloldására szolgál. A csoport szembesül - egykori sikereinek tükrében sokkoló - kudarcaival és mások őt lebecsülő véleményével. Erre válaszul önmagát felértékeli és a másokkal szembeni felsőbbrendűségét hirdeti. Ezt azután az élet minden területen - a kultúrában, a tudományban, a gazdaság teljesítményében, a sport-eredményekben, még a csoport erkölcsi állapotában is – felfedezni véli. A kollektív narcisztikusság kórjába esett közösség őszintén hiszi és hirdeti: „Ha mindenki olyan volna, mint mi, az egész világ jobb hely volna”.

Csábító gyógyír

Caravaggio: Narcissus

Caravaggio: Narcissus

A kollektív és az egyéni narcisztikusság befelé és kifelé is ugyanazt üzenik: mi jobbak, tehetségesebbek, okosabbak, erkölcsösebbek vagyunk mindenkinél. Ez különösen csábító az olyanok számára, akik a jelent folyamatos kudarcként élik meg, és úgy érzik, elveszítették ellenőrzésüket saját sorsuk felett. Ám miközben a csoport a mindenkivel szembeni kiválóságát hirdeti, a környezet ezt kételkedve fogadja, sőt gyakran kigúnyolja. A kollektív narcisztikusság azonban erre is magyarázatot, egyben gyógyírt kínál: a nemzet kimagasló teljesítménye csak a környezet irigysége miatt nem közismert.

A narcisztikusságra tehát jellegzetes körülmények teszik fogékonnyá az egyéneket és a nemzeteket. Az élet kudarcait valamiképpen fel kell dolgozni. Az egyik lehetőség a sikerkeresés stratégiája: reális önértékelés, megvalósítható, de kihívást jelentő célok kitűzése, és a „jutalom-halasztás” tűrése. Ez a stratégia a racionális belátás útján keresi az okokat: hol és milyen hibát követtünk el, mit csináltak mások jobban? Ám a valósággal való szembenézésnek ez a módja fáradságos és frusztrációval teli. Ezért az egyén és a közösség is – különösen, ha erre bíztatják - inkább választja a másik utat, a kudarckerülést. Ez a vereségeket sikerként tünteti fel, a kudarcokért a környezetre hárítja a felelősséget, és a megérdemeltnek gondolt elismerés elmaradására agresszióval válaszol. A kudarcok narcisztikus magyarázata elutasítja a valósággal való szembenézést. Megelégszik annak folytonos ismételgetésével: a sikertelenségért nem „mi”, hanem az ellenségek a felelősek, akik elárultak, és becsaptak minket.

A kollektív narcisztikusságra különösen fogékonyak a múltban sikeres, majd később - különböző történelmi okok miatt - lehanyatlott nemzetek. Történelmi emlékezetük őrzi, miként hevert egykor a lábaiknál mindenki. Azután váratlanul „kizökkent” a világ: katonai vereségek, politikai kudarcok követték egymást, és a birodalom szétesett. Miközben a nemzet emlékezete - a művészeti és az irodalmi alkotások – a múlt dicsőségével vannak teli, elkerülhetetlen a szembesülés a frusztráló valósággal. Ilyenkor a közösség véleményformálói – a múlt „újrafelfedezésének” jelszavával - a nemzeti mítoszok csodálatra méltóságot kifejező elemeit élesztik újra. A kudarcokkal való szembenézést hirdetőket pedig a nemzet ellenségének nyilvánítják.

