Mit kezdjen a romákkal a szociáldemokrácia?

Publikálás dátuma
2017.08.12 09:50
FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
Fotó: /

Az átalakító (transzformatív) beavatkozás, amely az újraelosztás mélystruktúráit változtatja meg, lehetőséget kínál arra is, hogy előmozdítsa az el nem ismerés korrekcióját és megteremtse ennek a strukturális feltételeit.

Van-e esélye Magyarországnak egy antirasszista szociáldemokrata politika megvalósítására vagy maradunk a vezérelvű logikát követő vajdákat, váteszeket és egyéb “etno-vállalkozókat” támogató megoldásoknál?

Megkísérlek egy vázlatos gondolatmenetet bemutatni, ami egy antirasszista szociáldemokrata értékéket következetesen képviselő politika alapját képezheti. Ebben az elképzelésben Nancy Fraser feminista, "poszt-marxista” politikatudós elméleti munkáját fogom használni, aki elveti a klasszikus marxizmus tanait. Ma még mindig vannak olyan baloldali politikusok, akik abban hisznek, hogy ha csökken az egymással szemben álló osztályok ellentéte és kizsákmányolása, akkor azonnal mérséklődni fog, vagy végleg felszámolódik a lenézett, megvetett, diszkriminált és „rasszizált” csoportok társadalmi megkülönböztetése. Nancy Fraser azt állítja, hogy a társadalmi igazságosság ma magában foglalja az újraelosztás (redistribution) és az elismerés (recognition) követelményét. Ez újfajta intellektuális és politikai hozzáállást igényel azoktól, akik megpróbálják feloldani az egymással szemben felállított kategóriákat - mint a fentiek. Ezeket nem egymással szemben, hanem egymás mellett, vagy egymással összefonódva lehet érvényesíteni az antirasszista szociáldemokrata politikában.

A Fraser által javasolt antirasszista szociáldemokrata politikát a baloldali pártok a hazai cigányság javára fordíthatnák. A romák alkotják a "rasszizált" emberek legnagyobb számú csoportját Magyarországon, akiket a fehér többség évszázadok óta kijelöl/megjelöl, lenéz és megvet. A romák hátrányos társadalmi és politikai megkülönböztetését a fehér többség racionalizálja és normává alakítja a társadalmi folyamatokon keresztül. A "rasszizálás" olyan politikai és társadalmi folyamat, amely az emberiség biologizáló és hierarchizáló felosztásának legitimációját szolgálja.

Nancy Fraser és Axel Honneth az "Elosztás vagy elismerés?" (Redistribution or Recognition?) című kötetben megjelent vitáját többen elemezték és ismertették magyarul, lásd Huszár Ákos kitűnő tanulmányát, vagy Győri Csaba könyvismertetőjét. Mindketten felhívják a figyelmet arra, hogy az elosztás és az elismerés összefonódó politikájának diagnózisa és közpolitikai továbbgondolása fontos eleme lehet a magyar baloldali politika számára. Szalai Júlia volt az egyik első társadalomtudós, aki az elismerés és elosztás politikáját összekapcsolta a romák politikai érdekérvényesítésével. A romák egyszerre áldozatai az újraelosztás és az el nem ismerés igazságtalanságainak, azokat azonban mégis két egymástól elkülönülő diskurzus szerint orvosolják. Az el nem ismerés igazságtalanságát, általában jogilag megragadható diszkrimináció-ellenes politika mentén kezelik. Az újraelosztás torzulásából fakadó materiális igazságtalanságot pedig elsősorban a szegénység- és a kirekesztés-ellenes politikával korrigálják. Fraser külön kiemeli, hogy e kétféle igazságtalanság közül egyik sem tekinthető a másik okának vagy okozatának. Ennek megfelelően, egy ilyen komplex igazságtalanság orvoslására, mint amivel a magyarországi romák is szembesülnek, nem elégséges sem az elosztás, sem az elismerés egyedüli és egyszeri korrekciója.

Nancy Fraser gondolatmenete alapján az elosztáson alapuló igazságtalanság a társadalom politikai-gazdasági szerkezetében gyökerezik. Ilyen például a kizsákmányolás, amikor a munka eredménye mások javára hasznosul. Gondoljunk azokra a történetekre, amelyekben a védtelen, jogaikat kevésbé érvényesítő közmunkások, közmunka (a köz javát szolgáló munka) fedőnév alatt a helyi autoritások házát és kertjét csinosítják adófizetők pénzéből. Másik példaként említem a kizsákmányolás azon formáját, amikor az éhbérért foglalkoztató vállalkozók olyan fizetést adnak, amiből a dolgozók nem tudnak megélni. Sajnos, a kizsákmányolás technikájának legkönnyebb célpontjai a kiszolgáltatott, iskolázatlan, illetve a már eleve kirekesztett léthelyzetben élő emberek. A teljes kiszorítottság a jövedelemtermelő tevékenységek szférájából, az életesélyek drasztikus csökkenése, az emberhez méltó életszínvonal elérhetetlenségéhez vezet.

Számszerűen, a Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb adatai szerint 2015-ben a roma népesség körében a szegénységnek és társadalmi kirekesztődésnek kitettek aránya háromszorosa volt az országos átlagnak. Az adatok alapján a cigány lakosság több mint négyötöde szegénységi kockázatnak és társadalmi kirekesztettségnek van kitéve. Egy korábbi felmérés szerint, amit a Tárki 2012-ben készített, a roma háztartások esetében 70 százalékos a szegénységi ráta. (Az EU 2020 indikátor alapján a roma háztartások 92 százaléka szegénységben és társadalmi kirekesztettségben él. Ez az arány a nem roma háztartások körében 42 százalék.)

