Stadion, operaház, piac. Hosszú évek óta e szentháromsághoz tartom magam utazáskor: nézd meg e hármat, s többet tudsz meg az adott városról, országról és az ott élőkről, mint amennyit a legalaposabb útikönyv átadni képes. Az operaház a lélek, a stadion a szív – a piac az élet maga.
Ha az az utazásaimra gondolok, ezek villannak be ízestül, illatostul, háttérzajostul: babérágra alkudozom a zágrábi piacon; mákos karamellát majszolok a wroclawi csarnokban. Negyvenkét fok van árnyékban, de karácsonyi dalok szólnak augusztus közepén a szkopjei Operaház előtti téren. Kaptatok felfelé a meredek brüsszeli utcácskán, szakadó hóban, viharos szélben, beázott csizmában, mert a Heyselt, azt meg kell néznem, ha vesemedence-gyulladást kapok is. Kézműves limonádét kortyolgatok a szupermenő oslói gourmet-piacon, és próbálom nem kiszámolni a fajlagos árat. Cuppog a sár a talpam alatt a másodosztályú angol női bajnoki mérkőzésen, és harapni lehet a futballt a levegőben. Reggeliért indultunk az Izland–Magyarország Eb-meccs reggelén, de egyszer csak egy bolhapiacon találjuk magunkat, nagypolgári lakások grandiózus festményei és sanzon-hanglemezek között. A komplett zenekarral szurkoló drukkerek az abu-dzabi lelátóról. A fejkendős kofák reszkető keze, a barázdák a kilenc nyelven beszélő török árus arcán az isztambuli nagy bazárban.
A gyerekkorom dobban meg bennem, valahányszor sötétkék szélű zománcedényt látok: nemcsak a családomból vándoroltak hozzám az ilyen tálak, tejeskannák, ibrikek, de egy ideje a barátaimtól is. Ükanyám rozsdás szélű merőkanala, Bandi bácsi tejeskannája – akárhol látom meg a jellegzetes sötétkék szegélyt, képtelen vagyok otthagyni a portékát.
A szkopjei bazár apró üzletében aprólékos műgonddal felcímkéztek mindent Liszt Ferenc mellszobrától a náci katonai kulacsig: angol feliratok segítenek a turistáknak megérteni, mi micsoda. Akad itt minden: jugoszláv futballcsapatok kitűzői darabonként száz dínárért, oxidálódott réztálcák apró teáspoharakkal, népviseletek, bocskorok, poros gobelinképek. Ám ahogy belépek, egyetlen dolog vonja el a figyelmemet: a jól ismert kék szegélyek. Apró zománctálkák tornyosulnak a lábam előtt a földön, halomban. Az átmérőjük nem lehet több tizenkét centinél, már számolgatom gondolatban, hányat vegyek belőlük, micsoda szerencse, tökéletes desszertestálak!
Ám ekkor megfordítom a legfelső tányérkát, és úgy vág gyomorszájon a címke, hogy egy pillanatra megtántorodom. „Ezeket a tányérokat az UNESCO adományozta a gyerekeknek az 1948-49-es görög menekültkrízisben.”
A piac maga az élet. Nézem az aprócska tálat, és nem tudok másra gondolni, mint a szurtos kezekre, amelyek valaha markolták. Hogy nekem a nagymamám kék szegélyes lapostányérján gőzölgő szilvalekváros fánk a gyerekkorom, valakinek pedig ez, és hirtelen sírhatnékom támad.
Visszarakom a tányérkát és teszek két kört a boltban, hogy tereljem a gondolataimat, de nem megy. Végül felkapok egy kék szegélyes gyümölcsmosó tálat, fizetek és távozom.
