Világosan kirajzolódik Márai szemléletmódja, ami nem más, mint az erkölcs nem megkérdőjelezhető jelenléte és érvényesülése a világban
FOTÓ: FORTEPAN
„Mi történt volna az elmúlt tíz esztendőben Magyarországon, ha a bolsevisták erőszakkal meg nem fojtják a magyar demokrácia alkotmányos fejlődését?” – tette fel a kérdést Márai Sándor 1955 novemberében Vasárnapi krónika című rádiós jegyzetében, amely a Szabad Európa Rádió (SZER) adásában hangzott el. A két világháború közötti korszak egyik legeredetibb és legsikeresebb írójáról a mai olvasó többnyire annyit tud, hogy a hazai politikai viszonyokkal való egyet nem értése miatt 1948-ban emigrált, és előbb Olaszországban, majd az Egyesült Államokban telepedett le. Negyvenegy éves, megszakítás nélküli emigráció következett Márai életében, amelyet 1989 februárjában bekövetkezett halála zárt le. Az 1980-as évek elejétől folyamatosan hívták haza. A honi kultúrpolitika nem hivatalos csatornákon keresztül puhatolózott nála, hogy vállalkozna-e a budapesti útra, de mindannyiszor kijózanító választ kapott az elvi kérdésekben hajlíthatatlan írótól.
Az életmű ismerői közül kevesebben tudják, hogy Márai kezdetektől fogva munkatársa volt az amerikai kormánypénzből működtetett rádiónak. Kölcsönösen szükségük volt egymásra. Az induló rádiónak elemi érdeke fűződött ahhoz, hogy a nyugati magyar emigráció legnagyobb neveit a soraiban tudhassa. Márainál nagyobb név 1950-1951-ben, ebben a mezőnyben nem volt. Az ő - mai szóhasználattal - leigazolása óriási fegyvertény volt a SZER számára. Márai szempontjai és szándékai is egyértelműek voltak. Minőségi okok miatt nem írt a nyugati magyar emigráció sajtójába. A kis példányszámú és politikai szekértáborokba szerveződő lapok ellenszenvet keltettek benne.
Joggal tartott attól, hogy a szemben álló érdekcsoportok egymás elleni játszmáikban felhasználnák személyét. Nem kell elhallgatni, hogy a jövedelem nélkül maradt alkotó számára egzisztenciális megoldást kínált a rádiós munka. (Az emigráció légüres terében a rádiós szereplés a közönséggel való kapcsolat miatt is fontossá vált.) Mégis volt valami, ami mindennél döntőbben befolyásolhatta, hogy elfogadta a felkérést. Engesztelhetetlen ellenfele volt és maradt a bolsevizmusnak, amelynek világuralmi tervei ellen szerinte minden jóérzésű embernek küzdenie kell. Nem rejtette véka alá, hogy a kommunista eszméket az orosz birodalmi imperializmus megnyilvánulásának tartja. Rádiós szerepvállalását innen nézve érthetjük meg. A SZER – ahogyan Márai maga is többször megfogalmazta, a „szabad Magyarország hangja” – alternatívát kínált a vasfüggöny mögött rekedt ország lakói számára a független tájékozódás megteremtéséhez. Az emigráns író döntés elé került, amikor munkatársnak hívták: a cselekvést választja vagy a hallgatást. A tettet vagy a tétlenséget. Mindezt olyan pillanatban, amikor valós lehetőség kínálkozott arra, hogy egy író a maga eszközeivel segítségére legyen honfitársainak.
A Helikon Kiadó Márai rádiós jegyzeteinek második kötetét jelentette meg nemrég, benne az 1954-es és 1955-ös felolvasások szövegeivel, amelyek vasárnap a déli hírek után (valamint aznap este újból) hangoztak el kilenc-tíz perc terjedelemben. A felkonferáló szövegben Márait Ulyssesként - "a magyar irodalom egyik legnagyobb élő reprezentánsának fedőneve” - azonosították be vagy rejtették el; ahogy tetszik. Az író maga olvasta fel jegyzeteit, így kiléte nem lehetett kérdéses. Márainak nem lehetett idegen feladat a rádiós jegyzetírás, már csak azért sem, mert az 1920-as évek elejétől 1944-ig újságíró, majd újságba író prózaszerző volt. Elismertségét mi sem jelezte jobban, mint az a tény, hogy Kosztolányi halála után a Pesti Hírlap vezető publicistája lett.