Paradox módon, miközben felmérések és statisztikai adatok bizonyítják a romák esélytelenségét, generációs kirekesztettségét, a magyar társadalom többsége még mindig úgy vélekedik, hogy a romák “túltámogatottak”, „mindent megkaptak”, de azzal nem élnek és ezért kizárólag őket terheli felelősség. A szomorú valóság az, hogy a rendszerváltás utáni kedvezőtlen társadalmi és gazdasági változások: a jövedelmi egyenlőtlenségek gyors növekedése, a teljes foglalkoztatottság megszűnése, az alacsony iskolázottságúakat foglalkoztató állami vállalatok felszámolása és privatizálása a működő tőke érdekeinek a kielégítésére, a jóléti újraelosztás radikális átszervezése és csökkentése, hátrányosabban sújtották a roma, mint a nem-roma lakosságot. Ladányi János és Szelényi Iván összehasonlító elemzése szerint a romák kétszer-háromszor akkora valószínűséggel lettek szegények a posztkommunista kapitalizmus időszakában, mint a nem romák.

A igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a romák társadalmi integrációját célzó intézkedések, elenyésző eredménnyel működtek. A rendszerváltás utáni gazdasági és társadalmi átrendeződések sokkal nagyobb mértékben rontották a romák helyzetét, mint amennyit ezek a programok tudtak tenni a romák valós integrációjáért.

Nancy Fraser szempontjai szerint ezek a jóindulatú fejlesztési programok a romákkal szembeni igazságtalanságok orvoslására kizárólag megerősítő (affirmative) beavatkozást tudtak eszközölni. Ez a beavatkozás a társadalmi folyamatok, képződmények és struktúrák méltánytalan, romákat hátrányosan érintő következményeit korrigálja a háttérben újrageneráló keretek és feltételek megváltoztatása nélkül. Ezért soha nem is épültek ki a romák valós esélyegyenlőségét biztosító struktúrák és mechanizmusok.

Ezek a programok nem kapcsolódtak össze a társadalmi mobilitást biztosító alrendszerekkel, mint például az oktatás, a foglalkoztatáspolitika, a szociálpolitika és a közösségi közlekedés. Fraser felhívja a figyelmet arra is, hogy ezek a fejlesztések, mint a romákat célzó esélyegyenlőségi programok, nemhogy eltörlik, hanem éppenséggel felerősítik az osztálykülönbségeket. A társadalomban létező valós feszültségeket és konfliktusokat, a roma és a nem roma szegények közötti megosztottságra terelik át. Ezek a programok céljukkal ellentétben, társadalmi szolidaritás helyett, mítoszokat és előítéleteket erősítenek fel. Az affirmativ beavatkozás a gazdasági és társadalmi elosztás igazságtalanságát hivatott korrigálni, úgy hogy közben nem változtatja meg az osztály- és faji-hátrányokat generáló társadalmi és gazdasági struktúrákat. Ezért van az, hogy a társadalom többsége, a romák bizonyított társadalmi és gazdasági kirekesztettségének ellenére is azt gondolja, hogy érdemtelenül kapják a különböző célzott támogatást. Ez a megközelítés önellentmondásos, mivel a mélystruktúrák megváltoztatása nélkül a romák megbélyegzését és további rasszizálódását eredményezi.

Ezzel szemben az igazságtalan elosztást és elismerést orvosló transzformatív (átalakító) megközelítés egy antirasszista szociáldemokrata politika alapját képezheti, amely a következő elemekből áll össze: általános jóléti programok, szegényeket tehermentesítő progresszív adórendszer, minőségi oktatáshoz, foglalkoztatáshoz, méltányos lakhatáshoz és közösségi közlekedéshez való hozzáférés biztosítása, társadalmi mobilitást segítő programok, a demokratikus döntéshozatalban való részvétel biztosítása, területi és társadalmi hátrányok együttes kezelése. Az átalakító, transzformatív beavatkozás úgy próbálja orvosolni az elosztásból fakadó igazságtalanságokat, hogy közben előmozdítja a szolidaritást és a kölcsönösségen alapuló támogatást.

Mindkét beavatkozás, a megerősítő (affirmativ) és az átalakító (transzformatív) megközelítés is az elismerés univerzális alapértékét tartja mérvadónak: minden ember egyenlő. De a kétféle megközelítés nagyon különböző rejtett és nyílt társadalmi dinamikát indít el. A romák integrációját célzó megerősítő (affirmativ) beavatkozás, a célokkal ellentétben a hátrányos helyzetű romák megbélyegzéséhez vezetett. Ezzel szemben az átalakító (transzformatív) beavatkozás, amely az újraelosztás mélystruktúráit változtatja meg úgy, hogy osztályellentétek helyett szolidaritást és együttműködést indukál, lehetőséget kínál arra is, hogy előmozdítsa az el nem ismerés korrekcióját és megteremtse ennek a strukturális feltételeit. Nyilván ez sokkal összetettebb megközelítés, azonban elengedhetetlen az egymásért felelősséget vállaló, szolidáris, együttműködésen alapuló, a hátrányos megkülönböztetés és kirekesztés minden formáját elutasító, antirasszista szociáldemokrata politika megteremtéséhez.

Szerző
2017.08.12 09:50

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10