Szeretem a nevemet és szinte hálás is vagyok érte, amiért ilyen különleges, az egyetlen ebben az országban. Távoli rokonaim élnek Kanadában, Angliában, az Egyesült Államokban, de olyan távoliak, hogy nem is ismerem őket. Ha valaki megkérdezte, honnan származik a név, általában azt válaszoltam, hogy a dédnagyapám édesapjának kovácsműhelye volt Rostockban, ami köztudottan az Ostsee régió központja, onnan széledt szét a család. Néhányan vállalkoztak a hosszú hajóútra az Újvilágba, az én őseim azonban elég bátrak voltak ahhoz, hogy Magyarországon telepedjenek le. Az egészből persze egyetlen szó sem igaz, de nincs jelentősége.
Csak kivételes alkalmakkor.
- Milyen név ez? – kérdezte tőlem Hanft úr, az angoltanárom, aki tizennyolc éves koromban nyelvvizsgára készített fel. Nem volt olyan elégedett velem, mint szerettem volna, pedig nem volt nehéz dolga, az általános iskolát Indiában végeztem.
- Jól beszél – mondta -, de a nyelvtant nem ismeri. Simán megbuktatják. Így nem megyünk semmire. Szorgalmasabbnak kell lennie.
Márpedig én nem szerettem tanulni, ráadásul közeledett az érettségi is, tele voltam félelemmel, hogy mi lesz.
- Hogyan kell szorgalmasnak lenni? – kérdeztem osztálytársamat, Gedeon Pétert, aki a legszorgalmasabb fiú hírében állt a gimnáziumban.
- Sokszor ismételd át, amiről azt gondolod, hogy tudod – felelte ő. Csakhogy amikor ismételni kellett volna, akkor inkább moziba mentem Varga Julival.
Hanft úrhoz azonban szorgalmasan jártam, gyakoroltatta velem a nyelvtant, otthon is tanultam, a villamoson pedig, amivel az órákra jártam, ismételgettem.
- Az sem tragédia, ha elsőre nem sikerül – mondtam egyszer neki.
- De igen – emelte fel a hangját Hanft úr. Nyugdíjas volt, de mindig öltönyben és nyakkendőben fogadott, teával és keksszel kínált. Sokszor járt Londonban, fényképeket is mutatott, amint egy fiatal házaspárral a nevezetesség előtt pózol. – Minden bukás csalódás és minden csalódás rombolja az önbizalmát.
- Mit fognak kérdezni a vizsgán? – kérdeztem.
- A szóbelin fingatják majd, mert fiatal – felelte. Nem szokott ilyen szavakat használni, de nyilván rám akart ijeszteni.
Az írásbelim jól sikerült, következett a szóbeli. A bizottság elnöke egy idős tanárnő volt, alaposan végigmért, aztán feltett egy kérdést.
- Képzelje azt, hogy nő, és mesélje el, reggel mit csinál a fürdőszobában. Smink, öltözködés, minden, ami csak eszébe jut.
Micsoda rosszindulat, gondoltam. Ott ültem öltönyben, nyakkendőben és semmi sem jutott eszembe.
- Sohasem voltam nő fürdőszobában – igyekeztem menekülőutat keresni.
- Ez a feladat – felelte a tanárnő szigorúan.
- Majd eljövök legközelebb, ha majd tisztességesen bánnak velem – mondtam, felálltam és kimentem a teremből. Hogy Hanft úrnak mit hazudok, azt még nem tudtam. Mögöttem nyílt a terem ajtaja, a tanárnő jött ki a folyosóra és utánam kiáltott.
- Odze, jöjjön vissza!
Megálltam, ott álltunk szemtől szemben.
- A maga édesapja az Odze Bandi?
- Igen – feleltem.
- A legkedvesebb tanítványom volt. Nálam vizsgázott tíz éve, mielőtt Indiába mentek. Na, visszajön?
