Mit kezdjen a romákkal a szociáldemokrácia?

Publikálás dátuma
2017.08.12. 09:50
FOTÓ: VAJDA JÓZSEF

Az átalakító (transzformatív) beavatkozás, amely az újraelosztás mélystruktúráit változtatja meg, lehetőséget kínál arra is, hogy előmozdítsa az el nem ismerés korrekcióját és megteremtse ennek a strukturális feltételeit.

Van-e esélye Magyarországnak egy antirasszista szociáldemokrata politika megvalósítására vagy maradunk a vezérelvű logikát követő vajdákat, váteszeket és egyéb “etno-vállalkozókat” támogató megoldásoknál?

Megkísérlek egy vázlatos gondolatmenetet bemutatni, ami egy antirasszista szociáldemokrata értékéket következetesen képviselő politika alapját képezheti. Ebben az elképzelésben Nancy Fraser feminista, "poszt-marxista” politikatudós elméleti munkáját fogom használni, aki elveti a klasszikus marxizmus tanait. Ma még mindig vannak olyan baloldali politikusok, akik abban hisznek, hogy ha csökken az egymással szemben álló osztályok ellentéte és kizsákmányolása, akkor azonnal mérséklődni fog, vagy végleg felszámolódik a lenézett, megvetett, diszkriminált és „rasszizált” csoportok társadalmi megkülönböztetése. Nancy Fraser azt állítja, hogy a társadalmi igazságosság ma magában foglalja az újraelosztás (redistribution) és az elismerés (recognition) követelményét. Ez újfajta intellektuális és politikai hozzáállást igényel azoktól, akik megpróbálják feloldani az egymással szemben felállított kategóriákat - mint a fentiek. Ezeket nem egymással szemben, hanem egymás mellett, vagy egymással összefonódva lehet érvényesíteni az antirasszista szociáldemokrata politikában.

A Fraser által javasolt antirasszista szociáldemokrata politikát a baloldali pártok a hazai cigányság javára fordíthatnák. A romák alkotják a "rasszizált" emberek legnagyobb számú csoportját Magyarországon, akiket a fehér többség évszázadok óta kijelöl/megjelöl, lenéz és megvet. A romák hátrányos társadalmi és politikai megkülönböztetését a fehér többség racionalizálja és normává alakítja a társadalmi folyamatokon keresztül. A "rasszizálás" olyan politikai és társadalmi folyamat, amely az emberiség biologizáló és hierarchizáló felosztásának legitimációját szolgálja.

Nancy Fraser és Axel Honneth az "Elosztás vagy elismerés?" (Redistribution or Recognition?) című kötetben megjelent vitáját többen elemezték és ismertették magyarul, lásd Huszár Ákos kitűnő tanulmányát, vagy Győri Csaba könyvismertetőjét. Mindketten felhívják a figyelmet arra, hogy az elosztás és az elismerés összefonódó politikájának diagnózisa és közpolitikai továbbgondolása fontos eleme lehet a magyar baloldali politika számára. Szalai Júlia volt az egyik első társadalomtudós, aki az elismerés és elosztás politikáját összekapcsolta a romák politikai érdekérvényesítésével. A romák egyszerre áldozatai az újraelosztás és az el nem ismerés igazságtalanságainak, azokat azonban mégis két egymástól elkülönülő diskurzus szerint orvosolják. Az el nem ismerés igazságtalanságát, általában jogilag megragadható diszkrimináció-ellenes politika mentén kezelik. Az újraelosztás torzulásából fakadó materiális igazságtalanságot pedig elsősorban a szegénység- és a kirekesztés-ellenes politikával korrigálják. Fraser külön kiemeli, hogy e kétféle igazságtalanság közül egyik sem tekinthető a másik okának vagy okozatának. Ennek megfelelően, egy ilyen komplex igazságtalanság orvoslására, mint amivel a magyarországi romák is szembesülnek, nem elégséges sem az elosztás, sem az elismerés egyedüli és egyszeri korrekciója.

