Két kottából játszanak

Publikálás dátuma
2017.08.05 07:45
Fotó: Shutterstock
Azonos művészi színvonalú muzsikusokat különböző mértékben díjaznak az együttes működési formájától függően.

Bár a Magyar Állami Operaházban működő szakszervezetek sztrájkfelhívásuk okaként a kollektív szerződés hiányát és nem egyszerűen a dolgozók fizetésének rendezését jelölték meg, a probléma felvetése ráirányítja a figyelmet a zenekarokban dolgozó nagyjából kétezer muzsikus olykor sanyarú, olykor „csak” kiszámíthatatlan helyzetére. A Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének főtitkára, Gyimesi László az egységes bérstruktúra bevezetésében látja a megoldást.

„Manapság egy átlagos szimfonikus zenekarban dolgozó művész a diplomások között kifejezetten alacsony, 200-250 ezer forint bruttó, azaz 170-190 ezer forint nettó fizetésért teljesít szolgálatot. Szolgálatot, mert a zenészek a próbákat és koncerteket ezzel a mértékegységgel számolják. A pedagógusok bérrendezése a zenetanárokat is érinti, ami a pedagógusok és a zenészek bére közötti különbség növekedésével járt, előbbiek javára. Ebből következően a muzsikusok egy része inkább tanításba kezd. Egyes vidéki zenekarok hiába hirdetik meg a művészi szempontból nagyobb presztízsű állásokat, nem akad jelentkező. Ha a zenekari bérek megközelítenék a pedagógusokét, akkor az elszívó hatás mérséklődne.” - fejti ki Gyimesi László.

„Egy klasszikus zenész 15-20 év tanulás után jut el a diplomáig, jellemzően kisiskolás korától kezdve gyakorol minden nap több órát, beleértve, hogy ez így marad egész aktív életében, mert számára természetes, hogy művészileg folyamatosan fejlődnie kell.” - utal a nem átlagos terhelésre a zenészként is aktív, tehát saját tapasztalataiból kiinduló jogász, aki 1989 óta szakszervezeti vezető. „A zenekari munka hihetetlen koncentrációt és együttműködést igényel, ezért is örültünk, amikor … -ban sikerült speciális, a foglalkoztathatóság időtartamát korlátozó munkajogi szabályozást tető alá hozni. Ez védi a zenészeket, segíti magas színvonalú szolgáltatást, de leginkább a közönséget óvja.” - mondja Gyimesi László.

2008-ban hosszas egyeztetést követően megszületett az előadóművészeti törvény, amely rögzíti az állam és a zenekarok viszonyát. Eszerint az állam garanciát ad, hogy a meghatározott feltételek teljesítése esetében támogatja a zenekarokat, amelyek teljesítik a szigorú szakmai és foglalkoztatási feltételeket. Ugyanez a törvény tesz egyenlőség jelet a működtetési formák közé, azaz egy zenekart működtethet egyesületi, alapítványi, gazdasági társasági, intézményi formában, fenntartója vagy tulajdonosa pedig jellemzően az állam vagy önkormányzat. „Az együttesek körülbelül felében játszó zenészek közalkalmazottak, a többiek gazdasági társaságok dolgozóiként munkaviszonyban látják el ugyanazt a feladatot. A 2010-15 közötti időszakban folyamatosan csökkent az állami támogatások mértéke, tavaly megváltozott ez a trend, ám a növekedés csak a 2010 előtti szint eléréséhez volt elég. Idén a kulturális pótlék megjelenésével a közalkalmazottként dolgozó zenészek bérét rendezték, ez átlag 15 százalékos, azaz bruttó 10-50 ezer forint közötti emelkedést jelentett számukra.” - utal a szerencsés, de féloldalas fordulatra a szakszervezeti vezető.