A kutatók mérhetővé tették az egyén saját közösségéhez fűződő – gyakran érzelmekkel kevert – viszonyának kettősségét. (Szabó Zsolt Péter és László János. „A nemzettel való azonosulás magyar kérdőíve”. A Magyar Pszichológiai Szemle. 2014.). Abból a logikus, feltételezésből indultak ki, hogy a nemzettel való azonosulásnak alapvetően két eltérő minősége lehet. Az egyik: a saját közösséghez „kötődésként” jellemezhető viszony. Ez olyan – sokunk által átélt - pszichológiai reakciókban nyilvánul meg, mint a nemzeti szimbólumok – a nemzeti zászló, a Himnusz – által kiváltott öröm, külföldön a magyar szavak hallatán érzett boldogság, vagy a büszkeség, amit a magyar alkotók vagy sportolók sikerei idéznek elő. Ettől alapvetően eltér a nemzettel való azonosulás másik típusa: a glorifikáció. Ennek lényege: saját nemzetünket erkölcsösebbnek, kiválóbbnak, okosabbnak, igazságosabbnak tartjuk másoknál. Aki így tekint a saját közösségére, az elutasítja a reá vonatkozó negatív tényállításokat. Bármit tett is a nemzet, azt eleve igazságosnak látja. S ha mégsem, akkor a körülmények áldozatának tekintve magát, tagadásba illetve önfelmentésbe menekül.

Erősen és büszkén

Ez a „mérgező” politikusi attitűd, jól illeszkedik az illiberális autokraták fegyvertárába. Ám ők azzal, hogy túlzóan dicsőítik a nemzetet és megkérdőjelezhetetlennek tekintik tetteit, pusztán manipulálnak. Így tartják hatalmukban társadalmukat. Éppen úgy járnak el, mint a gyermekét manipuláló szülő: nem akarja elengedni, nem segít neki szembenézni saját hibáival. Az illiberális autokraták – Putyin, Erdogan, Orbán Viktor, de melléjük felzárkózóban van a Kelet-Európa nem egy politikusa – a történelemmel való szembenézés helyett inkább újraépítik a régi mítoszokat. A valós tények helyett hamisításokból, csúsztatásokból és elhallgatásokból alkotnak alternatív történelmet. Ebben a kreált sztoriban a nemzet mindig győzött, és ellenségei ezt csak azért nem hajlandók elismerni, mert irigylik „felsőbbrendűségét”. Ebből pedig azt a következtetést vonják le: mindaz, amire szomjazol - a külföld tisztelete, a világ csodálata, mindenki elismerése – jár neked!

Amikor a karizmatikus vezér felemeli a szavát az erős és büszke nemzet védelmében, az egész életében az önbecsülés hiányával küszködő egyén úgy érzi: végre valaki kimondta azt, amiben mindig is hitt. Ám a kollektív narcisztikusság hiper-érzékennyé tesz: agresszíven reagál bármilyen félreérthető gesztusra és tréfára, fizikailag fenyeget a neki nem tetsző írásért vagy filmért. Ez az oka, hogy ezzel a stratégiával oly nehéz megküzdeni. Ahhoz, hogy elvonszoljunk egy narcisztikus nemzetet – akárcsak egy személyt - a pszichológushoz, előbb be kell ismernie: kudarcaiért jórészt ő a felelős. Ám a kollektív narcisztikusság betegségébe esett közösség kiszolgáltatott lesz a manipulációnak. Az őt markában tartani igyekvő karizmatikus vezér éppen azt használja ki: a sikerre szomjazó nemzet elveszti józan eszét. Nem képes megkülönböztetni az őszinte elismerést a hazug dicsérettől. Elhisz mindent, és kételkedés nélkül követi manipulálóját.

A narcisztikus nemzet önimádatából – a siker hiányában – öndicsőítés lesz. Az öndicsőítés azonban nem találkozik a környezet helyeslésével, csak megmosolyogják, sőt elutasítják. Ezért innen egyenes út vezet az önsajnálatba, onnan pedig tovább, a kudarcok és bűnök alóli önfelmentésbe. És a narcisztikus nemzet valóságos és szimbolikus tereit elborítják az önmagához és múltjához való glorifikáló viszonyát kifejező alkotások: írásművek, filmek, szobrok és egyéb szimbolikus építmények. Ez a szellemi közeg szülte a Szabadság téri emlékművet. A szoborcsoport a narcisztikus nemzet önfelmentő imájának megtestesülése:

Amivel vádolnak, nem történt meg!

Ha megtörtént, nem volt olyan rossz!

Ha rossz volt, nem olyan nagy ügy! (másokkal is megesett)

Ha nagy ügy volt, nem az én hibámból történt!

Ha az én hibámból történt, én nem ezt akartam!

Ha viszont ezt akartam, akkor megérdemelte, aki kapta!