A hiányzó háttér

Külpolitikánk alakításának egyik alapvető kérdése, hogy miképpen teremthető meg végre a magyar diplomácia régóta elhanyagolt, ezért voltaképpen hiányzó intellektuális háttere. Az az intézményi háló, amely tematikus és regionális intézetek, tanszékek és egyéb nem kormányzati szervezetek szövedékével tudná megalapozni, stabilizálni és a gyorsan változó kormányzati és ideológiai törekvésektől többé-kevésbé függetleníteni - vagy azokat becsatornázva befolyásolni - a magyar külpolitikai gondolkodást. Jelenleg csupán a kormányzatnak vannak nehezen áttekinthető és a szélesebb szakmai nyilvánosság számára sem ismert (nem elsősorban külügyekkel foglalkozó) háttérintézményei. Egy alapvetően kormányzatokon és pártokon átívelő magyar külpolitikának azonban nincs szellemi-szervezeti háttere. A (kül)politikai stratégia elméleti és gyakorlati alapjait nem lehet a miniszterelnök asztalára letett egyflekkes vezetői összefoglalók, vagy informális ötletekből levont következtetések, félreértett vagy félig megértett rongydarabkáiból érvényesen összeállítani. Csak ad hoc összefércelni.

A másik, nemzetközi elszigetelődésünkhöz is hozzájáruló probléma, hogy külpolitikai gondolkodásunk képviselői (szakértőink, elemzői-szellemi tevékenységre alkalmas, nyelveket is beszélő politikai szereplőink – kevés az ilyen) egész egyszerűen nincsenek jelen a nemzetközi szakmai életben. Nem, alig, vagy csupán hallgatóságként vesznek részt konferenciákon, kerekasztalokon, workshopokon, nyilvános és belső vitákban. Nem jellemző, hogy magyar szakembereket felkérjenek vezető előadásokra. Így egyszerűen nem alakulhatott ki olyan tekintélyes és nemzetközileg egyenrangú hazai garnitúra, amelyik nem csupán kormányzati apológiát közvetít, vagy nem egyszerűen csak „simfeli” a mindenkori kormányzatot, hanem eszmecserékben, vitákban, személyes kapcsolatokban csiszolódva, egyéni teljesítményekkel teremt presztízst, és hordoz elismert tudást. Hiányzik tehát az az intézményesült nemzetközi kapcsolatrendszer, amely végre láthatóvá tenné a jelenleg nemzetközi szinten gyakorlatilag ismeretlen, és fellelhetetlen magyar külpolitikai tudást és törekvéseket. A helyzet nemcsak politikai, hanem intellektuális elszigetelődésünket is tovább erősíti.

Mi volna a teendő? Ami a jelenlegi Külügyi- és Külgazdasági Intézetet illeti, ami szervezetileg és politikailag is a külügyminisztérium alá rendelt intézmény, nem képes a kitűzött és elképzelt feladatok teljesítésére. Az ilyen intézmény szervezetidegen, hatásköri és kompetencia-vitáktól terhelt, a funkcionális és területi főosztályokkal folytatott csatározásokban csak alul maradhat. Személyes tapasztalataim alapján is tudom, hogy eddig minden megújítási törekvésnek ellenállt, mindig hamar periférikussá vált, vagy egyfajta „elfekvőként”, kádertemetőként funkcionált. Ugyanakkor olyan megfontolások is szerepet játszottak - játszanak - fennmaradásában, miszerint "illik, hogy legyen egy ilyen is", "kell a hivatalos kapcsolatok fenntartásához a hasonló intézményekkel", "kell egy fórum, ahol az idelátogató külföldi külpolitikai potentátok előadásokat tarthatnak".

További probléma, hogy a hazai viszonyok között nem biztosítható az intézményi, szakmai és személyi stabilitás sem: nemcsak a kormányzati-pártpolitikai kötődések igénye bizonytalanít el, hanem – mint azt a 2014 utáni három külügyminiszter-váltás is bizonyítja – a kormányzaton belüli prioritások változása is. A mindenkori miniszterhez lojális kiszolgáló személyzet szakmai szempontokat is átíró igényei pedig a minisztérium mellett szétzülleszthetik ezt a szervezetet is.

Úgy vélem, hogy a Külügyi Intézetre kirótt feladatokat sokkal hatékonyabban tudná ellátni a jelenleginél izmosabb és szellemileg teljesítőképesebb, kiemelt kompetenciákkal rendelkező, stratégiai elemző- és tervező részleg (főosztály); amelyik ideális esetben kvázi szellemi és szakmai szimbiózisban működne a külső szereplőkkel, esetenként a "belsővé tett" szakértőkkel is. Ezáltal egyrészt megmaradhatna az intézményi kötődés és hierarchia, másrészről a külsősök bevonása egyfajta kontrollként működhetne. Újfent hangsúlyozom: a magyar külpolitika szellemi hátterét csakis egy intézményi háló tudná megalapozni, befolyásolni, stabilizálni és segíteni, egyben kontrollálni a magyar külpolitikai gondolkodást, tervezést és végrehajtást. Ennek érdekében (példának okáért) a létező és pártokhoz kötődő háttérintézmények - mint a Századvég vagy a Táncsics Alapítvány - mellett egy átalakított és intézményi háttérrel felhizlalt Magyar Atlanti Tanács, vagy egy életre lehelt Magyar Külpolitikai Társaság, egy európai irányultságú - jobbosoknak és balosoknak egyaránt ’comme il faut’ - Andrássy Intézet, az ELTE Ruszisztikai Intézete, az Amerika Kutató Központ, az 56-os Intézet, a Corvinus Közel-Keleti Központja, a pécsi Balkán Centrum lehetne a komoly kutatások, viták és nemzetközi konferenciák színtere. Ezek biztosíthatnák azt is, hogy néhány év alatt kialakuljon az az intézményesült nemzetközi kapcsolatrendszer, amely végre láthatóvá tenné a jelenleg nemzetközileg ismeretlen és fellelhetetlen magyar külpolitikai tudást és törekvéseket. Komoly anyagi erőket kellene felsorakoztatni egy olyan ösztöndíjrendszer érdekében is, amely küld is és fogad is szakértőket, ezzel szintén segítene láthatóvá tenni a magyar szellemi kapacitásokat.

Végül jónak látnám létrehozni – az amerikai Council on Foreign Relations mintájára - a Magyar Külkapcsolati Tanácsot, amely egyfajta csúcsszervként működne, kuratóriumába meg kellene hívni külföldi tekintélyeket is, akiket felhatalmaznának az elnök-, illetve igazgató kijelölési jogával. Működését a költségvetés biztosíthatná, s jogi eszközökkel kellene körülbástyázni a kormányokon átívelő függetlenségét.

A magyar külpolitika túlságosan sokáig pihegett az úgynevezett "külpolitikai hármasság" kényelmes karosszékében. A hármasságról – az euro-atlantizmusról, a szomszédságpolitikáról és a nemzetpolitikáról - egyébként hamar kiderült, hogy csupán cselekvési irányokat, nem pedig konkrét politikát jelentenek, és nem képezhetik egy vágyott konszenzusos külpolitika alapját. Viták és alternatívák kellenének, mert az új évezredben olyan kihívások érik az országot és kapcsolatrendszereit, amelyek egyszerűen nem viselik el az egyoldalú, átgondolatlan és személyre szabott politizálás egyeduralmát.