„A gazdasági társaságok által működtetett együttesek muzsikusai azonban nem jutottak ehhez a béremeléshez, tehát az egyik együttesben 15 százalékkal lehet magasabb a garantált fizetés, mint a másikban, ami érthető módon okoz feszültséget.” - világít rá javaslatának legfőbb okára Gyimesi László, aki egy felfelé nyitott, ám a minimumot garantáló bérstruktúrát képzel el. „Azt kezdeményeztük, hogy kössünk egy ágazati kollektív szerződést, egységes bérrendszert alakítsunk ki, amely rögzíti, hogy aki ilyen és ilyen diplomával ennyi és ennyi ideje dolgozik, ne kereshessen kevesebbet, mint a megállapodott minimum összeg. A kulturális kormányzat egyetért a megoldás keresésében, ám a gazdasági társaságok vezetői féltik a saját, egyénileg kialakított juttatási rendszerüket egy lemerevített egységes bérstruktúrától. Mi viszont a hangsúlyozottan felfelé nyitott rendszerrel egyfajta zenész életpályamodellt szeretnénk biztosítani. Ősszel folytatjuk a tárgyalásokat” – villantja fel az esélyt Gyimesi László, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének főtitkára.

Lapunk, az állami támogatás szükségességét firtató kérdésére Gyimesi László meglepetten válaszol: „Egy jól menedzselt zenekar ugyan el tud csípni jól fizető külföldi turnékat, de a jegybevétel Magyarországon nagyon alacsony, ebből adódóan a jegybevételtől függő TAO támogatás összege is. A saját bevétel maximum 15-20 százalék lehet. Pusztán piaci alapon egyébként sehol nem működnek szimfonikus zenekarok, mindenhol kapnak valamilyen támogatást. Így van ez a világ leghíresebb zenekarainál, a berlininél, a londoninál, vagy akár a New York-inál is. Ez a műfaj nem mérhető kereskedelmi mércével, valódi közszolgálat, és ezt nem vitatják sehol a világon.”

