A híd alatt, a híd alatt

Tavasszal jelentette be a kormány: 2,5 milliárd forintból Sátoraljaújhelyen megépítik a világ leghosszabb, 700 méteres függőhídját, üvegből.

Mára a terv átalakult: ugyanannyiért 120 centi széles lesz, négy helyen hatvan-hatvan centis kiálló résszel, „ahol meg kell vizsgálni átlátszó járófelület kialakításának lehetőségét”. A projektszemléletű, bölcs polgármester már nyilatkozott is, hogy évi egymillió turistát vonz majd, a hatalmas haszonból meg járdát építenek. (Párbeszéd a képzeletbeli jövőből „Darling, hol nyaraljunk az idén? Hawaii, Riviéra? Ugyan! Sátoraljaújhely City!”)

Könnyű matek: a mostani összeg szerint 3,5 millióba kerülne egy méter, de lásd a vizes vébé költségeit, ugye…
Apropó, vébé. Oda meg is épült egy tök fölösleges biciklis „viadukt”, 27 méter, 460 millió (17 millió/folyóméter).

Ehhez képest, ha elolvassuk, mit adtak át a minap Svájcban, a szánk is tátva marad. Egy 496 méter hosszú gyalogos függőhidat a Grabengufer-szakadék fölött. A főszponzor, egy helybéli vállalkozó és pszichológus nevét viselő híd 750 ezer svájci frankból (200 millió forint, méterenként 400 ezer) épült fel mindössze két és fél hónap alatt.

Arányosítva: ha tehát a pesti bürüt a svájciak építik meg, az 10 millióba került volna, amiből a hazai számlán egy méter sem jönne ki. (Igaz, azért a magyar minőség drágít.)

Ha viszont hazai áron nézzük, akkor a svájci adakozónak 8,5 milliárdjába fájt volna az átjárója. (Jut eszembe: itthon még senkinek nem jutott eszébe, hogy ilyen műtárgyakat gazdag emberekről vagy a pénzt odavető hatalmasságokról nevezzenek el? De nem szeretnék tippeket adni...)

Van egy olyan érzésem, hogy bicskáéknál pár módosabb polgárember zsebből simán, néhány hónap alatt összedobott volna egy príma kis vizes vébét.

Nálunk is hasonló volt persze, csak a pénz nem magánzsebből, hanem, -be érkezett.