Kalandpark - Rigó utcai történet

Szeretem a nevemet és szinte hálás is vagyok érte, amiért ilyen különleges, az egyetlen ebben az országban. Távoli rokonaim élnek Kanadában, Angliában, az Egyesült Államokban, de olyan távoliak, hogy nem is ismerem őket. Ha valaki megkérdezte, honnan származik a név, általában azt válaszoltam, hogy a dédnagyapám édesapjának kovácsműhelye volt Rostockban, ami köztudottan az Ostsee régió központja, onnan széledt szét a család. Néhányan vállalkoztak a hosszú hajóútra az Újvilágba, az én őseim azonban elég bátrak voltak ahhoz, hogy Magyarországon telepedjenek le. Az egészből persze egyetlen szó sem igaz, de nincs jelentősége.

Csak kivételes alkalmakkor.

- Milyen név ez? – kérdezte tőlem Hanft úr, az angoltanárom, aki tizennyolc éves koromban nyelvvizsgára készített fel. Nem volt olyan elégedett velem, mint szerettem volna, pedig nem volt nehéz dolga, az általános iskolát Indiában végeztem.

- Jól beszél – mondta -, de a nyelvtant nem ismeri. Simán megbuktatják. Így nem megyünk semmire. Szorgalmasabbnak kell lennie.

Márpedig én nem szerettem tanulni, ráadásul közeledett az érettségi is, tele voltam félelemmel, hogy mi lesz.

- Hogyan kell szorgalmasnak lenni? – kérdeztem osztálytársamat, Gedeon Pétert, aki a legszorgalmasabb fiú hírében állt a gimnáziumban.

- Sokszor ismételd át, amiről azt gondolod, hogy tudod – felelte ő. Csakhogy amikor ismételni kellett volna, akkor inkább moziba mentem Varga Julival.

Hanft úrhoz azonban szorgalmasan jártam, gyakoroltatta velem a nyelvtant, otthon is tanultam, a villamoson pedig, amivel az órákra jártam, ismételgettem.

- Az sem tragédia, ha elsőre nem sikerül – mondtam egyszer neki.

- De igen – emelte fel a hangját Hanft úr. Nyugdíjas volt, de mindig öltönyben és nyakkendőben fogadott, teával és keksszel kínált. Sokszor járt Londonban, fényképeket is mutatott, amint egy fiatal házaspárral a nevezetesség előtt pózol. – Minden bukás csalódás és minden csalódás rombolja az önbizalmát.

- Mit fognak kérdezni a vizsgán? – kérdeztem.

- A szóbelin fingatják majd, mert fiatal – felelte. Nem szokott ilyen szavakat használni, de nyilván rám akart ijeszteni.

Az írásbelim jól sikerült, következett a szóbeli. A bizottság elnöke egy idős tanárnő volt, alaposan végigmért, aztán feltett egy kérdést.

- Képzelje azt, hogy nő, és mesélje el, reggel mit csinál a fürdőszobában. Smink, öltözködés, minden, ami csak eszébe jut.

Micsoda rosszindulat, gondoltam. Ott ültem öltönyben, nyakkendőben és semmi sem jutott eszembe.

- Sohasem voltam nő fürdőszobában – igyekeztem menekülőutat keresni.

- Ez a feladat – felelte a tanárnő szigorúan.

- Majd eljövök legközelebb, ha majd tisztességesen bánnak velem – mondtam, felálltam és kimentem a teremből. Hogy Hanft úrnak mit hazudok, azt még nem tudtam. Mögöttem nyílt a terem ajtaja, a tanárnő jött ki a folyosóra és utánam kiáltott.

- Odze, jöjjön vissza!

Megálltam, ott álltunk szemtől szemben.

- A maga édesapja az Odze Bandi?

- Igen – feleltem.

- A legkedvesebb tanítványom volt. Nálam vizsgázott tíz éve, mielőtt Indiába mentek. Na, visszajön?