Van Dyck olcsóbb volt Munkácsynál

Publikálás dátuma
2019.02.20 11:00
Kásler Miklós, a nemzeti erőforrások minisztere (j2) és Baán László főigazgató (j) nézi a múzeum birtokába került Van Dyck-festm
Fotó: MTI/ Balogh Zoltán
Az utóbbi száz év legdrágább műtárgy vásárlásának örülhet a Szépművészeti Múzeum: a kormány támogatásával a flamand Anthonis Van Dyck képével bővült a gyűjteménye.
Kedd délelőtt az emberi erőforrások minisztere, Kásler Miklós királyi gyermekek portréiból álló kamaratárlatot nyitott a Szépművészetiben annak alkalmából, hogy a magyar kormány a múzeum részére megvásárolta az élvonalbeli flamand barokk festő, Anthonis Van Dyck egyik utolsó, befejezett művét, Stuart Mária Henrietta esküvői portréját. A Szépművészeti Múzeum elmúlt száz évében ez eddig a legnagyobb értékű műtárgy vásárlás. A festményt a Christie’s december 6-i árverésén Londonban vették meg 5,85 millió angol fontért, mintegy 2,1 milliárd forintért – azaz a mű jelentősen olcsóbb volt, mint Munkácsy Mihály Golgotája, amelyért a Miniszterelnökség idén januárban 10 millió dollárt, mintegy 2,8 milliárd forintot fizetett. (Korábban a Magyar Nemzeti Bank Értéktár programja 6 millió dollárt ajánlott a képért akkori tulajdonosának, Pákh Imre műgyűjtőnek, de ő 9 milliót kért. Azóta is rejtély, a Miniszterelnökség hogyan jutott kilencről tízre.) A Van Dyck-képnek – így tárlatnak is – némi bizarr színezetet ad, hogy I. Károly angol király legidősebb lánya, Stuart Mária Henrietta éppen kilencéves volt, mikor házasságot kötött az akkor tizennégy éves II. Orániai Vilmos herceggel, a független Hollandia későbbi kormányzójával. Igaz, a szövetségkötéseket megpecsételő gyermekházasságok akkoriban nem voltak szokatlanok, és minden bizonnyal a művet nem a tematikája miatt méltatta a világ festészetének egyik kiemelkedő alkotásaként az emberminiszter. A Szépművészeti kamaratárlatán tíz gyermekportré látható, többek között Baltazár Károly infáns − Stuart Mária Henrietta unokatestvére – portréja Diego Velázqueztől. Az ötéves trónörökös vadászként, puskával a kezében állt modellt a spanyol udvar festőjének. A Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe került műtárgy a 2004-ben megjelent Van Dyck-monográfiában és a holland művészettörténeti kutatóintézet nyilvántartásában is egyértelműen a művész saját kezű, kimagasló színvonalú alkotásaként szerepel. A szakirodalom a portré három ismert változata közül a szóban forgó képet tekinti az először készült, legkvalitásosabb példánynak – emlékeztet a magyar múzeum közleménye. A portré egyik ismert változata egyébként a Christie’s árverése előtt egy nappal, a Sotheby’s árverésén tűnt fel Londonban, és 790 ezer angol fontért, mintegy 284,4 millió forintért kelt el. Igaz, a festmény szerzőjeként Van Dyck műhelyét, nem pedig magát a festőt tüntették fel – a reprodukciók alapján utóbbi kép sötétebb tónusú, ám a kompozíció ugyanaz, a méret is majdnem azonos. „Nagyjából ez a különbség árban, hogy egy művész saját kezű alkotásáról van-e szó, vagy csupán a műhelyéből került ki” – nyilatkozta lapunknak Martos Gábor művészettörténész, aki a Papageno portálon épp kedden indított blogjában arról írt: Van Dyck képei iránt komoly érdeklődés mutatkozik az aukciós piacon. „Minden annyit ér, amennyit adnak érte: a két festmény között – mindkettőt láttam – jelentős a minőségbeli különbség mind a kidolgozottságát, mind a színeit tekintve” – mondta lapunknak Martos Gábor. A Christie’s árverésén egyébként 5-8 millió angol fontra tették a Szépművészetinek megvásárolt festmény becsértékét, az 5,85 millió fontos vételár reálisnak mondható.  

Győrből a Szépművészetibe

Mint arról korábban többször beszámoltunk, egy decemberi döntés nyomán 250 ezer euróért, mintegy 80 millió forintért vásárolta meg Sébastien Bourdon Nagy Szent család mosónővel című festményének tulajdonjogát Váczy Péter történész, művészettörténész örökösétől, Röszler Balázs Károlytól a Magyar Nemzeti Bank (MNB) Értéktár programja Bourdon festménye 1994-től 2017-ig a győri Városi Művészeti Múzeumban – a Váczy Péter-gyűjtemény részeként – volt látható, a kollekció egyik legbecsesebb darabjaként. A kép most nem a győri múzeumba, hanem a Szépművészeti Régi Képtárába került tartós letétbe. Az MNB-től kérdeztük, miért. − Az Értéktár program Tanácsadó Testületének ajánlása nyomán az MNB Igazgatóságának döntése értelmében − a festmény minősége és annak ritkasága indokolta, hogy a kép a budapesti múzeumba került – válaszolták megkeresésünkre. A témát egyébként a francia barokk művész többször megfestette, e képet pedig 1999-ben kiállították Montpellierben, a művész szülővárosának múzeumában is, a művész első teljes életmű-kiállításán.

