Moccanni látszik valami Közép-Európában. A jelek még bizonytalanok, de jelenlegi képlékeny állapotukban is jobbára biztatók. Lengyelország egyelőre még a Kaczynski-rezsim alatt vergődik, de a szivárgó hírek már arra utalnak, hogy ez a korszak a vége felé vánszoroghat. Olyan utalások szivárognak ki, hogy a Visegrádi Négyek - az orbáni Magyarország és a varsói kemény legények közé erőszakolt Prága és Pozsony párosa - foszladozik, mert a csehek és a szlovákok közölték, nekik Brüsszel, az Unió a mérvadó. Ebben a közösségben érzik nem is csak jól, hanem kifejezetten otthonosan magukat. Köszönik szépen, torkig vannak Budapest és Varsó gyámkodásával, a populista jelszavakkal, a vesztegléssel. Annak idején azzal a reménnyel csatlakoztak az Európai Unióhoz, hogy fokozatosan megközelíthetik a nyugatiak életszínvonalát, amihez támogatást is kaphatnak, és nem kell cammogva követniük őket. Ehelyett Orbánék és lengyel politikai ikertestvéreik harcias pózban bírálnak, különállásukat fitogtatják, a huszonnyolc, illetve a huszonhét között elkülönülésükkel hivalkodnak, mondván, ők négyen az „igaziak”.
Úgy hat évtizeddel ezelőtt, egy igazi baráti látogatáson a Visztula partján jártam, az 1956-os magyar forradalom friss napjaiban, ottani újságíró kollégák között. Az a köszöntés fogadott, hogy Polak, Węgier, dwa bratanki: lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát. Korszakok peregtek le, de valahányszor összetalálkoztam hajdani lengyel cimboráimmal, a tartalom mit sem változott, sőt... Csak a túlságosan is nacionalista érzelmek csaptak hozzájuk idehaza és Varsóban is kérkedő kísérő hangot. Mi négyen különbek vagyunk, jogot formálunk arra, hogy megszabhassuk, merre tartsanak a többiek. Ne mi alkalmazkodjunk az ő szándékaikhoz, ők fogadják el, mi mit várunk el tőlük. Pattogtunk, követeléseket fogalmaztunk. A „visegrádi négy” látszólag önálló fogalom lett, irányt szabó együttes.
Most mintha ez érkezett volna el a határaihoz. Sajátos módon a cseheknek és a szlovákoknak lett elegük ebből a furcsa kényszerből, ők mondták ki azt, hogy változtatni kell e túlértékelt közép-európai tudaton, realistábbá, életszerűbbé kell tenni a gondolkodást és a valóságot. Azonban úgy látszik, ez a józanság még nem mindenütt hatolt el a tudatig, nem minden szereplőnek világos, mi is kezd érlelődni ezen a tájon.
Nem meglepő ez a lassúság. Mondhatni történelmi tapasztalat, hogy e vidéken a gondolat rendszerint késésben van, keservesen lassú az eszmélődés. Csak ne tartson nagyon sokáig. Túl nagy árat fizetnénk érte.