Nancy Fraser gondolatmenete alapján az elosztáson alapuló igazságtalanság a társadalom politikai-gazdasági szerkezetében gyökerezik. Ilyen például a kizsákmányolás, amikor a munka eredménye mások javára hasznosul. Gondoljunk azokra a történetekre, amelyekben a védtelen, jogaikat kevésbé érvényesítő közmunkások, közmunka (a köz javát szolgáló munka) fedőnév alatt a helyi autoritások házát és kertjét csinosítják adófizetők pénzéből. Másik példaként említem a kizsákmányolás azon formáját, amikor az éhbérért foglalkoztató vállalkozók olyan fizetést adnak, amiből a dolgozók nem tudnak megélni. Sajnos, a kizsákmányolás technikájának legkönnyebb célpontjai a kiszolgáltatott, iskolázatlan, illetve a már eleve kirekesztett léthelyzetben élő emberek. A teljes kiszorítottság a jövedelemtermelő tevékenységek szférájából, az életesélyek drasztikus csökkenése, az emberhez méltó életszínvonal elérhetetlenségéhez vezet.

Számszerűen, a Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb adatai szerint 2015-ben a roma népesség körében a szegénységnek és társadalmi kirekesztődésnek kitettek aránya háromszorosa volt az országos átlagnak. Az adatok alapján a cigány lakosság több mint négyötöde szegénységi kockázatnak és társadalmi kirekesztettségnek van kitéve. Egy korábbi felmérés szerint, amit a Tárki 2012-ben készített, a roma háztartások esetében 70 százalékos a szegénységi ráta. (Az EU 2020 indikátor alapján a roma háztartások 92 százaléka szegénységben és társadalmi kirekesztettségben él. Ez az arány a nem roma háztartások körében 42 százalék.)

Paradox módon, miközben felmérések és statisztikai adatok bizonyítják a romák esélytelenségét, generációs kirekesztettségét, a magyar társadalom többsége még mindig úgy vélekedik, hogy a romák “túltámogatottak”, „mindent megkaptak”, de azzal nem élnek és ezért kizárólag őket terheli felelősség. A szomorú valóság az, hogy a rendszerváltás utáni kedvezőtlen társadalmi és gazdasági változások: a jövedelmi egyenlőtlenségek gyors növekedése, a teljes foglalkoztatottság megszűnése, az alacsony iskolázottságúakat foglalkoztató állami vállalatok felszámolása és privatizálása a működő tőke érdekeinek a kielégítésére, a jóléti újraelosztás radikális átszervezése és csökkentése, hátrányosabban sújtották a roma, mint a nem-roma lakosságot. Ladányi János és Szelényi Iván összehasonlító elemzése szerint a romák kétszer-háromszor akkora valószínűséggel lettek szegények a posztkommunista kapitalizmus időszakában, mint a nem romák.

A igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a romák társadalmi integrációját célzó intézkedések, elenyésző eredménnyel működtek. A rendszerváltás utáni gazdasági és társadalmi átrendeződések sokkal nagyobb mértékben rontották a romák helyzetét, mint amennyit ezek a programok tudtak tenni a romák valós integrációjáért.

Nancy Fraser szempontjai szerint ezek a jóindulatú fejlesztési programok a romákkal szembeni igazságtalanságok orvoslására kizárólag megerősítő (affirmative) beavatkozást tudtak eszközölni. Ez a beavatkozás a társadalmi folyamatok, képződmények és struktúrák méltánytalan, romákat hátrányosan érintő következményeit korrigálja a háttérben újrageneráló keretek és feltételek megváltoztatása nélkül. Ezért soha nem is épültek ki a romák valós esélyegyenlőségét biztosító struktúrák és mechanizmusok.