Szeretett ellenség

Jól kell megválasztani az ellenséget. Az ideális ellenség nem túl erős, mert akkor a háború a kívánttal ellentétes hatást vált ki. Az emberek nem szeretik a koporsókat, még ha hazájuk zászlajával vannak is letakarva. Előbb szomorúak, utána dühösek lesznek tőlük, végül dühükben az ellenzékre szavaznak. Persze az ellenség túl gyenge sem lehet, mert akkor a hadsereg egy pillanat alatt átszalad rajta, és a hadjárat nem éri el a kívánt hatást, a hatalomban lévők megerősítését. Így járt például Afganisztánnal 2001 telén George W. Bush: mire kettőt pillantott, nem volt kivel háborúzni, így „kénytelen volt”, megtámadni Irakot. Az is fontos, hogy az ellenségnek ne legyenek erős szövetségesei, és az is jó, ha eleve vacak a reputációja.

Putyin, például, remekül választ ellenséget. A 90-es évek végén Oroszországban mindenki utálta a csecseneket, de aki nem, az is jobb belátásra tért, amikor felrobbant négy lakóház, meghalt csaknem háromszáz ember, és minden tévé bemondta, hogy erről Dzsohar Dudajev tehet. 2008 augusztusában Grúzia, 2014 tavaszán Ukrajna tapasztalta meg, milyen az, ha a Kremlnek sürgősen valami nagy nemzeti sikerre, ahhoz pedig ellenségre van szüksége.

Trump komoly bajban van, megdöntött minden népszerűtlenségi rekordot, a Kongresszusban elbukott az egészségügyi ellenreform, nyakán a volt FBI-igazgató, Robert Mueller által vezetett vizsgálat, a humoristák degeszre keresik magukat a róla szóló poénjaikkal, a külvilág ámulva derül Amerikán, ráadásul a Fehér Ház mögötti rétre valaki egy hatalmas, felfújható csirkét hozott, amelynek félreérthetetlenül sárga a haja. Bill Clinton fele ekkora pácban sem volt, amikor a NATO bombázni kezdte Szerbiát…

Úgy néz ki, hogy a makacsul agresszív Kim Dzsong Un helybe megy a pofonért. Észak-Korea huszonöt millió lakosával, milliós hadseregével és bimbózó atomarzenáljával elég erősnek látszó, valójában gyenge és magányos ellenség. Trumpnak égető szüksége van valamire, ami eltereli a figyelmet alkalmatlanságáról és választási győzelmének törékeny legitimitásáról. Ehhez, bárhogy próbálja, nem elég pár éjszakai internetes szösszenet. Úgyhogy egyszerre van háborús igény és kínálat, igazából az lenne a meglepetés, ha a helyzetet sikerülne puskalövés (rakétázás) nélkül megoldani.

A Fehér Ház három kipróbált katonára - James Mattis védelmi miniszterre, John Kelly elnöki stábfőnökre és H. R. McMaster nemzetbiztonsági tanácsadóra - támaszkodhat. Trump katonai középiskolába járt, s bár a vietnami háború idején gondosan elkerülte a fegyveres szolgálatot, egyelőre tisztelni látszik a tábornokokat. Róluk egyenként és együtt is az a hír járja, hogy meg merik mondani a véleményüket. Főként bennük bízhat a világ, ők tényleg tudják, hány élettel és milyen tömeges szenvedéssel kéne fizetni egy átfogó háborúért. Ott van még aztán Kim Dzsong Un is, akinek viszont azzal kell tisztában lennie, hogy az amerikaiak szívesen eltörölnék a föld színéről rezsimjét és személy szerint őt is. Jól nézünk ki, ha a békére Kim és Trump józansága ad reményt.