Mi minden fér bele Márai rádiós jegyzeteinek univerzumába? A kérdés többszörösen jogos. Nyilvánvaló módon a publicistának tekintettel kellett lennie a rádió célkitűzéseire és műsorpolitikájára. Aligha csodálkozhatunk azon, hogy a kötetben található közel száz írás java része politikai, katonapolitikai, gazdasági, valamint kultúr- és művészetpolitikai témákat felvető és azokat körbejáró. Márai talán nem ennyire politikus publicista, de a feladat- és a kötelességszerűség sokszor érződik munkáin. Ám ez nem gátja, hogy jobban megértsük gondolkodását és szemléletmódját. Páratlanul izgalmas évek sűrűjében találjuk magunkat. Fenntartással és bizalmatlanul figyeli a Sztálin halálát követő politikai olvadást. Több írásában megfogalmazza, hogy legfeljebb a Szovjetunió módszerei változtak, de a célkitűzései nem. „Nagy világcsalásnak” tartja Hruscsov politikáját, amely szerinte csak azért tesz engedményeket a kommunista országok lakói számára, mert óriási gazdasági nehézségei erre kényszerítik. A kortárs számára Hruscsov vezető szerepe nem magától értetődő. Nem azért, mert Sztálin zsarnoksága után a kollektív vezetés elvét követik a szovjet kommunisták, hanem inkább azért, mert a „vörös Bourbonok”, a „Párt nagyhercegei” még nem számoltak le egymással. Az egyeduralomért folytatott harc az idő tájt még zajlott. Márai úgy látta, hogy Berija kivégzésével a titkosszolgálatok elvesztették korábbi befolyásukat, amelyet szerinte egyre inkább a hadsereg vett át.
Ezzel párhuzamosan szkeptikusan figyelte Nagy Imre miniszterelnökségét. Nagy Imre vázlatos portréja több szempontból érdekes. Kortársként írt róla, így 1956-os szerepe, majd mártírhalála nem rakódhatott rá akkori jellemzésére. Így nem csoda, ha tipikus kommunistát lát benne, aki nem a jogos társadalmi elvárások miatt fogalmazta meg újszerű kormányprogramját, hanem a közelgő gazdasági csőd elkerülése miatt. Bámulatos Márai tájékozottsága, a hazai lapok sokaságát fizetik elő neki, New York-i otthonában lelkiismeretesen olvassa ezeket, hogy témát gyűjtsön jegyzetei számára. Nem egyszer a Szabad Nép apróhirdetés rovatát böngészte, és ebből szűrte le az otthoni áruhiány nagyságát. Az a fajta újságíró volt, aki a cseppben képes volt meglátni a tengert. Következtetéseiben sem itt, sem nagyobb összefüggésben nem tévedett. A Nyugat és a Kelet harcát a 20. század nagy perének nevezte, és ennek kapcsán megállapította, hogy a liberális demokrácia lényegesen kevesebb áldozattal, sokkal emberségesebben, nagyobb hatékonysággal valósította meg a szocializmus célkitűzéseit (a jóléti államot), mint a kommunizmus.
Moralizáló az alaphangja a jegyzetek többségének, és ennek hátterében világosan kirajzolódik Márai szemléletmódja, ami nem más, mint az erkölcs nem megkérdőjelezhető jelenléte és érvényesülése a világban. Egyben annak kiindulópontja, hogy képesek vagyunk általa megnevezni és megjelölni a világban a „jót” és a „rosszat”. Ettől nem függetlenül úgy vélte, hogy a kommunizmus, mint államvallás, csak zavart tudott kelteni a világban, de hitet nem adott. Szerinte a kommunistákat valamennyi szovjet hódoltság alatt élő országban gyűlölik és megvetik, velük kapcsolatban nyoma sincs a győztesek erkölcsi fölényének. A bukáshoz vezető útjuk – gondolta 1954-ben – ilyen módon is kikövezett. Sokszor heroizálóak és stilizáltak (bár, ki tudja?) az általa leírtak. A „történelem egyik legkülönlegesebb Spartacus-lázadásának” tartja az otthon történteket. A társadalom nem nyíltan és hangosan fordul szembe a hatalommal, hanem „nemes cinkossággal”, amiből könnyen kiolvasható a passzív rezisztencia évszázados magyar hagyománya – tehetjük hozzá. Tíz év diktatúrája után a legnagyobb eredmény, hogy nem sikerült az „emberi lélek államosítása” – fogalmazta meg.
Különös év volt az 1955-ös. Kivétel nélkül szólt az esztendő nagy halottairól. Albert Einsteinről, Thomas Mannról és José Ortega y Gasset-ről. Nekrológokban köszönt el világnagyságoktól, és érzékeltette, egy nemzedék is elbúcsúzik a századtól. Ugyanebben az évben halt meg Szekfű Gyula. A történész életpályája különös csalódás Márai számára. A Három nemzedék és a „Valahol utat vesztettünk” szerzője a Forradalom után című munkájában legitimálta az ország szovjet megszállását, ami Márai értékelése szerint a történelemhamisítás alapesete. Szekfű moszkvai nagyköveti posztot vállalt, amit értéksemlegesnek megint csak nem nevezhetünk. Róla szóló írásának zárlata: „Mit érzett, amikor fűtött exnagyköveti nyugalmában meghallotta, hogy Hóman a börtönben meghalt? Mit érzett, amikor megértette, hogy a történelem ítélt? Csendesen mondjuk ki a sír előtt a kérdéseket. Sajnáljuk Szekfű Gyulát. Sokat szenvedhetett.”
Nem moralizált, hanem a világrend elmozdíthatatlan részének gondolta az erkölcsöt. És mint az iménti bejegyzésből is kitűnik: a részvét és az irgalom sem hiányzott belőle. (Fedőneve: Ulysses II., Helikon Kiadó, 2017)