Ezek a programok nem kapcsolódtak össze a társadalmi mobilitást biztosító alrendszerekkel, mint például az oktatás, a foglalkoztatáspolitika, a szociálpolitika és a közösségi közlekedés. Fraser felhívja a figyelmet arra is, hogy ezek a fejlesztések, mint a romákat célzó esélyegyenlőségi programok, nemhogy eltörlik, hanem éppenséggel felerősítik az osztálykülönbségeket. A társadalomban létező valós feszültségeket és konfliktusokat, a roma és a nem roma szegények közötti megosztottságra terelik át. Ezek a programok céljukkal ellentétben, társadalmi szolidaritás helyett, mítoszokat és előítéleteket erősítenek fel. Az affirmativ beavatkozás a gazdasági és társadalmi elosztás igazságtalanságát hivatott korrigálni, úgy hogy közben nem változtatja meg az osztály- és faji-hátrányokat generáló társadalmi és gazdasági struktúrákat. Ezért van az, hogy a társadalom többsége, a romák bizonyított társadalmi és gazdasági kirekesztettségének ellenére is azt gondolja, hogy érdemtelenül kapják a különböző célzott támogatást. Ez a megközelítés önellentmondásos, mivel a mélystruktúrák megváltoztatása nélkül a romák megbélyegzését és további rasszizálódását eredményezi.

Ezzel szemben az igazságtalan elosztást és elismerést orvosló transzformatív (átalakító) megközelítés egy antirasszista szociáldemokrata politika alapját képezheti, amely a következő elemekből áll össze: általános jóléti programok, szegényeket tehermentesítő progresszív adórendszer, minőségi oktatáshoz, foglalkoztatáshoz, méltányos lakhatáshoz és közösségi közlekedéshez való hozzáférés biztosítása, társadalmi mobilitást segítő programok, a demokratikus döntéshozatalban való részvétel biztosítása, területi és társadalmi hátrányok együttes kezelése. Az átalakító, transzformatív beavatkozás úgy próbálja orvosolni az elosztásból fakadó igazságtalanságokat, hogy közben előmozdítja a szolidaritást és a kölcsönösségen alapuló támogatást.

Mindkét beavatkozás, a megerősítő (affirmativ) és az átalakító (transzformatív) megközelítés is az elismerés univerzális alapértékét tartja mérvadónak: minden ember egyenlő. De a kétféle megközelítés nagyon különböző rejtett és nyílt társadalmi dinamikát indít el. A romák integrációját célzó megerősítő (affirmativ) beavatkozás, a célokkal ellentétben a hátrányos helyzetű romák megbélyegzéséhez vezetett. Ezzel szemben az átalakító (transzformatív) beavatkozás, amely az újraelosztás mélystruktúráit változtatja meg úgy, hogy osztályellentétek helyett szolidaritást és együttműködést indukál, lehetőséget kínál arra is, hogy előmozdítsa az el nem ismerés korrekcióját és megteremtse ennek a strukturális feltételeit. Nyilván ez sokkal összetettebb megközelítés, azonban elengedhetetlen az egymásért felelősséget vállaló, szolidáris, együttműködésen alapuló, a hátrányos megkülönböztetés és kirekesztés minden formáját elutasító, antirasszista szociáldemokrata politika megteremtéséhez.

Szerző

Bosszú bosszú hátán

Publikálás dátuma
2017.08.12. 09:45
A trubadúr előadásán (Dinara Alieva, Riccardo Massi) FOTÓ: ÉDER VERA

Hideglelősen félelmetes Komlósi Ildikó Azucena, a cigányasszony szerepében, A trubadúrban, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Hátborzongató, ahogy Verdi halhatatlan operájában dalban elregéli, hogyan próbált bosszút állni a gróf fiának szemmel verésével vádolt anyja rút máglyahaláláért. Igazi őserő, akiből hihetetlen mélyről fakad fel az iszonytató fájdalom, de ahogy felidézi az eseményeket, ott a szemében a kegyetlenség, amivel képes elszánni magát, hogy a gróf még csecsemőként síró kisfiát vesse máglyára. Illetve azt hitte, hogy ő az, de szörnyű felindultságában a saját gyermekét dobta tűzre, majd mindenki előtt titkolva a grófét nevelte fel édesfiaként. Erre következik a gróf másik fiának bosszúja, aki szerelemféltésből végezteti ki saját testvérét, de csak halála után tudja meg, hogy ő volt az.