Szerző

Pillantás a kilencedikről - Buta Trump, okos Orbán

A gyermeklelkű milliárdos örömére a mostanság már rendszeresen jelentkező Trump-tévé – az elnök Facebook-oldalán – csupa jó hírt közöl összefoglalóiban a Fehér Ház eredményeiről. Igaz, ezek a diadalmas „termelési jelentések” stílusú beszámolók jobbára köszönő viszonyban sincsenek a tényekkel, de ez a Trump univerzum lakóit eddig sem zavarta.

A fenti sorokat a pénteki Népszavában olvastam (Álhírgyártás a Fehér Házban, 7.oldal), mint ahogy azt is ebből az írásból tudtam meg, hogy Trumpot idegesíti a mainstream média, jórészt a FoxNews televízióból tájékozódik, s kedveli az összeesküvés elméleteket gyártó portálokat. És ahogy a cikk végére jutottam, kénytelen voltam levonni azt a következtetést, hogy lehet Trump a világ leghatalmasabb államának feje, a világ legvédettebb államférfiúja, bőven van mit tanulnia a magyaroktól. Mit a magyaroktól? Egyenesen Orbán Viktortól. Ezért aztán végképp nem értem, miért nem az volt a tavaly megválasztott elnöknek az első dolga, hogy munkamegbeszélésre Budapestre utazzon, mert ha ezt tette volna, bizonyára másként nyúl a médiához. Bár az is igaz, van még, lehet ideje az általa elképzelt médiavilág megteremtéséhez, de azért ne feledjük: az amerikai elnöknek négy - jó, most már csak három és fél - éve van a választásokig, s bármennyire is hatalmas ember, nem tud olyan választási rendszert keresztülverni, amely százszázalékosan biztosítaná újabb győzelmét. De ha sikerülne is, nyolc év, két ciklus után mindenképpen el kellene köszönnie a hatalomtól. Mindezt csak azért emelem ki, mert neki, ily módon, kevesebb az ideje, hogy megvalósítsa az Orbán-féle mestertervet, vagyis igencsak indokolt lett volna az a bizonyos sürgős tanulmányút, eszmecsere.

Szegény Trump így kénytelen saját szerencsétlen Twitterén és Facebookján keresztül üzengetni a választóinak, ahelyett, hogy rohamléptekben maga alá gyűrte volna a szinte teljes amerikai sajtót. És ne tessenek most itt arra hivatkozni, hogy az egy nagy ország, hagyományos demokratikus értékekkel. Ezek csak ostoba mentegetőzések, minden csak akarat és vezetői képességek kérdése. A magyar rendszer utat mutatott, megvan a modus vivendi, hogyan lehet közpénzből lefedni a nyilvánosság nagy részét, egyszersmind a tökélyre fejlesztve az álhírgyártást, a sikerpropagandát. És azt, hogy arról az ország minden polgára értesülhessen, miközben a rossz hírek hordozói - jó esetben - a margóra vannak kényszerítve. Azért mondom, hogy jó esetben, mert a citált írásból az is kiderül, hogy Amerikában a hamishír gyártójára magánnyomozót küldtek és be is perelik őt. Nos, kellő tudás birtokában, a magyar modellt érvényesítve Trump mindezt elkerülhette volna, vessen magára, hogy hagyta, demokráciát játsszanak vele szemben.

Itt Magyarországon nem ez történik. A jóhír-gyártás már az egész országra kiterjed, az álhírek pedig szárba szökkennek, virágzanak, tovább épülnek. Tessék csak arra gondolni, hogyan rajzolják fel a forró ősz ellenzéki terveit, miként kriminalizálják a magukat vetélytársként feltüntető pártok vezetőit. Minek itt a XXI. század technikáit alkalmazni, kiválóan megfelel a célnak, ha megszerzi az állami televíziót, befolyása alá vonja a kereskedelmi csatornákat és elüldözi a lapoktól a másként gondolkodókat.

Méghogy Twitter, Facebook… Ne is csodálkozzon Trump, ha ezekkel a gyenge eszközökkel operál, megírja, és nem álhírként, a saját sorsát: a bukást.

Szerző
Németh Péter