Frissítve: 2019.02.20 11:00

Seggfejek a moziban - McKay legújabb műve már-már zseniális

Publikálás dátuma
2019.02.20 10:00
Nehéz eldönteni, hogy mi alapul a tényeken és mi a fi kció ebben a politikai komédiában
Fórum Hungary
McKay legújabb alkotása, az Alelnök, már-már zseniális. A főhőse pedig az Egyesült Államok történelmének egyik legkárosabb politikusa.
Adam McKay nagy játékos. Bevallom, korábbi munkássága során nem gondoltam ezt, hiszen a Ron Burgundy legendája két része, a Taplógáz, a Tesó-tusa vagy a Pancser Police után első osztályú idiotizmusok voltak, melyek kifejezetten a „pihent agyú” humoruk miatt folyamatosan azt a vágyat ingerelték bennem, hogy a popcornomat egyenként elkezdjem dobálni a vászon felé. Aztán, hirtelen jött A nagy dobás, mely a 2008-as gazdasági válságot igyekezett elmagyarázni és az abszurd humor intelligenciával való megbolondítása nagyon sok embernek bejött – de a formula még korántsem volt tökéletes azoknak, akik nem vágták a gazdasági szlenget, meg amúgy mindent, ami akkor történt. McKay legújabb műve, az Alelnök, már-már zseniális. Persze, ebben segített a témaválasztás is, mely igen hálás volt ez esetben: az Egyesült Államok történelmének egyik legkárosabb politikusa. Az első segítő tény, hogy nagyon keveset tudunk az igazi Dick Cheney-ről. Ahogy a film kezdő szekvenciáiban McKay ezt nyilvánvalóvá is teszi: kijelentik, hogy Cheney igen zárkózott és koncepcionálisan rejtélyes figura, de igyekeznek minden tőlük telhetőt megtenni, hogy ezen változtassanak. Ezek után, ember legyen a talpán, aki tudja, mi a tényalapú ebben a politikai komédiában, és mi az összeesküvési elmélet, de nem is érdekel. A címszereplő fickó ugyanis kellőképpen tenyérbemászó a valóságban (a vásznon meg pláne), és feltétel nélkül elhiszek minden szemétséget róla, amit a pofátlanság terén nem szégyenlős McKay állít. Jelesül, hogy ez a hájfejű piás, ahelyett, hogy szépen elitta volna az agyát, a felesége józanra rugdosta és folyamatosan motiválta, hogy egyre feljebb jusson a ranglétrán. És Cheney minden bizonnyal elnök is lehetett volna, ha nincs egy leszbikus lánya. Merthogy, ez még a legmegértőbb republikánus körökben is megbocsáthatatlan hiba. A film mindenesetre megmutatja, hogy azért így is elég sok kárt tudott okozni Cheney kezdve az Öböl-háborútól a szeptember 11-e utáni lehallgatási botrányokon és Guantánamoi kínzásokon túl egészen Irak mondvacsinált okokból kezdeményezett lerohanásáig bezárólag. És akkor az „emberi” oldaláról nem is beszéltünk. McKay kellőképpen intelligens ahhoz, hogy felépítse a háttérből dolgozó intrikus bábjátékos karaktert és a tényadatokat jól helyezze el a kikacsintós tragikomédiájában. Ami viszont probléma, hogy éppen ez az intelligencia gátolja meg abban, hogy a néphez tudjon szólni. Nem tud egyszerűen fogalmazni, a humor szándékolt többszörös összetettsége miatt pont csak annak a liberális gondolkodóknak lesz „világos” a film, akik az elhangzott állításokkal amúgy is tisztában vannak. Ez persze nem volt le az alapszintű élvezeti értékéből a látottaknak. Például, hogy Christian Bale újfent zseniális alakítást nyújt a nála totálisan más fizikumú főszereplő figuraként (Cheney, természetesen), de hát, akkor is fogtam a hasam a röhögéstől, amikor szintén utánozhatatlan Sam Rockwell lenyűgözően ostoba George W. Bush-ként és ne vegyük el a kreditet pazarság kategóriájában Steve Carelltől se, aki ijesztőbb barom a vásznon, mint Donald Rumpsfeld a való életben. Alelnök Forgalmazza a Fórum Hungary
Frissítve: 2019.02.20 10:00