Bosszú bosszú hátán, gyűlölet rakódik gyűlöletre és a fölhorgadt indulat hevében a cselekedetek borzadályosan félrecsúsznak, egészen más lesz a végeredmény, mint a szándék. Ilyen értelemben Verdi operája roppant modernnek hat, a Vámos László-féle rendezés viszont meglehetősen avittas. Van is már helyette a Magyar Állami Operaházban tavaly óta új verzió, Galgóczy Judit intenciói szerint készült, de a Margitszigetre még kikölcsönözték a régi produkciót, amelybe az idén elhunyt Kossuth-díjas művész, Csikós Attila tervezte a díszleteket. Masszívnak kinéző, ridegen szürke várfalakat épített fel, amelyek nyomasztó börtönként hatnak. A már több mint tíz éve halott, szintén Kossuth-díjas Vágó Nelly látványos, korhű jelmezeket tervezett, izzadnak is a hőségben a szereplők. Vámos rendezése nem nagyon megy túl azon, hogy szakszerűen színpadra viszi az operát, lebonyolítja, amit kell. Igazi cselekvés alig van, leggyakrabban egymással vagy a közönséggel szembefordulva állnak a szereplők és énekelnek. Színházi szempontból kevéssé értékelhető a mégis erőteljessé váló produkció. Hat a zene és az esetek jelentős részében hat az énekesek személyisége. Komlósi nagy, karizmatikus művész, egészen megrendítő tud lenni, érzékletessé tesz egy végletes szenvedélyű asszonyt, aki megindítóan képes szeretni, de pusztító indulattal gyűlölni is. Az azerbajdzsáni Dinara Alieva, akinek komoly sikerei vannak a világban és 2010 óta a moszkvai Bolsoj szólistája, úton van afelé, hogy szintén nagy művésszé váljon. Érzékletessé teszi, ahogy Leonora két férfi között őrlődik, az őt markai közül nem eresztő grófot nem szereti, az Azucena által felnevelt Manricoba halálosan szerelmes. A szintén a világot járó Riccardo Massi Manrico megformálójaként szinte nem is játszik, a második részre viszont éneklés szempontjából tűzbe jön. A nemzetközi porondon ugyancsak méltán jegyzett Kálmándy Mihály tökéletesen átéli Luna gróf szerepét, a menthetetlenül, birtoklásvággyal teli szerelmest, és a bosszúszomjas, elaljasodó férfit egyaránt. A Magyar Állami Operaház zenekara és énekkara nem kíméli magát, nem is tehetné Kocsár Balázs szenvedélyes vezénylete mellett. A trubadúr előadásából végül magas hőfokú este születik.

Tűz és víz Vámos és Kerényi Miklós Gábor operarendezői felfogása. Kerényi maira hangoltan, nem a realitásra hajazó díszletben, nem olaszul, hanem frissen újrafordíttatva, magyarul játszatja az országos turnéra induló A sevillai borbélyt a Szentendrei Teátrumban, ahol 25 éve már színre vitte Rossini operáját. Egy Vidnyánszky Attila által rendezett Dundo Maroje produkciót leszámítva ez volt az utolsó előadás, amit a főtéren műsorra tűztek. Az önkormányzat udvarára kerültek a színi események, mert többen nehezményezték, hogy a tényleg nem túl szép nézőtér elcsúfítja a teret. Kerényi két óra alatt telepíthető, és könnyen eltávolítható nézőtér bevetésével elérte, hogyha a többi produkció nem is, de A sevillai borbély újra az olasz mediterrán városka hangulatát idéző főtérre kerülhessen. Rontja a hatást, hogy az omladozó falú Szentendrei Képtárat hosszú ideje szégyenszemre nem sikerül tatarozni, ezért most jókora molinóval takarták el, amin festők fotói láthatók. Ez kényszerhelyzetben nem rossz megoldás, de közel sem ideális.

Újra felépítették a díszlettervezők doyenjének, az október elején 85. születésnapját ünneplő Székely László 25 esztendővel ezelőtti díszletét. Ez érdekes formájú, némiképp börtönrácsra emlékeztető, de mégis egészen más alakzatú fémszerkezet, amin keresztül lehet látni, így nem takarja el a teret. Ugyanakkor jelképezi, hogy Rosinát fogva tartja Bartolo, a nevelőapja, mert el akarja venni feleségül, de a lány Almaviva grófba habarodott bele, így óvni kell a kísértéstől. Megint egy börtön, megint egy szerelmi háromszög, de persze egészen más, mint A trubadúrban, ebben az esetben nem is végződnek rosszul a dolgok, hiszen vígoperáról van szó. Olyan történetről, amiben bár van csalódottság, fájdalom, de azért semmi nem megy vérre, sőt, van az egésznek egy móka jellege, a rafináltan talpraesett Figaro és a gróf meglehetősen élvezik, hogy több alkalommal is sikerül borsot törniük Bartolo orra alá.

A Nagy dumás Figaro magyaráz Almaviva grófnak ( Kendi Lajos, Balczó Péter) Fotó: Deim 

A Nagy dumás Figaro magyaráz Almaviva grófnak ( Kendi Lajos, Balczó Péter) Fotó: Deim Balázs

Megint csak ellentétben A trubadúr előadásával, komoly hangsúly van a játékon. Figaro belépője alatt például a borbélysegédek kijönnek a nézőtérre, és azt imitálják, hogy a közönség három tagját megborotválják. Egy dühös nő az emeleti ablakból nyakon önti a túl hangosan áriázót. A szereplők futnak, dühösen üldözik egymást, nyüzsgés, perpatvar, élet van a deszkákon. Szándékosan nincs erősítés, mindenkinek be kell énekelnie a teret, ez is természetességet kölcsönöz a produkciónak.

Kendi Lajos, aki most Figaro, legutóbb a Kreatív kapcsolatok előadásában is bizonyította, hogy az éneklés mellett jó humorú színészi teljesítményre is képes. A grófként Balczó Péter megmutatja, hogy a szerelem örömteli játékossággal is párosulhat. Kiss András Bartolója vaskalaposan szűk látókörű. Busa Tamás Basiliója is benne van a csínyben. Frankó Tünde Bertájának sok mindenre rálátása van. Galambos Attila fordítása könnyed, bátran használ szlenget is. A Budapesti Operettszínház zenekarát és férfikarát Dinnyés Dániel lendületes játékkedvvel vezényli. A sevillai borbély előadása igényes szórakozás.

Szerző

Ezek és Azok

Publikálás dátuma
2017.08.12. 09:40
FOTÓ: AFP/ARTUR WIDAK/NURPHOTO

Öcsém, nem érted te a csíziót! Jönnek Ezek, akár a barmok. Nem néznek, nem látnak semmit, csak vonulnak. Örülhetünk, ha végigsepernek rajtunk, mert így nem fészkelik be magukat az országba. Mondják Azok, minek izgulunk. Hiszen ezer, legfeljebb ötszáz mifajtánkra egy. Minden ezredik, ötszázadik ember lenne olyan. Helyesebben nagyon nem olyan, mint mi. Valójában nem is ember. Annyira más. Nálunk összehasonlíthatatlanul vadabb, erőszakosabb. Barbár. Dolgozni nem szeret, különben is Ezeknél a férfi csak üldögél, szívja a vízipipát, no meg – esetleg! – vadászik vagy vigyáz a nyájra. Itt hol vadászna? Ragadozó csupán az állatkertekben, rácsok mögött. Szabadon kóboroltatható nyájaink sincsenek.

Ezeknél asszonyból is több van. Ha háromnál kevesebb feleség esik egy családfőre, annak nincs becsülete Ezeknél. Na, hány családi pótlékot fog igényelni tőlünk egy Ezek-férfi? Szóval, jobban járunk a végigzúdulásukkal. Ráadásul úgy hírlik, letelepedni összetömörülve szoktak. És akkor már bárhol, bármelyik utcában vagy környéken, meg bármikor, ők lesznek ötször-tízszer annyian, mint mi. Üvöltözve-ordibálva, jobb esetben hangoskodva-lármázva. Mert - állítják - háború tombol náluk, feldúlják, lerombolják falvaikat, városaikat. Lehet, nem vitatom. Viszont ők egymás ellen harcolnak, nem valamiféle - nem provokált - kívülről jövő támadás áldozatai! Harcolni pedig mindig szerettek. A múltban damaszkuszi acéllal, manapság stingerrel, vagy mi a fenével. Jussanak békességre, s otthon maradhatnának.

Az Azok ellenben fölhánytorgatják, félszázada mi kilincseltünk a nyugati határainkon túli portákon. Ez igaz, azonban nem erőszakoltuk meg befogadóink lányait, nem loptunk-raboltunk tőlük. Az övékével azonos istent imádtunk, a belé vetett hitet nem akartuk elpusztítani. Megköszöntük jótevőinknek mindent, amit kaptunk. Ahelyett, hogy bombát robbantottunk vagy lövöldöztünk volna rájuk. Aztán van ez a fő-Azok. Tudod, az Azok fejese. Ez a pacák a korábbi Ezekhez tartozik. Te is ismered őket. Akik mindenkinél okosabbak, minden nem hozzájuk tartozót becsapnak, kihasználnak. Nem véletlenül mutogattunk rájuk, mielőtt a csillagot megkapták. Megérdemelten. Természetesen azok az Ezek ebből is boltot csináltak. Hogy ennyit meg annyit leöltünk közülük, ilyen meg olyan cuccukat elvettük. Mégis megint terpeszkednek rajtunk, vagyis szövegük sántít. Új fifikájuk is van. Pénzelik, segélyezik a másik, szintén régi, itthoni Ezeket, a zömükben tanulatlan és csóró Ezeket, nevüket nem mondom, mert fajgyűlölőnek neveznének. Maradjunk abban, hogy a brazilokat. Ezek az Ezek nagy részben kerülik az iskolát meg a munkát, egyikhez sincs fegyelmük, nomádként keringenek fel s alá, mint a legújabb, határainkra most özönlő Ezek. Visszatérve az előbb említett régebbi Ezekből származó fő-Azokra, észben kell tartanunk, hogy ő hívta ránk ezt a mai Ezek-áradatot. Bosszúból állítólag meggyilkolt rokonaiért.

Ez a megtestesült Gonosz egész országokat ront le, népeket tesz tönkre, panamáival, tőzsdézésével az egész világ gazdasági urai közé lökte föl magát. Politikacsináló. Meg akarja szabni, hogyan érezzünk, éljünk. Elvárja, hogy kövessük. Teljesítsük a parancsait. Egész Európát, valami Brüsszel központtal, a lába alá próbálja hajtani. Szerencsére van egy nagyszerű vezetőnk. Vezérünk. Aki nem enged egyik Ezeknek-Azoknak se. Ő a mi csodatévő legkisebb fiúnk. Mi tagadás, már megpocakosodott, megidősödött, kicsit butult, de a mienk. A vérünkből való. Néha nekünk is füllent, azonban ennyire nem adunk. Kitartunk mellette. Még ha ki is látszik némelyikünk micsodája a gatyából! Elvégre – a tévék-rádiók szerint – az egész világ bámulatára rendezett vizes versenyeket a napokban. Hogy egykor, a régmúltban mi voltunk amolyan igazi Ezek, akikről rettegve imádkozták az akkori Azok, hogy „Ments meg Uram minket Ezeknek nyilaitól!”?... Mi puhítottuk nyereg alatt a húst? Leíjaztunk öreget-nőt-gyereket is, ha úgy alakult? Ebben lehet valami. Abban, öcsém, hogy mindig voltak és lesznek Ezek meg Azok, ömlenek is egymásba, nemcsak váltogatják egymást. Mik vagyunk mi? Mi vagyok én most? Ne kérdezd, az ember feje belezavarodik. Ezek-Azok-Amazok-Emezek. Ki a tudója, hogy miből lesz a cserebogár? Sárga cserebogár…

Szerző